Lugosi Péter az Arc poétikáról
Érdekes, hogy tudtommal senki nem írt a paródiakötetemről. Igaz, nem is tettem érte semmit, csak megírtam a verseket. Most mégis jött egy írás, Lugosi Péter, költészetkedvelő ismerősömtől. Idemásolom.
Rapai Ágnes: Arc Poétika
(Feljegyzések az elektrónikus noteszből)
A cím: telitalálat, azzal együtt, hogy minden vershez néhány vonásból “képzett” portré társul, mintegy jeleve, hogy itt a versek “vázlatosak” ugyan, de karakterisztikusak.
A kötet erőssége a versek rövidsége. Remek teljesítmény: szinte egy lélegzettel “megfogni” a költőt… Igaz, hogy az úgynevezett “sokhúrú” és sokat publikáló költők esetében (KAF) ez nem könnyű, de pl. Utassy, Karafiáth, Varró és mások esetében talán “egyszerűbb” – de nem egyszerű.
Miközben olvasom ezeket a miniatűr telitatálatokat, arra gondolok, hogy micsoda marhaságok ezek az úgynevezett “irodalmi kánonok”, és eszembe jut Határ Győző, akivel hál´Istennek volt szerencsém pár hónappal a halála előtt beszélgetnem (úgy dedikálta nekem a 2006-os könyvhéten verseskötetét: “verselő mérnök kollégámnak”), s aki azt mondta: “Londonban a magyarországi kánon nem érvényes. Tehát édes öcsém, Münchenben sem. Nekünk mások a preferenciáink, mi másokat tarthatunk, tartunk nagyra és másokat talminak. Hogy kinek van igaza, nem a magyarországi kánonok döntik el.“
Ez a kötet – ahogy én olvasom és érzem - Rapai Ágnes kánona. Vagy kánonának egy része…
Néhány versről és a költőről
Bari Károlyosan
Egyetemista koromban nagy feltűnést keltett fiatalságával (16 éves!), teljesen újszerű, példakép nélküli, nyers, ösztöni, őszinte hangjával – felüdülés volt ez a hang a Garai Gábor-Simon István-Váci Mihály-“Szentháromság idejében (bár Vácit talán igazságtalanul “felejtjük”). Nem tudom, most mi van vele – elvétve olvastam később egy-két versét (talán a Holmiban?). Sajnálom, hogy nem lett nagy költő.
A versről: igen, ez az a hang, amit megismertem annak idején.
Bella Istvánosan
Nagyon kedves költőm. Ő volt az első költő, akit élőben láttam egy felolvasó esten, a hatvanas évek vége felé, ha jól emlékszem, Gutai Magdával. A kevésbé harsány, de nagyon mély, fajsúlyos költők közé tartozik. A vers szép, csupa dallam, csipetnyi szelíd iróniával. Ilyet csak az írhatott, aki nagyon szeretheti a költészetét.
Beney Zsuzsásan
Nem paródia, nagyon szép tisztelgés, emlékmű.
Csukásan
Jóízűen mosolyogtam, amikor olvastam. Telitalálat!
Faludy Györgyösen
Talán azon kevesek közé tartozom, akik nem a Villon-verseken keresztül ismerte meg Faludyt. A “Börtönverseket” olvastam először, majd a későbbi verseit. Ágnes verse Faludy egyéni és Villon-hangját is érzékelteti.
Határ Győzősen
Róla már írtam, nagyon-nagyon kedves nekem az ő költészete. Remek a vers, telitatálat!
Juhász Ferencesen
Zseniális! Ami megfogott ebben a rövid (12 soros) arcképben: elsősorban a remekül eltalált stílusparódia és az utolsó két sor nagyon finom iróniája:
“én, én, én
a szót mondani jöttem”
Ez mintha azt sugallná: ez jó így, minden rendben – de miért kell ehhez többezer összetett szó?!
Kalász Mártonosan
Remekül eltalált, szép, szelíd utalások a költő “másik” anyanyelvére!
Karafiáth Orsolyásan
Jobb, mint a legjobb Karafiáth-vers. Nem tudom, hogy ez dícséret-e. Ne haragudjon, kedves Ágnes, de nem tudok Karafiáth költészetével megbarátkozni, bár egy kötetét megvettem (Cafe X). Van egy német mondás arra vonatkozóan, ha valami nem sikerült: “Das war wohl nix – ein Satz mit X.“ Pedig még Lator László is egy félig-meddig elismerő kritikát írt az első kötetéről.
Heltai Jenőt nem sorolják igazán a „nagyok“ közé. De Heltai többszörösen jobb költő Karafiáthnál.
A portré-vers felmutatja ennek a költészetnek felszínességét és – talán – ürességét.
Kovács András Ferencesen
Nagyon nehéz feladat, hiszen KAF-nak annyiféle hangja van (de jó lenne, ha mindezeket visszanyerné)! De micsoda meglepetés: Ágnes is tud a 18.-19. század nyelvén verset „szövegezni“ (de ronda szó!) – és milyen remekül! (De hiszen ezt tudhatnánk: ld. a „Csak bánatidat? c. versét.) Kifogástalan költői nyelv, szellemes, hajlékony, tele ötletekkel (“kedve pórázán loholtam”; “fantáziája kockacukrát faltam”) s ugyanakkor minden ízében (poszt)modern vers, s egyben stílusparódia is, a legjobb szinten. S még egy: ezt a verset csak nő írhatta meg. (Egy férfi – Karinthyt* leszámítva – túl gyáva lenne hozzá.)
* Karinthy Frigyes: Kudarc
Kukorellysen
Nem sok versét olvastam. Nem tetszettek, nagyon idegenek, csináltak, önteltek, nekem nem mondanak semmit: Kukorelly nincs benne az „én kánonomban“. De a paródia jó.
Latorosan, Marsallosan, Mezey Katalinosan
Nagyon jók, mintha ők maguk írták volna.
Parti Nagyosan
Valaki egyszer valahol azt írta, hogy ma már mindenki tud Parti Nagy Lajos-verset írni. Hát ez a baj. Igaz, hogy valamikor érvényes volt Adyra is, Dehát Parti Nagy nem Ady-formátumú költő.. “Csinált” költő – vagy maga vagy mások által. Kossuth-díj? Kaptak nála rosszabb írók is…
Ez az egyetlen portré-vers, ami nem tetszik.
Rába Györgyösen
Hát ez remeklés és micsoda korrajz!
Somlyó Györgyösen
Az a Somlyó György, akit Ágnes “utánérez”, már nem az én Somlyóm. Költészetét kb. A 70-es évek végéig kedveltem.
Tandorisan
Nagyon sokan Tandori “köpenyéből” bújtak ki (talán egy kicsit Maga is, Ágnes? Legalábbis erre vall a Húsz év Tandorival c. verse…). Ami kicsit zavar a “Tandorisan”-ban, az a dalszerűsége. Lehet, hogy egy vagy több Tandori-versre hangolódik, de akkor azokat nem ismerem. (Én egyébként nagyon szeretem Tandori “lóverseny”-verseit, magma is jártam jónéhány angol és francia versenypályán, ahol ő is megfordult, írt egyébként egy nagyon szórakoztató ún. “szakregényt” Bűnös-szent lófogadás címmel.)
Konklúzió: A “Húsz év Tandorival” sokkal jobban tetszik, mint a “Tandorisan”. Különösen az, amikor “tippet ad” Tandorinak:
Mit szólna ehhő
Sylvia Plath?
Tudomisén.
Majd írja meg.”
Utassysan
Mint egy “Így írtok ti”-paródia, olyan remekmívű.
Várady Szabolcsosan
Nagyon szeretem Váradyt és a vers nagyon eltalálta a stílust. Tényleg, mint egy Várady-vers: a hangulata, a ritmusa, még a rímek is.
Varró Dánielesen
“Egy húsz-huszonegy éves, megejtően tehetséges költő játszik” – írja első kötetéről Lator László. Én nem hiszem, hogy nagy költő lesz belőle. Nincs – legalábbis eddig – súlya. Lebeg, nagyon ötletes, de hiányzik a mélység, “das gewisse Etwas”, amit nehéz itt megfogalmazni. De Ágnes verse szellemes: miért lenne az övé mély, ha az eredeti felszínes?
Zalánosan
Újabb verseit kedvelem, de ez a – különben nagyon jó jellemzés – régebbiekre utal.
P.S. Ez az én olvasatom, az én “kánonom“ alapján.
Rapai Ágnes: Arc Poétika
(Feljegyzések az elektrónikus noteszből)
A cím: telitalálat, azzal együtt, hogy minden vershez néhány vonásból “képzett” portré társul, mintegy jeleve, hogy itt a versek “vázlatosak” ugyan, de karakterisztikusak.
A kötet erőssége a versek rövidsége. Remek teljesítmény: szinte egy lélegzettel “megfogni” a költőt… Igaz, hogy az úgynevezett “sokhúrú” és sokat publikáló költők esetében (KAF) ez nem könnyű, de pl. Utassy, Karafiáth, Varró és mások esetében talán “egyszerűbb” – de nem egyszerű.
Miközben olvasom ezeket a miniatűr telitatálatokat, arra gondolok, hogy micsoda marhaságok ezek az úgynevezett “irodalmi kánonok”, és eszembe jut Határ Győző, akivel hál´Istennek volt szerencsém pár hónappal a halála előtt beszélgetnem (úgy dedikálta nekem a 2006-os könyvhéten verseskötetét: “verselő mérnök kollégámnak”), s aki azt mondta: “Londonban a magyarországi kánon nem érvényes. Tehát édes öcsém, Münchenben sem. Nekünk mások a preferenciáink, mi másokat tarthatunk, tartunk nagyra és másokat talminak. Hogy kinek van igaza, nem a magyarországi kánonok döntik el.“
Ez a kötet – ahogy én olvasom és érzem - Rapai Ágnes kánona. Vagy kánonának egy része…
Néhány versről és a költőről
Bari Károlyosan
Egyetemista koromban nagy feltűnést keltett fiatalságával (16 éves!), teljesen újszerű, példakép nélküli, nyers, ösztöni, őszinte hangjával – felüdülés volt ez a hang a Garai Gábor-Simon István-Váci Mihály-“Szentháromság idejében (bár Vácit talán igazságtalanul “felejtjük”). Nem tudom, most mi van vele – elvétve olvastam később egy-két versét (talán a Holmiban?). Sajnálom, hogy nem lett nagy költő.
A versről: igen, ez az a hang, amit megismertem annak idején.
Bella Istvánosan
Nagyon kedves költőm. Ő volt az első költő, akit élőben láttam egy felolvasó esten, a hatvanas évek vége felé, ha jól emlékszem, Gutai Magdával. A kevésbé harsány, de nagyon mély, fajsúlyos költők közé tartozik. A vers szép, csupa dallam, csipetnyi szelíd iróniával. Ilyet csak az írhatott, aki nagyon szeretheti a költészetét.
Beney Zsuzsásan
Nem paródia, nagyon szép tisztelgés, emlékmű.
Csukásan
Jóízűen mosolyogtam, amikor olvastam. Telitalálat!
Faludy Györgyösen
Talán azon kevesek közé tartozom, akik nem a Villon-verseken keresztül ismerte meg Faludyt. A “Börtönverseket” olvastam először, majd a későbbi verseit. Ágnes verse Faludy egyéni és Villon-hangját is érzékelteti.
Határ Győzősen
Róla már írtam, nagyon-nagyon kedves nekem az ő költészete. Remek a vers, telitatálat!
Juhász Ferencesen
Zseniális! Ami megfogott ebben a rövid (12 soros) arcképben: elsősorban a remekül eltalált stílusparódia és az utolsó két sor nagyon finom iróniája:
“én, én, én
a szót mondani jöttem”
Ez mintha azt sugallná: ez jó így, minden rendben – de miért kell ehhez többezer összetett szó?!
Kalász Mártonosan
Remekül eltalált, szép, szelíd utalások a költő “másik” anyanyelvére!
Karafiáth Orsolyásan
Jobb, mint a legjobb Karafiáth-vers. Nem tudom, hogy ez dícséret-e. Ne haragudjon, kedves Ágnes, de nem tudok Karafiáth költészetével megbarátkozni, bár egy kötetét megvettem (Cafe X). Van egy német mondás arra vonatkozóan, ha valami nem sikerült: “Das war wohl nix – ein Satz mit X.“ Pedig még Lator László is egy félig-meddig elismerő kritikát írt az első kötetéről.
Heltai Jenőt nem sorolják igazán a „nagyok“ közé. De Heltai többszörösen jobb költő Karafiáthnál.
A portré-vers felmutatja ennek a költészetnek felszínességét és – talán – ürességét.
Kovács András Ferencesen
Nagyon nehéz feladat, hiszen KAF-nak annyiféle hangja van (de jó lenne, ha mindezeket visszanyerné)! De micsoda meglepetés: Ágnes is tud a 18.-19. század nyelvén verset „szövegezni“ (de ronda szó!) – és milyen remekül! (De hiszen ezt tudhatnánk: ld. a „Csak bánatidat? c. versét.) Kifogástalan költői nyelv, szellemes, hajlékony, tele ötletekkel (“kedve pórázán loholtam”; “fantáziája kockacukrát faltam”) s ugyanakkor minden ízében (poszt)modern vers, s egyben stílusparódia is, a legjobb szinten. S még egy: ezt a verset csak nő írhatta meg. (Egy férfi – Karinthyt* leszámítva – túl gyáva lenne hozzá.)
* Karinthy Frigyes: Kudarc
Kukorellysen
Nem sok versét olvastam. Nem tetszettek, nagyon idegenek, csináltak, önteltek, nekem nem mondanak semmit: Kukorelly nincs benne az „én kánonomban“. De a paródia jó.
Latorosan, Marsallosan, Mezey Katalinosan
Nagyon jók, mintha ők maguk írták volna.
Parti Nagyosan
Valaki egyszer valahol azt írta, hogy ma már mindenki tud Parti Nagy Lajos-verset írni. Hát ez a baj. Igaz, hogy valamikor érvényes volt Adyra is, Dehát Parti Nagy nem Ady-formátumú költő.. “Csinált” költő – vagy maga vagy mások által. Kossuth-díj? Kaptak nála rosszabb írók is…
Ez az egyetlen portré-vers, ami nem tetszik.
Rába Györgyösen
Hát ez remeklés és micsoda korrajz!
Somlyó Györgyösen
Az a Somlyó György, akit Ágnes “utánérez”, már nem az én Somlyóm. Költészetét kb. A 70-es évek végéig kedveltem.
Tandorisan
Nagyon sokan Tandori “köpenyéből” bújtak ki (talán egy kicsit Maga is, Ágnes? Legalábbis erre vall a Húsz év Tandorival c. verse…). Ami kicsit zavar a “Tandorisan”-ban, az a dalszerűsége. Lehet, hogy egy vagy több Tandori-versre hangolódik, de akkor azokat nem ismerem. (Én egyébként nagyon szeretem Tandori “lóverseny”-verseit, magma is jártam jónéhány angol és francia versenypályán, ahol ő is megfordult, írt egyébként egy nagyon szórakoztató ún. “szakregényt” Bűnös-szent lófogadás címmel.)
Konklúzió: A “Húsz év Tandorival” sokkal jobban tetszik, mint a “Tandorisan”. Különösen az, amikor “tippet ad” Tandorinak:
Mit szólna ehhő
Sylvia Plath?
Tudomisén.
Majd írja meg.”
Utassysan
Mint egy “Így írtok ti”-paródia, olyan remekmívű.
Várady Szabolcsosan
Nagyon szeretem Váradyt és a vers nagyon eltalálta a stílust. Tényleg, mint egy Várady-vers: a hangulata, a ritmusa, még a rímek is.
Varró Dánielesen
“Egy húsz-huszonegy éves, megejtően tehetséges költő játszik” – írja első kötetéről Lator László. Én nem hiszem, hogy nagy költő lesz belőle. Nincs – legalábbis eddig – súlya. Lebeg, nagyon ötletes, de hiányzik a mélység, “das gewisse Etwas”, amit nehéz itt megfogalmazni. De Ágnes verse szellemes: miért lenne az övé mély, ha az eredeti felszínes?
Zalánosan
Újabb verseit kedvelem, de ez a – különben nagyon jó jellemzés – régebbiekre utal.
P.S. Ez az én olvasatom, az én “kánonom“ alapján.
Meghalt Emmi néni
Mégse mentem el anyuhoz, hadd szomorkodjon egyedül. Csak zavarnám most. Amikor Auschwitzból hazajött, két évvel öregebbnek hazudta magát, hogy ne kelljen árvaházba mennie. Elhelyezkedett egy ceruzagyárban. Csupa gennyes seb lett a tenyere. Emmi néni lett a barátnője. Emmi néni keresztény középosztályból származott. Anyu náluk lakhatott egy évig. Anyukája úgy bánt vele, mintha a lánya lett volna. Minden reggel adott a két lánynak egy nagy szelet zsíros kenyeret. Kimosta a ruhájukat, elkísérte őket táncolni. Emmi néni visszasírta a szocializmus előtti korszakot. Mennyit politizáltak a rendszerváltás után! Anyu megrögzött kommunista, Emmi néni Antal-hívő, legutóbb pedig Orbán-hívő volt. Anyu egyetlen igaz barátnője tegnap meghalt. Isten, ha van, biztos a mennyországba viszi.
Két sárkány beszélget
25.-n este a PIM-ben voltam, igaz, nem jöttek el túl sokan, mégis istenien éreztem magam. Havas Judit csodásan szavalta el három versemet, Forgách András pedig, miután felolvasta rólam szóló írását, jót beszélgetett velem. És közben még fotókat is vetített. A közönség, úgy láttam, jól szórakozott, különösen anyám, aki régen volt irodalmi esten. Nagy örömömre eljött Bíró András is a feleségével. Idemásolom a Facebookra ezzel kapcsolatban megjelent kommenteket.
András Bíró február 26., 9:58
kúhhhhva jó volt ott lenni
András Forgách február 26., 10:04
És én nagyon örülök, hogy láttalak.
Ágnes Rapai február 26., 10:29
Kedves Bíró András, olyan jó, hogy eljött!
Közhírré tettem, hogy Magába szerelmesedtem!
Nem baj? : )
András Bíró február 26., 12:20
Dehogy baj. Csak növeli adrenalinszintemet. De jó volna ha szabadsága és érzékenysége klónozható lenne...
Ágnes Rapai február 26., 13:17
Köszönöm, a férjemnek talán kicsit sok volna belőlem több példány : )
Balla Zsófiékkal beültünk a Centrálba, már tíz óra volt, amikor hazakísértük anyut.
Aztán eszembe jutott, hogy 89 után mennyire megváltozott a verseim tónusa.
Majd Forgách Andrásnak beszélek erről.
András Bíró február 26., 9:58
kúhhhhva jó volt ott lenni
András Forgách február 26., 10:04
És én nagyon örülök, hogy láttalak.
Ágnes Rapai február 26., 10:29
Kedves Bíró András, olyan jó, hogy eljött!
Közhírré tettem, hogy Magába szerelmesedtem!
Nem baj? : )
András Bíró február 26., 12:20
Dehogy baj. Csak növeli adrenalinszintemet. De jó volna ha szabadsága és érzékenysége klónozható lenne...
Ágnes Rapai február 26., 13:17
Köszönöm, a férjemnek talán kicsit sok volna belőlem több példány : )
Balla Zsófiékkal beültünk a Centrálba, már tíz óra volt, amikor hazakísértük anyut.
Aztán eszembe jutott, hogy 89 után mennyire megváltozott a verseim tónusa.
Majd Forgách Andrásnak beszélek erről.
Az ügyészség tiltsa be a Jobbikot!
Azért,mert az egyesülési törvény 2. § (2-3) szerint:
(2) Az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését, nem valósíthat meg bűncselekményt és bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.
(3) Társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban áll az Alkotmánnyal és amelyet törvény nem tilt. Az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre.
Az Alkotmány 70/A.§ (2): (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
Tehát a rasszista pártprogram nincs összhangban az Alkotmánnyal. Fegyveres szervezet sem hozható létre, tehát hogy a Jobbiknak saját csendőrsége legyen, ellentétes az egyesülési joggal.
Továbbá, az Alktomány 2. § (3): (3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.
Az ügyészség dolga, hogy fellépjen a törvénysértő párt ellen. Hogyha jogállamban élünk, az ügyészségnek be kell tiltania a Jobbikot!
(2) Az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését, nem valósíthat meg bűncselekményt és bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.
(3) Társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban áll az Alkotmánnyal és amelyet törvény nem tilt. Az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre.
Az Alkotmány 70/A.§ (2): (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
Tehát a rasszista pártprogram nincs összhangban az Alkotmánnyal. Fegyveres szervezet sem hozható létre, tehát hogy a Jobbiknak saját csendőrsége legyen, ellentétes az egyesülési joggal.
Továbbá, az Alktomány 2. § (3): (3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.
Az ügyészség dolga, hogy fellépjen a törvénysértő párt ellen. Hogyha jogállamban élünk, az ügyészségnek be kell tiltania a Jobbikot!
Kiss Judit Ágnes: Elektrosokk
Mit mondok el én, s mit mond a szöveg?
Mit hallgatok el, s mit hallgat el ő?
Míg azt hihetem, elrejt a szövet,
váratlan hol tűnök elő?
Mint áramütéskor görcsbe a test,
úgy rándul a vers ritmusba, rímbe,
vele rándulok én is, rázuhanok,
lábánál fekszem kiterítve.
Bújócskázik a versben az én,
meg a másvalaki, nevesincs idegen,
enyém a szó, de az övé a rag,
övé tagadásom és igenem.
Merre van ő, és hol vagyok én,
faggat az ügyvéd, vallat a vád.
Úszik megsokkolt szövegén,
nem kérdez a vers, csak mondja magát.
Mit hallgatok el, s mit hallgat el ő?
Míg azt hihetem, elrejt a szövet,
váratlan hol tűnök elő?
Mint áramütéskor görcsbe a test,
úgy rándul a vers ritmusba, rímbe,
vele rándulok én is, rázuhanok,
lábánál fekszem kiterítve.
Bújócskázik a versben az én,
meg a másvalaki, nevesincs idegen,
enyém a szó, de az övé a rag,
övé tagadásom és igenem.
Merre van ő, és hol vagyok én,
faggat az ügyvéd, vallat a vád.
Úszik megsokkolt szövegén,
nem kérdez a vers, csak mondja magát.
Gyukics Gábor: Keze nedves kavics...
Keze nedves kavics
Karja meglazult huzal
Szeme kétszínû fény
Ajka színtelen vonal
Arcának éle vászon
Festõ rajzolta ráncok
Nyelve száraz levél
Torka beszakadt árok
Ruhája sárgult papír
Rég elfeledett hírek
Haja vakolt fehér
Sercegõ néma filmek
Mellkasa keskeny rekesz
Bordái cérna rácsok
Szíve szikkadt kenyér
Agya szétázott átkok
Karja meglazult huzal
Szeme kétszínû fény
Ajka színtelen vonal
Arcának éle vászon
Festõ rajzolta ráncok
Nyelve száraz levél
Torka beszakadt árok
Ruhája sárgult papír
Rég elfeledett hírek
Haja vakolt fehér
Sercegõ néma filmek
Mellkasa keskeny rekesz
Bordái cérna rácsok
Szíve szikkadt kenyér
Agya szétázott átkok
Garaczi László: Metaxa (részlet a regényből)
Délelőtt a doktornő asztalán láttam egy ollót, és az jutott eszembe, hogy egy pillanat alatt végezhetnék vele, hogy az emberi élet milyen kiszolgáltatott és törékeny; kivert a veríték, és legszívesebben a földre vetettem volna magam. Fehér köpenyt viselt, aminek az alja (szerintem legalábbis) rövidebb volt, mint az ilyen helyeken szokás. Keresztbe tette a lábát; én összezárt térddel ültem előtte. A napfény megcsillant a kis kanálon a kávéspohárban. Tegnap este érkeztem, ez volt az első beszélgetésünk.
- Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?
Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tűnt, hogy ezt az első alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja. Aztán mikor mégis arra az éjszakára terelődött a szó, és látta, hogy nem ódzkodom beszélni róla, akkor kiderült, hogy a rendőrrel ellentétben, aki a kórházban a lényegre volt mindenáron kíváncsi, ot inkább a részletek érdeklik, a részletek mágiája.
- Szóval egész éjszaka beszélgettek, és hajnalban a barátja javasolta, hogy sétáljanak át a hídon.
Igen, elindultunk a hídon, virágport söpört a szél a sárga konténereknél, autók húztak el mellettünk, ránk lökték a forró levegőt; a Belvárosi templom, mint egy madár, ült a fészkén. Lenéztem, a Duna áradt, szinte kidagadt a medréből, a rakparti lámpasor csíkokat húzott a vízre, a túlparton a hegy, mint egy nagy, fekete fóka, orrával a Gellért Szállót böködte. Itt valamivel elviselhetőbb volt a hőség; a víz karnyújtásra rohant alattunk; egy kamion szele feldagasztotta Zoli ingét. Remegett a híd; tudtam, hogy csak egyikünk fog partot érni; de vajon utána az lesz-e az, aki aki? Ki lehet-e cserélni egy életet? Kívülről kapaszkodtunk a korlátba; huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst graffitik. Egy sofőr rémült tekintete.
Lent a hajóknak szóló jelzőtáblák és egy piros lámpa. Egy-két-há - elrúgtuk magunkat a semmibe. Lassított felvételben láttam a fejem fölé repülő hidat. Zoli hosszan lobogó haja. A Várkert Casino fényei. A Szabadság-szobor. A víz közvetlenül a talpam alatt feszült, mint egy olajos bor. Becsapódtam, hatalmas erő rántott magával, repültem a mélyben, csend, sötét, jeges pánik; aztán hirtelen fények és zajok, zihálás, fröcskölő víz; a város, az autók. Zolit nem láttam, a Ráckert, ahová találkozót beszéltünk meg, Budán van, de én, mintha tudnám, hová tartozom, Pest felé sodródtam, és a Lágymányosi hídnál kapaszkodtam ki. Víztócsa a cipőm körül a 2-es villamoson. Otthon ledobtam a ruhámat, az ágy szélén ültem; gyűrött takaró: az alvás feltört és kihult burka. Három napja nem aludtam; a lakás kifakuló, hajnali józansága szétrepeszti az agyamat, a szemem két szúrós bogáncs. Ketyegett az óra, madárcsicsergés hallatszott, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélgetett, nyilván rólam, a tegnap esti botrányról, hogy itt járt a rendőrség, de mindez olyan lágyan és ernyedten valótlan volt, míg a felém dübörgő halálvonat egyre valódibbnak és fenyegetőbbnek tűnt... És akkor eldőlt a fikusz. Már ami még megvolt belőle. Semmi huzat, mégis; lassan kezdte, aztán durr. Száraz levelek, földkupac a parkettán; nem mozdultam. Az üressé vált falon, mint egy tükörben, megláttam magam. De nem, az már nem én voltam: Zoli nézett rám a tapéta mögül. Zúgni kezdett egy harang, olyan közel, hogy már nem is hallatszott, csak a levegő zengett ércesen. A nyitott ablak felé fordultam, és valaki azt mondta a számban: Ugorj, bébi, ugorj!
- Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?
Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tűnt, hogy ezt az első alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja. Aztán mikor mégis arra az éjszakára terelődött a szó, és látta, hogy nem ódzkodom beszélni róla, akkor kiderült, hogy a rendőrrel ellentétben, aki a kórházban a lényegre volt mindenáron kíváncsi, ot inkább a részletek érdeklik, a részletek mágiája.
- Szóval egész éjszaka beszélgettek, és hajnalban a barátja javasolta, hogy sétáljanak át a hídon.
Igen, elindultunk a hídon, virágport söpört a szél a sárga konténereknél, autók húztak el mellettünk, ránk lökték a forró levegőt; a Belvárosi templom, mint egy madár, ült a fészkén. Lenéztem, a Duna áradt, szinte kidagadt a medréből, a rakparti lámpasor csíkokat húzott a vízre, a túlparton a hegy, mint egy nagy, fekete fóka, orrával a Gellért Szállót böködte. Itt valamivel elviselhetőbb volt a hőség; a víz karnyújtásra rohant alattunk; egy kamion szele feldagasztotta Zoli ingét. Remegett a híd; tudtam, hogy csak egyikünk fog partot érni; de vajon utána az lesz-e az, aki aki? Ki lehet-e cserélni egy életet? Kívülről kapaszkodtunk a korlátba; huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst graffitik. Egy sofőr rémült tekintete.
Lent a hajóknak szóló jelzőtáblák és egy piros lámpa. Egy-két-há - elrúgtuk magunkat a semmibe. Lassított felvételben láttam a fejem fölé repülő hidat. Zoli hosszan lobogó haja. A Várkert Casino fényei. A Szabadság-szobor. A víz közvetlenül a talpam alatt feszült, mint egy olajos bor. Becsapódtam, hatalmas erő rántott magával, repültem a mélyben, csend, sötét, jeges pánik; aztán hirtelen fények és zajok, zihálás, fröcskölő víz; a város, az autók. Zolit nem láttam, a Ráckert, ahová találkozót beszéltünk meg, Budán van, de én, mintha tudnám, hová tartozom, Pest felé sodródtam, és a Lágymányosi hídnál kapaszkodtam ki. Víztócsa a cipőm körül a 2-es villamoson. Otthon ledobtam a ruhámat, az ágy szélén ültem; gyűrött takaró: az alvás feltört és kihult burka. Három napja nem aludtam; a lakás kifakuló, hajnali józansága szétrepeszti az agyamat, a szemem két szúrós bogáncs. Ketyegett az óra, madárcsicsergés hallatszott, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélgetett, nyilván rólam, a tegnap esti botrányról, hogy itt járt a rendőrség, de mindez olyan lágyan és ernyedten valótlan volt, míg a felém dübörgő halálvonat egyre valódibbnak és fenyegetőbbnek tűnt... És akkor eldőlt a fikusz. Már ami még megvolt belőle. Semmi huzat, mégis; lassan kezdte, aztán durr. Száraz levelek, földkupac a parkettán; nem mozdultam. Az üressé vált falon, mint egy tükörben, megláttam magam. De nem, az már nem én voltam: Zoli nézett rám a tapéta mögül. Zúgni kezdett egy harang, olyan közel, hogy már nem is hallatszott, csak a levegő zengett ércesen. A nyitott ablak felé fordultam, és valaki azt mondta a számban: Ugorj, bébi, ugorj!
Balogh Attila: A játészer
Ágak százával szúrnak arcba.
Ahol érnek, véres sebet hagynak.
És én még azt hittem, hogy könnyű lesz,
ha beszállok a harcba.
De szemem sincs már, amivel látnám,
hogy miért ez a hajsza.
Érzem, ahogy a vér csorog le a számba.
Fejemen tátongó lyuk, karom már nincs,
mivel útját álljam.
Védtelen vagyok,
kitéve minden kényének kedvének.
A sors játékszere vagyok csupán,
s a vég, érzem, hamar megtalál.
Elterülök lassan,
az utolsó lélegzet is elszáll.
Roskadozó testemben a hamu
legyőzi a szikrát.
Arccal lefelé mondok búcsút e Világnak,
ki oly rútul bántál velem,
s én mégis úgy csodállak!
Baka István: Hurok-szonett
Erdő vagyok - eltévedek magamban
Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom
A kéklő fulladásos alkonyatban
Vagyok s leszek de nem tudom mi módon
Hold-fűrész tép belém porom szitája
Kiszáradt zápor elfogyott zihálva
Ki árnyaim a föld könyvébe írtam
A levelek szemét vörösre sírtam
S nem könny szememnek ezre hull a tájra
Parázsló csont vagyok s min ég: a máglya
Voltam s leszek de nem tudom mi módon
A fulladásos kéklő alkonyatban
Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom
Erdő vagyok - eltévedtem magamban
Hol élünk?
Bakács Tibor tárgyalásán voltunk Karcsival délelőtt. Elképesztőnek találom, hogy a bíróság becsületsértőnek tartotta Bakács következő mondatát: "Na, mi van goj motorosok, mi van, fasiszták!"
Egyik gój motoros pólóján a következő feliratot olvashattam: "Ne piszkáljatok, sorstalanok!"
http://www.gojmotorosok.hu/index.php?page=viewevent&eventid=585
Egyik gój motoros pólóján a következő feliratot olvashattam: "Ne piszkáljatok, sorstalanok!"
http://www.gojmotorosok.hu/index.php?page=viewevent&eventid=585
Antifasiszta a német alkotmány
A véleménynyilvánítás szabadsága ellenére a korábban elkövetett bűnök miatt a neonácikra külön törvények vonatkoznak most már a német alkotmánybíróság szerint is.
A német alkotmánybíróság jóváhagyta a népcsoportok elleni uszítást tiltó büntetőjogi paragrafust – azt a jogszabályt, amelyre hivatkozva német bíróságok 2005 óta évről évre betilthatják a Rudolf Hess emlékére rendezett neonáci felvonulásokat. Az eddig túlzott liberalizmussal vádolt karlsruhei alkotmánybíróság így felfedezte a német alkotmányban a neonácik elleni különleges jogot, amit eddig mindig visszautasított.
A többször szigorított jogszabály szerint bűncselekményt követ el az, „aki nyilvánosan vagy gyűlésen azáltal zavarja meg, az áldozatok méltóságát sértő módon, a közrendet, hogy a nemzetiszocialisták önkényuralmát helyesli, dicsőíti, vagy igazolja”.
Korábban úgy értékelték, hogy ez a paragrafus szembemegy a német alkotmánnyal, mivel a véleménynyilvánítás szabadságát csak „általános” törvények korlátozhatják.
A német taláros testület szerint azonban a nácik által elkövetett bűnök miatt az alkotmány természetéből következik egy kivétel a véleményre vonatkozó különleges jogok tilalma alól. A náci propaganda elleni célirányos jogszabályok így nem eleve ellentétesek az alkotmánnyal.
„Magyarországon is szükség lenne ilyen jogszabályra, de jelenleg elképzelhetetlen, hogy egy kétharmados többséget igénylő szavazásnál együttműködjenek a pártok a parlamentben” – mondta lapunknak Kolláth György. Az alkotmánybíró szerint Európában a német alkotmány az legdemokratikusabb, és legfejlettebb alaptörvény.
A nácizmussal azonban le akarnak számolni, így a legszigorúbb jogszabályokkal lépnek fel ellene. Kolláth arra emlékeztetett, hogy a német alkotmánybíróság nemcsak jogszabályokkal, hanem alapvető jogokkal is foglalkozik.
Az alkotmánybíró a magyar jogrendbe is adoptálná azt, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokratikus alaprend elleni küzdelem céljára történő visszaélésre használja, meghatározott időre elveszíti ezeket az alapjogokat. Ez egyébként az uniós elképzelésekkel is megegyezik, mivel Strasbourgban egy hasonló jogszabályon dolgoznak. Kolláth szerint meg kellene változtatni az 1992-es alkotmánybírósági döntést is, mely szerint „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi”.
Szerző: Éber Sándor - Világgazdaság Online
http://www.vg.hu/kozelet/politika/kulonleges-jog-a-nacik-ellen-fellepesre-magyarorszagon-is-kellene-296933
A német alkotmánybíróság jóváhagyta a népcsoportok elleni uszítást tiltó büntetőjogi paragrafust – azt a jogszabályt, amelyre hivatkozva német bíróságok 2005 óta évről évre betilthatják a Rudolf Hess emlékére rendezett neonáci felvonulásokat. Az eddig túlzott liberalizmussal vádolt karlsruhei alkotmánybíróság így felfedezte a német alkotmányban a neonácik elleni különleges jogot, amit eddig mindig visszautasított.
A többször szigorított jogszabály szerint bűncselekményt követ el az, „aki nyilvánosan vagy gyűlésen azáltal zavarja meg, az áldozatok méltóságát sértő módon, a közrendet, hogy a nemzetiszocialisták önkényuralmát helyesli, dicsőíti, vagy igazolja”.
Korábban úgy értékelték, hogy ez a paragrafus szembemegy a német alkotmánnyal, mivel a véleménynyilvánítás szabadságát csak „általános” törvények korlátozhatják.
A német taláros testület szerint azonban a nácik által elkövetett bűnök miatt az alkotmány természetéből következik egy kivétel a véleményre vonatkozó különleges jogok tilalma alól. A náci propaganda elleni célirányos jogszabályok így nem eleve ellentétesek az alkotmánnyal.
„Magyarországon is szükség lenne ilyen jogszabályra, de jelenleg elképzelhetetlen, hogy egy kétharmados többséget igénylő szavazásnál együttműködjenek a pártok a parlamentben” – mondta lapunknak Kolláth György. Az alkotmánybíró szerint Európában a német alkotmány az legdemokratikusabb, és legfejlettebb alaptörvény.
A nácizmussal azonban le akarnak számolni, így a legszigorúbb jogszabályokkal lépnek fel ellene. Kolláth arra emlékeztetett, hogy a német alkotmánybíróság nemcsak jogszabályokkal, hanem alapvető jogokkal is foglalkozik.
Az alkotmánybíró a magyar jogrendbe is adoptálná azt, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokratikus alaprend elleni küzdelem céljára történő visszaélésre használja, meghatározott időre elveszíti ezeket az alapjogokat. Ez egyébként az uniós elképzelésekkel is megegyezik, mivel Strasbourgban egy hasonló jogszabályon dolgoznak. Kolláth szerint meg kellene változtatni az 1992-es alkotmánybírósági döntést is, mely szerint „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi”.
Szerző: Éber Sándor - Világgazdaság Online
http://www.vg.hu/kozelet/politika/kulonleges-jog-a-nacik-ellen-fellepesre-magyarorszagon-is-kellene-296933
Paul Celan : Kunyhóablak (Hüttenfenster)
A szem, sötét:
mint egy kunyhó ablaka. Összegyűjti,
ami világ volt, világ marad: a vándor-
keletet, a lebegőket, az
embereket-és-zsidókat,
a felhõk népét,
mágnesként
közeledik, szívujjakkal
hozzád, föld:
jössz, jössz,
lakni fogunk rajtad, lakni, valami
- egy lélegzet? egy név? -
kering az elárvultban,
táncolva, esetlenül,
az angyal-
szárnyak, a láthatatlantól
elnehezülve
a sebesre nyúzott lábra esnek,
a fejnél kiegyenlíti
a fekete jégeső, amely
ott is hullott, Vityebszkben,
- és akik e földbe vetették,
mimetikus páncélökölhorgokkal
utolsó magját is kiírják! -,
míg õ kering, kering,
keresi,
keresi lent,
keresi fent, messze, keresi
a szemmel,
lehozza az Alpha Centaurit, az Arktust,
és a sírokból felhozza a fényt,
a gettóba tér, az édenbe, leszüreteli
a csillagképet, amelyre neki,
az embernek, szüksége van, hogy lakozhasson,
itt, az emberek között,
lelépi
a betűk hosszát és a betűk
halandó-halhatatlan lelkét,
az alefhez tér és a zsidóhoz és tovább
felépíti a dávidcsillagot,
felragyogtatja, egyszer,
és hagyja kihunyni - ott áll,
láthatatlanul,
az alfánál és az alefnél,
a zsidónál, másoknál,
mindenkinél:
benned,
Beth -
ez a ház, ahol az asztal áll
a gyertya fényével, a gyertyafénynek.
SCHEIN GÁBOR fordítása
mint egy kunyhó ablaka. Összegyűjti,
ami világ volt, világ marad: a vándor-
keletet, a lebegőket, az
embereket-és-zsidókat,
a felhõk népét,
mágnesként
közeledik, szívujjakkal
hozzád, föld:
jössz, jössz,
lakni fogunk rajtad, lakni, valami
- egy lélegzet? egy név? -
kering az elárvultban,
táncolva, esetlenül,
az angyal-
szárnyak, a láthatatlantól
elnehezülve
a sebesre nyúzott lábra esnek,
a fejnél kiegyenlíti
a fekete jégeső, amely
ott is hullott, Vityebszkben,
- és akik e földbe vetették,
mimetikus páncélökölhorgokkal
utolsó magját is kiírják! -,
míg õ kering, kering,
keresi,
keresi lent,
keresi fent, messze, keresi
a szemmel,
lehozza az Alpha Centaurit, az Arktust,
és a sírokból felhozza a fényt,
a gettóba tér, az édenbe, leszüreteli
a csillagképet, amelyre neki,
az embernek, szüksége van, hogy lakozhasson,
itt, az emberek között,
lelépi
a betűk hosszát és a betűk
halandó-halhatatlan lelkét,
az alefhez tér és a zsidóhoz és tovább
felépíti a dávidcsillagot,
felragyogtatja, egyszer,
és hagyja kihunyni - ott áll,
láthatatlanul,
az alfánál és az alefnél,
a zsidónál, másoknál,
mindenkinél:
benned,
Beth -
ez a ház, ahol az asztal áll
a gyertya fényével, a gyertyafénynek.
SCHEIN GÁBOR fordítása
Andrassew Iván : Illem és fertőzés
"Már akkor be kellett volna tiltani a Jobbikot, amikor Vona egyik helyettese azt harsogta, hogy..."
A közszolgálati televízió a sajóbábonyi eseményekre reagáló műsorába meghívta Vona Gábort, a Jobbik elnökét. Nem szeretem a példálózást, meg már unalomig ismételt közhely: Európában nem szokás, de még csak a Jobbikra emlékeztető pártok vezetőit sem közszolgálati műsorba hívni. Legutóbb néhány hete Londonban tört ki világra szóló botrány, mert a BBC úgy találta, hogy egy szélsőjobboldali vezérnek is joga van megszólalni.
Joga persze van, csak kérdezni nem illik.
(Nem illik itt magánpéldára hivatkozni, de másfél hete engem is hívtak ugyanoda, hogy vitatkozzam a demokratásokkal a könyvrongáló írásukról. Nem mentem el, mert nem illik velük egy asztalhoz ülni, együtt mutatkozni. Egészségügyi okokból.)
Vona persze kihasználta az alkalmat, jó nagyokat mondott: "Attól tartok, hogy az események mögött valami titkosszolgálati akció áll. A parlamenti pártok megijedtek a Jobbik megerősödésétől. Most muníciót keresnek, hogy felléphessenek a Jobbikkal szemben" – mondta.
Csak úgy jelzem, hogy muníció már eléggé régóta megvan. Már akkor be kellett volna tiltani a Jobbikot, amikor Vona egyik helyettese azt harsogta, hogy a cigányság a zsidók biológiai fegyvere.
De Vona primitív reagálása szót sem érdemelne – hacsak annyit nem, hogy egy normális országban azt, aki a titkosszolgálatokat minden bizonyíték vagy csakugyan alapos gyanú nélkül a politikába keveri, azonnal ki kell zárni a politikai életből, közönséges hazafiatlanság miatt.
Vona hadovája szót sem érdemel, de kap: a televízió és a többi hírforrás a közszolgálati televízióra hivatkozva folyamatosan fröcsögi, amit mondott. A hír megint fontosabb, mint a fertőzésveszély.
Ezekben a járványos időkben ki tudja, hányszor kell még fölhívni a szerkesztők figyelmét arra, hogy az illemszabályok döntő többsége egészségügyi eredetű.
Andrassew Iván
Népszava, 2009. november 18.
http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1266026
Bayer Judit: A nyilvánosság esete a politikai szélsőséggel és a rasszizmussal
Többszörösen is kiverte a biztosítékot Vona Gábor szerepeltetése a reggeli hírműsorban. Vajon jogszerű-e, etikus-e a közszolgálati televíziónak egy szélsőséges politikussal interjút készítenie (ráadásul ismételten)? Hogy jogszerű, ahhoz nem fér kétség. Példa erre a strasbourgi bíróság állásfoglalása a Jersild v. Dánia ügyben. Szélsőséges fiatalokkal készített interjú során rasszista megnyilvánulások hangzottak el (többek között, hogy Dánia a dánoké), aminek következtében a fiatalokat gyalázkodásért, az újságírót pedig bűnsegédletért ítélte el a dán bíróság. A strasbourgi bíróság azonban úgy találta, hogy mivel a riporter szándéka nem a rasszista eszmék népszerűsítése volt, hanem a társadalmi probléma prezentálása, amelyet megfelelő kontextusba helyezve, kritikus szemlélettel mutatott be, az újságíró megbüntetése sértette a véleményszabadsághoz való jogát. Nem így azonban a fiatalok elítélése, akiknek a véleménye „több mint sértő volt a kisebbségek méltóságára nézve, és nézeteik nem élvezték volna a 10. cikk védelmét".1
A jogszerűség kérdésétől különválasztható az, hogy vajon etikus volt-e a vendég meghívása. Nem lett volna az mindaddig, amíg a Jobbik nem ért el 10 százalék fölötti eredményt az EP-választásokon - ezt követően azonban a közszolgálati televíziónak nemcsak joga, de kötelessége is, hogy bemutassa ezt a közszereplőt, tetszik-e vagy sem. Kétségtelen, hogy az interjú révén a szereplő nyilvánosságot, legitimációt, közfigyelmet nyer. Ezek mind sajnálatosak és károsak akkor, amikor szélsőséges, rasszista nézeteket befogadó pártról van szó. De a baj már megtörtént: az, hogy az EP-választásokon bejutottak, komoly társadalmi problémát jelez! Túl késő a szerepeltetés ellen tiltakozni - korábban kellett volna intenzívebben fellépni a rasszizmus, a diszkvalifikáló politikai retorika ellen. Az interjú érdekessége volt, hogy a pártvezető kínosan próbált ügyelni arra, hogy rasszista véleményt ne húzzanak ki belőle, ez irányú kérdésekre többször is ingerülten válaszolt. Végül, az a megnyilvánulás, ami hárításképpen jutott eszébe, nem volt kevésbé rasszista, mint amit el akart hallgatni.2 A rasszista program kifejtésétől valószínűleg az tartotta vissza, hogy a közszolgálati televízió nyilvánossága előtt még érvényesülnek azok az erkölcsi mércék, amelyek egyébként fokozatosan engednek a szélsőséges retorika terjedésének. Még érvényesülnek, de vajon meddig? Az elmúlt két évtized folyamán tanúi lehettünk annak, hogy a magyar társadalom nem vetette ki magából a kirekesztő, gyalázkodó nézeteket, ellenkezőleg: befogadta, magáévá tette és növelgette azokat. Az Alkotmánybíróságnak a szólásszabadságot védő 30/1992. (V. 26.) határozatában idealizált jövőképet alkotott a magyar társadalomról, amelyet a valóság nem igazolt: hogy a gyalázkodásra bírálat lesz a válasz, a gyalázkodó magát bélyegzi meg, és egészségesen reflektáló közvélemény alakul ki. Megpróbáltuk - nem sikerült. Jó lett volna, ha a magyar társadalom átmegy a teszten, és bebizonyítja: a közbeszédet racionális állampolgárok politikai nézeteinek megvitatása jellemzi. Csakhogy nem ez történt, semmilyen szinten. Még csak nem is lehet a nép alacsony műveltségére fogni a bajt, mert a politikai és értelmiségi elit ugyanúgy irracionálisan beszélt és viselkedett, nem folytatott dialógust, legfeljebb számtalan monológot, nem tiltakozott (hatékonyan, tömegesen, szervezetten) a rasszizmus ellen. Az egyetemek, köztük a jogi karok a rassziz¬mus melegágyai lettek, élen a Jobbik fantaszta vezéralakjával, aki alkotmányos szabadságával élve üdvözült mosollyal terjesztheti gyűlölettől átitatott, gyalázkodó véleményét a katedrán és a gyűléseken.
Az Alkotmánybíróság 1992-es hipotézise és a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztje az angolszász liberalizmus hagyományaiban gyökerezik. Olyan kultúrában alakult ki, ahol a jogok tiszteletben tartása a XIII. századra nyúlik vissza, és a demokrácia alulról szerveződő módon alakult ki (illetve bázisa az egyenrangú, szabad emberek egyéni felelősségvállalásán alapuló sorsközössége, mint Amerikában). Nálunk megmosolyogják az angol hidegvért, amely mögött önfegyelem és messzemenő szocializáltság rejlik, a másik ember maximális tiszteletben tartása. Az íratlan szabályok betartása ott magától értetődő, mert a társadalmi normák minden jogszabálynál erősebb köteléket jelentenek. Valószínűleg alaptalan volt azt feltételezni a rendszerváltás után, hogy az átvett angolszász mérce működőképes lesz Magyarországon. Itt, ahol szinte teljesen hiányzik a társadalmi szolidaritás, ami a demokrácia alapja lehetne, mert szinte csak oktrojált uralmat élt meg a társadalom, és zsigerében van, hogy lázadjon a mindenkori uralom ellen; s hogy ebből következően ne tisztelje a törvényt. Csalni virtus, lopni szükségszerűség, szabályokat kijátszani hagyomány (mert mindez a túlélés eszköze, sőt az egyenes gerinc jele lehetett egy elnyomó államban). Következményeként nincs jogbiztonság, és az állami irányítás így végül valóban kaotikussá és gyengévé válik. Mivel hiányzik a társadalmi konszenzus és kohézió, gyenge a valódi civil társadalom. Viszont a társadalmi felelősségvállalás, az átlátható döntéshozatal és a jogbiztonság hiányában önmagukban a választások még nem tesznek egy országot demokratikussá - azok Iránban, Afganisztánban is vannak. Magyarország még nem valódi jogállam.
Az angolszász mérce bevezetését azért is nehéz indokolni, mert jogrendszerünk szinte semmilyen egyéb téren nem hasonlít az angolszász jogrendszerhez. Ahogy kulturális hagyományaink igen különbözőek, úgy az angol common law rendszere is gyökeresen eltérő alapokon nyugszik, többek között a bírói mérlegelésnek sokkal nagyobb szabadságot engedve, amelynek természetesen alapvető feltétele a bírákkal szemben támasztott magasabb képzési és tapasztalati elvárások.3 A kontinentális jogok között a magyar jog a német jogrendszer mintáját követi igen sok tekintetben - a szólásszabadság alkotmányos joga a ritka kivételek egyike. Így e tesztnek a magyar jogrendszerbe történő bevezetésére voltaképpen az Alkotmánybíróság a mai napig nem adott indokot, azon túl, hogy helyesnek tartja a minél nagyobb szólásszabadságot.
A klasszikus liberalizmus tiszteletén túl bizonyára szerepet játszott a totalitárius szocialista jogszabá¬lyok¬tól való menekvés is. Az Alkotmánybíróságnak más döntése is utal arra, hogy a rendszerváltást követően a szocialista szabályozással ellentétes törvényeket olykor az indokoltnál magasabbra értékelték. Ilyen döntés volt például a jogalkotás során kötelező társadalmi vita eltörlésének utólagos normakontrollja, amelynek során az Alkotmánybíróság kijelentette: „[e] jogintézmény az állampárti hatalmi mechanizmus részeként kapott értelmet, kiiktatása a parlamentarizmus és a jogállamiság kiépítésének folyamatával összhangban történt." Holott a társadalmi vita 1987-ben bevezetett formája ma is hasznos lenne a jogszabályalkotás menetének átláthatóvá tétele, a társadalmi vélemények becsatornázása érdekében.
*
Fontos lenne tudni, hogy az Alkotmánybíróság vajon milyen elvi alapon tartja a mai napig is érvényesnek az 1992-ben deklarált elvet, és vajon miért nem ad iránymutatást a meglévő rendelkezések helyes alkalmazásának módjáról? 2004-ben a köztársasági elnök hiába kérte, hogy adjon alkotmányos kritériumokat egy megfelelő jogszabály-módosítás érdekében, és 2008 júliusában született döntése csak tovább rontott a helyzeten. A mind égetőbbé váló kérdés vizsgálata helyett részben álproblémákra hivatkozva alkotott egy több szempontból is vitatható, ellentmondásos határozatot, és ismét nem fejtette ki, hogy mit ért azalatt: „az egyént csoporthoz tartozására tekintettel is érheti olyan súlyú jogsérelem, amelynek orvoslására indokolt lehet akár büntetőjogi eszközöket is igénybe venni".4
Kérdés, hogy van-e egyáltalán lehetőség az Alkotmánybíróság által egykor vallott mérce módosítására? Köteles-e az Alkotmánybíróság figyelembe venni a társadalmi körülményeket, vagy pedig az alkotmány rendelkezéseit önmagukban, elvi szinten kell értelmeznie? Maga az Ab is egyértelműen, több határozatában is utal a történelmi viszonyok figyelembevételének szükségességére: „Az Alkotmánybíróság tekintettel van az egyes ügyek történelmi körülményeire."5 Ráadásul, az alkotmány 61. § (1) bekezdésének szövegéből (A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra) önmagában még nem következik a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjének alkalmazása. A magyar Alkotmánybíróság feladatát aktivistán értelmezte, amit az is mutat, hogy több ízben sem zárkózott el az alkotmányosságot csak érintő, valójában azonban társadalmi-politikai kérdések megválaszolásától (mint amilyen a vizitdíjról történő népszavazás kérdése volt). Ezért is különös, hogy az itt tárgyalt problémára az ezredfordulót követően nem kívánt érdemben reagálni. Remélhetőleg új irányt jelez, hogy a legutóbbi határozathoz három alkotmánybíró is fűzött párhuzamos, illetve különvéleményt.
Valószínűleg történelmi oka van annak, hogy míg Németország a nácizmus közvetlen élménye után az emberi méltóságnak tulajdonított különleges értéket, Magyarország a szocializmus bukása után a szólásszabadságnak. Az alkotmány azonban az emberi méltóságot is biztosítja, és alapjogok ütközése esetén meg kellene találni a megfelelő egyensúlyt a jogok között. Az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott: az állam sértené az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének követelményét azzal, ha egyes álláspontokat másokénál értékesebbnek állítana. Vajon azzal is sértené az állam az emberek méltóságát, ha megtiltaná nekik, hogy ők mások méltóságát sértsék?
Németország háború utáni demokratizálódásában jelentős szerepet játszott az ideológiai képzés, a demokratikus politikai intézményrendszer oktatása és a múlttal való szembenézés igénye. Magyarországon hiba volt a rendszerváltás után nem létesíteni demokráciafejlesztő hálózatot, amely alulról kezdte volna el oktatni a lakosságnak az önrendelkezést, a demokratikus politikai rendszer szabályait, a szabadságjogok természetét. Honnan kellett volna ismerniük az embereknek a jogaikat, a demokrácia elveit, törvényszerűségeit? Magyarországnak sosem volt igazán demokratikus múltja (nem, az a néhány év parlamentarizmus a két világháború között sem cáfolja ezt). Nem csoda, hogy a jelenlegi gyökérkeresésben sokan zavarukban a honfoglaláskorig nyúlnak vissza. A feudális társadalmi viszonyok zavartalanul éltek tovább a társadalomban, hiszen semmi sem történt, ami ezeket megreformálta volna, elég elolvasni Móricz Rokonok c. regényét, amely szóról szóra ugyanúgy érvényes ma is. Ilyen társadalomban lehetetlen az angolszász liberalizmus szabályainak alkalmazásától eredményt remélni. Nem véletlen, hogy szinte politikai véleménytől függetlenül erőskezű államra, rendre vágyik a választók többsége. A tekintélyuralmi hagyományok miatt a tekintélyelvű legitimáció, egy karizmatikus vezetőbe vetett hit igénye erősebbnek tűnik, mint a demokratikus felhatalmazás, mint a törvény szava.
*
Természetesen a demokratikus politikai kultúra ilyen deficitjére nem az a megoldás, hogy a televízió nem mutatja be egy mégoly szélsőséges párt vezetőjét, amelyre igen sokan szavaztak. A szélsőséges politikai vélemény önmagában még lehetne demokratikus: anarchista, monarchista vagy rendpárti. A rasszizmus azonban nem politikai vélemény, hanem emberek méltóságának csorbítása, az egyenjogúság megkérdőjelezése, ilyen módon az egész felvilágosodás kora óta érvényes kultúránk alapjainak kétségbe vonása. Ez nem lehet politikai vita tárgya, mert a rasszista nézetekre lehetetlen ésszerű választ adni; egyrészt mert maga a rasszizmus ésszerűtlen, másrészt mert vitapartnerét diszkvalifikálja. Akárcsak a háborús propaganda, amely úgy igyekszik megkönnyíteni katonáinak a gyilkolást, hogy az ellenfelet kártékony állatnak, patkánynak, féregnek nevezi, ember mivoltától megfosztja. Mindez a népirtás előszobája, ahogy azt demonstrálja a náci népirtás, de a tuszik és hutuk közötti vérengzés is.
E helyütt nem célom, hogy a jogi szabályozás mikéntjére tegyek javaslatot. Tény, hogy a beterjesztett törvényalkotási kísérletek egyike sem volt igazán megfelelő, mint ahogy az eredeti, gyalázkodás nevű törvényi tényállás is kritizálható. Születtek már javaslatok a jogszabályi korlátozásra, amelyek közül Sajó András 2004-ben publikált szabálysértési alakzata érdemelné a legtöbb figyelmet.6 Akárhogyan is, kétségtelen, hogy a jogalkotás tudományos precizitással kell történjék, és nem annyira a szankció súlyossága, mint a következetes jogérvényesítés kecsegtethet csak változással. Az is tény, hogy önmagában egy új jogszabály az állami jogpolitika és attitűd gyökeres megváltozása nélkül aligha járhat sikerrel. Mint ahogy azoknak is van némi igazságuk, akik azt állítják, hogy a hatályos szabályok következetes bírói (és ügyészi) alkalmazása is elegendő lenne.
Egy népszerű, az állampolgári racionalitásban hívő liberális nézet szerint a jogszabályok léte vagy nem léte nincs hatással az emberek nézeteire, magatartására. A tiltás eszerint csak elfojtja a társadalmi problémát, amely a fedő alatt fortyog, majd felrobban. Magam is így véltem mindaddig, amíg erőteljes benyomásokat nem szereztem az ellenkezőjéről. Most azt vallom: nem igaz, hogy az állami politika deklarált iránya és a jog nincs hatással a társadalom véleményalkotására. Igenis jelentős azoknak az embereknek az aránya a társadalomban, akik számára mégiscsak számít, hogy mit helyesel a törvény és mit tilt. Honi példát a könnyű drogok területén találunk: habár orvosilag bizonyított, hogy hatásuk mind fizikailag, mind társadalmilag kevésbé romboló, mint az alkoholé, mégis más a társadalmi megítélése pusztán azért, mert a törvény tiltja.
Külföldi példát nyújt Ausztrália és Új-Zéland ellentétes politikája a rassziz¬mus területén.7 Ausztrália a fehér faj felsőbbrendűségébe vetett hitet állami politika szintjére emelte, és jogszabályait is ezzel összhangban alkotta 1860-tól kezdve egészen 1975-ig, amikor ratifikálta az ENSZ-nek a faji diszkrimináció minden formájának eltörléséről szóló egyezményt (CERD) - még ekkor is fenntartást téve a rasszista nézetek terjesztését tiltó 4(a) cikkel szemben. Ezt követően születtek ugyan jogszabályok a faji diszkrimináció ellenében is (1986, 1995 és tartományi törvények), de a CERD bizottsága jelentésében többször is elmarasztalta a faji egyenjogúság terén tapasztalható hiányosságok miatt (legutóbbi figyelmeztető levele 2009. szeptember 29-i). Új-Zé¬lan¬don ezzel szemben az őslakosokat a brit gyarmatosítás kezdetétől fogva relatíve egyenrangúként kezelték, és földjüket „szerződéssel" szerezték meg (habár a szerződés pontos tartalma máig vitatott, amivel egy külön kormányzati intézmény is foglalkozik).8 A maori nyelv, hitvilág és kultúra ma jogilag egyenrangú a gyarmatosítók nyelvével, világnézetével és szokásaival, amelyet számos pozitív intézkedés biztosít. Következésképpen a maori és az ausztrál bennszülött kisebbségek társadalmi helyzete radikálisan különbözik, ahogy a bevándorlókkal szembeni rasszista társadalmi megnyilvánulások terén is nyilvánvaló a különbség a két ország között. Míg Ausztráliában az őslakos származású személyeknek szinte semmi esélyük a társadalomba történő beilleszkedésre, és a rasszista beszéd, diszkrimináció, sőt erőszak hétköznapi szinten megnyilvánul egyéb nem fehérekkel szemben is (Cronulla-zavargás 2005-ben, indiai diákok elleni erőszak 2009 folyamán), Új-Zélandon a maori kisebbség - habár hátrányban van - nem esélytelen, és elképzelhetetlen a nyilvános gyűlölködő beszéd, diszkrimináció vagy erőszak velük szemben. Habár a bevándorlás Új-Zélandon is okoz társadalmi feszültségeket, a kormányzat hatékony erőfeszítéseket tesz arra, hogy ezeket ne rasszista politikával orvosolja - így ha létezik is rassziz¬mus, az magánvélemény marad.
*
Hogy a törvény elfojtja a rasszista megnyilvánulásokat, míg a gondolat tovább él? Hát úgy legyen, vallom most - mert ha tudjuk is, hogy mi van a gatyában, azt mutogatni közszeméremsértés. A gondolat továbbra is szabad, ahogyan az alkotmány 60. § (1) biztosítja, tehát négyszemközt, a barátjának bárki kifejezheti rasszista véleményét, de legyen tisztában azzal, hogy nyilvánosan nem fejtheti ki, mert másokat sért vele - és ez nincs ellentétben az alkotmány 61. § (1) bekezdésével.
Az államnak az alapjogok védelmével összefüggésben intézményvédelmi kötelezettsége is van: azaz biztosítania kell a jogok érvényesüléséhez szükséges feltételeket is, ezen belül állami kötelezettség áll fenn „a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására".9 Az Alkotmánybíróság 1992-ben azzal a feltételezéssel élt, hogy a gyalázkodás kriminalizálása ártalmas a demokratikus közvélemény kialakulására és működésére. Felül kell vizsgálnunk ezt a hipotézist, és megállapítanunk, hogy a rasszizmus nyílt és nem túl burkolt formáinak jelenléte a közéletben nem javára, hanem kárára szolgál a demokratikus közéletnek, mivel a jelenlegi helyzetben a diszkriminatív megnyilvánulások természete olyanná vált, hogy konkrét személyeket korlátozhat jogaik gyakorlásában. A támadott csoporthoz tartozó személyek okkal félnek attól, hogy bántalmazást szenvednek, ha a jogaikért tüntető csoporthoz csatlakoznak, mint amilyen a melegtüntetés vagy a jászsági roma felvonulás, és ha ellentétes véleményüknek nyíltan hangot adnak. A méltóságukon esett sérelem elszenvedése mellett tehát a csoporthoz tartozó egyes konkrét személyek magatartásukat is kénytelenek korlátozni, a kedvezőtlen irányba formálódó közállapotokhoz igazítani. A mások egyenjogúságát kétségbe vonó beszéd egy további hatása, hogy, még ha fel is szólal a támadott csoport tagja, véleménye eleve alacsonyabb, degradált, diszkvalifikált pozícióból hallatszik.10
A véleményszabadság kétségtelenül az egyik legszentebb érték, mégsem minden tartozik a véleményszabadság körébe. Korlátját képezik a szerzői jogok, a személyiségi jogok, a köznyugalom11 és az emberi méltóság. Az Alkotmánybíróság 1992-es határozatában számos megállapítással érvelt a gyűlöletre uszítás tilalmának fenntartása mellett. Kimondta, hogy „a gyűlölet felkeltésére alkalmas nézetek [...] korlátok nélküli ki¬nyil¬vánítás[a kiélezi a] szociális feszültségeket, szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az előítéletességet és intoleranciát. Mindez csökkenti [...] az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyét." Ezt olvasva gyanús, hogy ami itt az elmúlt időszakban a közéletben történt, az tulajdonképpen a gyűlöletre uszítás, nem pedig a - nem büntetendő - gyalázkodás tényállása alá tartozik. Csakhogy az uszítás és a gyalázkodás elhatárolása egyrészt a bíróságoktól, sőt az ügyészségtől is túlzott szemantikai kifinomultságot várt el, másrészt az Alkotmánybíróság maga is bezavart a „közvetlen és nyilvánvaló veszély" megfogalmazásával. A közvetlen és nyilvánvaló veszély okozása ugyanis nem azonos a gyűlöletkeltéssel. Egyik sem feltételezi a másikat, mindkettő megvalósulhat a másik nélkül. A veszély konkrét meglétekor már késő a büntetőjog eszközével fenyegetni - hiszen ekkor már valószínű, hogy más bűncselekmény is megvalósul. A gyűlölködés valójában intellektuálisnak tűnő érveléstechnikával ébreszti fel a legaljasabb ösztönöket, hogy a gyűlölet szinte lopva, fokozatosan magától értetődővé váljék a fogékony hallgatóság számára.12 A jogalkalmazás eleve nem alkalmas arra, hogy ilyen retorikai finomságokat megkülönböztessen egymástól, különösen, ha ekkora a tét (potenciálisan szabadságvesztés avagy a bűncselekmény hiánya között kell választani!). Először is, csak az erőszakos cselekményre történő közvetlen felszólításról feltételezik, hogy közvetlen és nyilvánvaló veszély az eredménye - ekkor viszont már felbujtásról kellene beszélnünk. Másodszor, az Alkotmánybíróság értelmezése azt sugallja, hogy az uszítást halló néptömeg többé nem ura az érzéseinek, intellektusa háttérbe szorult, mert mintegy elbódul a pszichotikus, érzelemre és ösztönökre ható szónoklattól. Mindkét megközelítés tévútra vezet. Az 1992-es alkotmánybírósági határozat nyelvfilozófiai mélységekbe taszította a rassziz¬mus ellen fellépni kívánó ügyészségi vizsgálókat, ahonnan soha nem sikerült kikecmeregni.
A jogi szabályozással szemben gyakori ellenérv, hogy a kódolt beszéddel szemben a jogalkalmazás amúgy is tehetetlen. Ez így van, csakhogy a magyar rasszizmus már egyáltalán nem kódolt, hanem nagyon is egyértelmű. Ha alkalmaz is metaforákat, mint a „karvalytőke", az „indul a vonat Auschwitzba", ezek jelentése csak egyféleképpen dekódolható - napjainkra már egyébként is teljesen nyíltan folyik a kisebbségi csoportok gúnynéven nevezése és gyalázása. Nevetséges lenne kódoltnak tekinteni az „Új Magyar Gárda" elnevezést is. Valóban nem lenne felismerhető a jelentése? A jogalkalmazó nem tettetheti magát süketnek és vaknak, hiszen a szavak általánosan ismert - nem feltétlenül szótári - jelentését kell alapul vennie.
Hasonló a helyzet a holokauszt-tagadással is. Akik a holokausztot tagadják, azok nem egyszerűen úgy vitatják egy történelmi esemény meglétét, mint ahogy azt lehet vitatni, hogy mikor is történt a honfoglalás, vagy hogy Mátyást valóban a Duna jegén koronázták-e. De a holokauszt meg nem történtének állítása egyúttal azt is állítja, hogy a holokausztot valakik kitalálták, bizonyítékokat hamisítottak, és egyesek magukat túlélőknek hazudják. Hogy nem veszítették el szüleiket, testvéreiket, nem szereztek életre szóló fizikai és lelki sebeket. A holokauszt tagadói szerint Valakik ezt nem puszta tévedésből tették - mint a honfoglalás más formáját valló történészek -, hanem a világuralom megszerzése érdekében. Ez nem más, mint egy rasszista összeesküvés-elmélet, és mert tudományos vitának álcázza magát, a legaljasabb fajtából való. Semmit sem ad hozzá a közéleti vitához, az eszmék szabad megvitatásához. Ettől védenénk a közbeszédet, miközben újságírókat rendszeresen elítélnek azért, mert politikusokat kritizálnak? Eörsi Istvánt kártérítésre kötelezte a bíróság, amiért züllöttnek nevezte azt a történészt, aki relativizálta a II. világháború körüli eseményeket - de nem ítélik el azt, aki alázza a túlélőket, tagadja a történteket? Ez nem a demokratikus közvélemény kialakításának módja.
Az Alkotmánybíróságnak az 1992-es határozatában foglalt elvek újra meg újra történő megerősítése ugyanúgy „igen, de" szerkezetű üzenet és mint Sólyom László köztársasági elnöké (akit jelen kérdésben, mint az Ab egykori elnökét, szakmai felelősség is terhel). A szélsőségesek csak az üzenet első felét hallják meg, és az állásfoglalást győzelemként könyvelik el. Az Alkotmánybíróság nem tölti be feladatát, ha az azóta eltelt időszak tapasztalatai nyomán nem veszi a fáradságot arra, hogy az alkotmányos jogelveket újrafogalmazza, és a társadalmi körülményekből következtetéseket vonjon le. Patthelyzet alakult ki azáltal, hogy a bíróságok nem képesek alkalmazni a gyűlöletre uszítás tényállását, valamint nem fogadják el az egyéni panaszt - holott az Alkotmánybíróság döntéseiben van erre nézve utalás: „számolni kelljen magas kártérítésekkel".13 A bíróságok a törvényalkotótól várják, hogy egyértelmű jogszabályt alkosson, s amikor az ezt megteszi, az Alkotmánybíróság csípőből löki vissza azt, anélkül, hogy reflektálna a szabályozási igényre, vagy megmondaná, hogy milyen keretek között lenne alkotmányosan arányos a kisebbséghez tartozó személyek méltóságának védelme. Az Alkotmánybíróság által alkotott jogi struktúra az adott körülmények között éppúgy kudarcot vallott, mint a híres pszichológiai fogoly-börtönőr kísérlet. Az indulatok elszabadultak, a kísérletet tehát félbe kell szakítani. A demokrácia jövője érdekében fel kell lépni az intolerancia ellen, és a játékelmélet szerint az intoleranciára intoleranciával kell válaszolnia annak, aki nem veszíteni akar.
Talán megért egy próbát. Történhetett volna, hogy minden politikus, közjogi méltóság és véleményformáló egyértelműen és együttesen fellép a rasszizmus, kirekesztés, gyűlölködés ellen. Történhetett volna így is, de nem történt. Az értelmiség egy része, amely fellépett, nem elég hallhatóan tette: bonyolult üzeneteket fogalmazott, nem ment utcára, és így elszigetelődött. Nem alakult ki dialógus, csak több párhuzamos monológ, még az interneten is, amely pedig ígéretes eszköznek tűnt a politikai dialógusok folytatására. A Jobbik térnyerését inkább csak elősegítette az az intenzív sajtófigyelem, ami nem párosult sem egyértelmű tiltakozással, sem hatósági fellépéssel, sőt a Magyar Gárda még a bírói betiltás óta is lényegében szabadon teheti ugyanazt, amit korábban.14
*
Mutassa csak be a tévé Vonát, igen. Nyerjenek, ha a választók úgy kívánják. Nem vágyom a rend¬pár¬ti¬ság¬ra, remélem, azért azután is lehet még politikai kritikát gyakorolni, közszereplőt bírálni. Csak olyasmi miatt ne lehessen senkit sértegetni, amiről az nem tehet. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol nincs büntetőjogi korlátja a közbeszédnek, mert a helytelen nézetekre a közösség maga adja meg az (adekvát!) választ, és a gyűlölködő csak magát rekeszti ki. De ez a társadalom itt és most nem létezik - ezért még meg kell dolgozni. Bizonyára többféle módszerrel is el lehet érni, de annyi bizonyos, hogy az eddig alkalmazott módszer nem ebbe az irányba vezet. Ezért a rasszizmus elítélésének most már a jogszabá¬lyok¬ban és a jogalkalmazásban is tükröződnie kellene, mert ahogy a sokat emlegetett határozat is kimondja: „az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel".15 Nem utolsósorban pedig azért, mert Magyarország is aláírta a CERD-egyezményt16 - s Ausztráliával ellentétben még fenntartást sem tett a 4. cikk ellen, ezáltal kötelezte magát, hogy törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítja „a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, [...] fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve", valamint törvényellenessé nyilvánít és betilt „minden olyan szervezetet, propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekinti".
1 Case of Jersild v. Denmark (15890/89; 1994). A bíróság azt is figyelembe vette, hogy egy komoly hírműsor keretében, jól informált célközönségnek szánva közvetítették az interjút.
2 Felszólította a riportert, hogy települjön át Izraelbe.
3 De a „clear and present danger" tesztjét az USA-ban sem alkalmazzák általános jelleggel, illetőleg a precedensjog is változni látszik, lásd Lévay Miklós és Kiss László a 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozathoz fűzött párhuzamos és különvéleményét.
4 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozat, III. 3. 4.
5 30/1992. (VI. 26.) Ab-határozat, V. 3., de lásd még 14/2000. (V. 12.) Ab-határozat, 11/1992. (III.5), valamint 95/2008. (VII. 3.) Kovács Péter párhuzamos véleménye II. és Kiss László különvéleménye II.1.
6 Sajó András: „...A faji gyűlölet igazolása bünte¬ten¬dő", Fundamentum, 2004/4., 21-34, 30-31. o.
7 Dow-Gardiner-Garden: Indigenous Affairs in Australia, New Zealand, Canada, United States of America, Norway and Sweden. Background Paper 15 1997-98. Social Policy Group. 1998. http://www.aph.gov.au/library/Pubs/bp/1997-98/98bp15.htm
8 Treaty of Waitangi, bővebben lásd: http://www.waitangi-tribunal.govt.nz/; http://www.nzhistory.net.nz/category/tid/133.
9 Abortusz-határozat és 1992. határozat III.2.2.
10 Fiss, Owen: The Irony of Free Speech. Cambridge, London: Harvard University Press, 1996.
11 Az uszításon kívül a köznyugalmat védi még a rémhírterjesztés, nemzeti jelkép megsértése, önkényuralmi jelképek használata tényállása stb.
12 Lásd még: Sajó i. m. 25. o.
13 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat V.3.
14 MTI: Rendőrök a gárdisták ellen. 2009. nov. 5.; MTI: Vizsgálat a Magyar Gárda keszthelyi ünneplése miatt. 2009. okt. 24., NOL: Szögi Lajosra emlékezik Olaszliszkán a Jobbik, 2009. okt. 16.; MTI: Szerveződő Gárda, bizonytalankodó rendőrség. 2009. okt. 7.
15 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat, IV.2.
16 Az ENSZ a faji megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezménye, kihirdetve az 1969. évi 1. tvr.-ben.
Élet és Irodalom, 2009. november 13.
A jogszerűség kérdésétől különválasztható az, hogy vajon etikus volt-e a vendég meghívása. Nem lett volna az mindaddig, amíg a Jobbik nem ért el 10 százalék fölötti eredményt az EP-választásokon - ezt követően azonban a közszolgálati televíziónak nemcsak joga, de kötelessége is, hogy bemutassa ezt a közszereplőt, tetszik-e vagy sem. Kétségtelen, hogy az interjú révén a szereplő nyilvánosságot, legitimációt, közfigyelmet nyer. Ezek mind sajnálatosak és károsak akkor, amikor szélsőséges, rasszista nézeteket befogadó pártról van szó. De a baj már megtörtént: az, hogy az EP-választásokon bejutottak, komoly társadalmi problémát jelez! Túl késő a szerepeltetés ellen tiltakozni - korábban kellett volna intenzívebben fellépni a rasszizmus, a diszkvalifikáló politikai retorika ellen. Az interjú érdekessége volt, hogy a pártvezető kínosan próbált ügyelni arra, hogy rasszista véleményt ne húzzanak ki belőle, ez irányú kérdésekre többször is ingerülten válaszolt. Végül, az a megnyilvánulás, ami hárításképpen jutott eszébe, nem volt kevésbé rasszista, mint amit el akart hallgatni.2 A rasszista program kifejtésétől valószínűleg az tartotta vissza, hogy a közszolgálati televízió nyilvánossága előtt még érvényesülnek azok az erkölcsi mércék, amelyek egyébként fokozatosan engednek a szélsőséges retorika terjedésének. Még érvényesülnek, de vajon meddig? Az elmúlt két évtized folyamán tanúi lehettünk annak, hogy a magyar társadalom nem vetette ki magából a kirekesztő, gyalázkodó nézeteket, ellenkezőleg: befogadta, magáévá tette és növelgette azokat. Az Alkotmánybíróságnak a szólásszabadságot védő 30/1992. (V. 26.) határozatában idealizált jövőképet alkotott a magyar társadalomról, amelyet a valóság nem igazolt: hogy a gyalázkodásra bírálat lesz a válasz, a gyalázkodó magát bélyegzi meg, és egészségesen reflektáló közvélemény alakul ki. Megpróbáltuk - nem sikerült. Jó lett volna, ha a magyar társadalom átmegy a teszten, és bebizonyítja: a közbeszédet racionális állampolgárok politikai nézeteinek megvitatása jellemzi. Csakhogy nem ez történt, semmilyen szinten. Még csak nem is lehet a nép alacsony műveltségére fogni a bajt, mert a politikai és értelmiségi elit ugyanúgy irracionálisan beszélt és viselkedett, nem folytatott dialógust, legfeljebb számtalan monológot, nem tiltakozott (hatékonyan, tömegesen, szervezetten) a rasszizmus ellen. Az egyetemek, köztük a jogi karok a rassziz¬mus melegágyai lettek, élen a Jobbik fantaszta vezéralakjával, aki alkotmányos szabadságával élve üdvözült mosollyal terjesztheti gyűlölettől átitatott, gyalázkodó véleményét a katedrán és a gyűléseken.
Az Alkotmánybíróság 1992-es hipotézise és a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztje az angolszász liberalizmus hagyományaiban gyökerezik. Olyan kultúrában alakult ki, ahol a jogok tiszteletben tartása a XIII. századra nyúlik vissza, és a demokrácia alulról szerveződő módon alakult ki (illetve bázisa az egyenrangú, szabad emberek egyéni felelősségvállalásán alapuló sorsközössége, mint Amerikában). Nálunk megmosolyogják az angol hidegvért, amely mögött önfegyelem és messzemenő szocializáltság rejlik, a másik ember maximális tiszteletben tartása. Az íratlan szabályok betartása ott magától értetődő, mert a társadalmi normák minden jogszabálynál erősebb köteléket jelentenek. Valószínűleg alaptalan volt azt feltételezni a rendszerváltás után, hogy az átvett angolszász mérce működőképes lesz Magyarországon. Itt, ahol szinte teljesen hiányzik a társadalmi szolidaritás, ami a demokrácia alapja lehetne, mert szinte csak oktrojált uralmat élt meg a társadalom, és zsigerében van, hogy lázadjon a mindenkori uralom ellen; s hogy ebből következően ne tisztelje a törvényt. Csalni virtus, lopni szükségszerűség, szabályokat kijátszani hagyomány (mert mindez a túlélés eszköze, sőt az egyenes gerinc jele lehetett egy elnyomó államban). Következményeként nincs jogbiztonság, és az állami irányítás így végül valóban kaotikussá és gyengévé válik. Mivel hiányzik a társadalmi konszenzus és kohézió, gyenge a valódi civil társadalom. Viszont a társadalmi felelősségvállalás, az átlátható döntéshozatal és a jogbiztonság hiányában önmagukban a választások még nem tesznek egy országot demokratikussá - azok Iránban, Afganisztánban is vannak. Magyarország még nem valódi jogállam.
Az angolszász mérce bevezetését azért is nehéz indokolni, mert jogrendszerünk szinte semmilyen egyéb téren nem hasonlít az angolszász jogrendszerhez. Ahogy kulturális hagyományaink igen különbözőek, úgy az angol common law rendszere is gyökeresen eltérő alapokon nyugszik, többek között a bírói mérlegelésnek sokkal nagyobb szabadságot engedve, amelynek természetesen alapvető feltétele a bírákkal szemben támasztott magasabb képzési és tapasztalati elvárások.3 A kontinentális jogok között a magyar jog a német jogrendszer mintáját követi igen sok tekintetben - a szólásszabadság alkotmányos joga a ritka kivételek egyike. Így e tesztnek a magyar jogrendszerbe történő bevezetésére voltaképpen az Alkotmánybíróság a mai napig nem adott indokot, azon túl, hogy helyesnek tartja a minél nagyobb szólásszabadságot.
A klasszikus liberalizmus tiszteletén túl bizonyára szerepet játszott a totalitárius szocialista jogszabá¬lyok¬tól való menekvés is. Az Alkotmánybíróságnak más döntése is utal arra, hogy a rendszerváltást követően a szocialista szabályozással ellentétes törvényeket olykor az indokoltnál magasabbra értékelték. Ilyen döntés volt például a jogalkotás során kötelező társadalmi vita eltörlésének utólagos normakontrollja, amelynek során az Alkotmánybíróság kijelentette: „[e] jogintézmény az állampárti hatalmi mechanizmus részeként kapott értelmet, kiiktatása a parlamentarizmus és a jogállamiság kiépítésének folyamatával összhangban történt." Holott a társadalmi vita 1987-ben bevezetett formája ma is hasznos lenne a jogszabályalkotás menetének átláthatóvá tétele, a társadalmi vélemények becsatornázása érdekében.
*
Fontos lenne tudni, hogy az Alkotmánybíróság vajon milyen elvi alapon tartja a mai napig is érvényesnek az 1992-ben deklarált elvet, és vajon miért nem ad iránymutatást a meglévő rendelkezések helyes alkalmazásának módjáról? 2004-ben a köztársasági elnök hiába kérte, hogy adjon alkotmányos kritériumokat egy megfelelő jogszabály-módosítás érdekében, és 2008 júliusában született döntése csak tovább rontott a helyzeten. A mind égetőbbé váló kérdés vizsgálata helyett részben álproblémákra hivatkozva alkotott egy több szempontból is vitatható, ellentmondásos határozatot, és ismét nem fejtette ki, hogy mit ért azalatt: „az egyént csoporthoz tartozására tekintettel is érheti olyan súlyú jogsérelem, amelynek orvoslására indokolt lehet akár büntetőjogi eszközöket is igénybe venni".4
Kérdés, hogy van-e egyáltalán lehetőség az Alkotmánybíróság által egykor vallott mérce módosítására? Köteles-e az Alkotmánybíróság figyelembe venni a társadalmi körülményeket, vagy pedig az alkotmány rendelkezéseit önmagukban, elvi szinten kell értelmeznie? Maga az Ab is egyértelműen, több határozatában is utal a történelmi viszonyok figyelembevételének szükségességére: „Az Alkotmánybíróság tekintettel van az egyes ügyek történelmi körülményeire."5 Ráadásul, az alkotmány 61. § (1) bekezdésének szövegéből (A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra) önmagában még nem következik a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjének alkalmazása. A magyar Alkotmánybíróság feladatát aktivistán értelmezte, amit az is mutat, hogy több ízben sem zárkózott el az alkotmányosságot csak érintő, valójában azonban társadalmi-politikai kérdések megválaszolásától (mint amilyen a vizitdíjról történő népszavazás kérdése volt). Ezért is különös, hogy az itt tárgyalt problémára az ezredfordulót követően nem kívánt érdemben reagálni. Remélhetőleg új irányt jelez, hogy a legutóbbi határozathoz három alkotmánybíró is fűzött párhuzamos, illetve különvéleményt.
Valószínűleg történelmi oka van annak, hogy míg Németország a nácizmus közvetlen élménye után az emberi méltóságnak tulajdonított különleges értéket, Magyarország a szocializmus bukása után a szólásszabadságnak. Az alkotmány azonban az emberi méltóságot is biztosítja, és alapjogok ütközése esetén meg kellene találni a megfelelő egyensúlyt a jogok között. Az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott: az állam sértené az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének követelményét azzal, ha egyes álláspontokat másokénál értékesebbnek állítana. Vajon azzal is sértené az állam az emberek méltóságát, ha megtiltaná nekik, hogy ők mások méltóságát sértsék?
Németország háború utáni demokratizálódásában jelentős szerepet játszott az ideológiai képzés, a demokratikus politikai intézményrendszer oktatása és a múlttal való szembenézés igénye. Magyarországon hiba volt a rendszerváltás után nem létesíteni demokráciafejlesztő hálózatot, amely alulról kezdte volna el oktatni a lakosságnak az önrendelkezést, a demokratikus politikai rendszer szabályait, a szabadságjogok természetét. Honnan kellett volna ismerniük az embereknek a jogaikat, a demokrácia elveit, törvényszerűségeit? Magyarországnak sosem volt igazán demokratikus múltja (nem, az a néhány év parlamentarizmus a két világháború között sem cáfolja ezt). Nem csoda, hogy a jelenlegi gyökérkeresésben sokan zavarukban a honfoglaláskorig nyúlnak vissza. A feudális társadalmi viszonyok zavartalanul éltek tovább a társadalomban, hiszen semmi sem történt, ami ezeket megreformálta volna, elég elolvasni Móricz Rokonok c. regényét, amely szóról szóra ugyanúgy érvényes ma is. Ilyen társadalomban lehetetlen az angolszász liberalizmus szabályainak alkalmazásától eredményt remélni. Nem véletlen, hogy szinte politikai véleménytől függetlenül erőskezű államra, rendre vágyik a választók többsége. A tekintélyuralmi hagyományok miatt a tekintélyelvű legitimáció, egy karizmatikus vezetőbe vetett hit igénye erősebbnek tűnik, mint a demokratikus felhatalmazás, mint a törvény szava.
*
Természetesen a demokratikus politikai kultúra ilyen deficitjére nem az a megoldás, hogy a televízió nem mutatja be egy mégoly szélsőséges párt vezetőjét, amelyre igen sokan szavaztak. A szélsőséges politikai vélemény önmagában még lehetne demokratikus: anarchista, monarchista vagy rendpárti. A rasszizmus azonban nem politikai vélemény, hanem emberek méltóságának csorbítása, az egyenjogúság megkérdőjelezése, ilyen módon az egész felvilágosodás kora óta érvényes kultúránk alapjainak kétségbe vonása. Ez nem lehet politikai vita tárgya, mert a rasszista nézetekre lehetetlen ésszerű választ adni; egyrészt mert maga a rasszizmus ésszerűtlen, másrészt mert vitapartnerét diszkvalifikálja. Akárcsak a háborús propaganda, amely úgy igyekszik megkönnyíteni katonáinak a gyilkolást, hogy az ellenfelet kártékony állatnak, patkánynak, féregnek nevezi, ember mivoltától megfosztja. Mindez a népirtás előszobája, ahogy azt demonstrálja a náci népirtás, de a tuszik és hutuk közötti vérengzés is.
E helyütt nem célom, hogy a jogi szabályozás mikéntjére tegyek javaslatot. Tény, hogy a beterjesztett törvényalkotási kísérletek egyike sem volt igazán megfelelő, mint ahogy az eredeti, gyalázkodás nevű törvényi tényállás is kritizálható. Születtek már javaslatok a jogszabályi korlátozásra, amelyek közül Sajó András 2004-ben publikált szabálysértési alakzata érdemelné a legtöbb figyelmet.6 Akárhogyan is, kétségtelen, hogy a jogalkotás tudományos precizitással kell történjék, és nem annyira a szankció súlyossága, mint a következetes jogérvényesítés kecsegtethet csak változással. Az is tény, hogy önmagában egy új jogszabály az állami jogpolitika és attitűd gyökeres megváltozása nélkül aligha járhat sikerrel. Mint ahogy azoknak is van némi igazságuk, akik azt állítják, hogy a hatályos szabályok következetes bírói (és ügyészi) alkalmazása is elegendő lenne.
Egy népszerű, az állampolgári racionalitásban hívő liberális nézet szerint a jogszabályok léte vagy nem léte nincs hatással az emberek nézeteire, magatartására. A tiltás eszerint csak elfojtja a társadalmi problémát, amely a fedő alatt fortyog, majd felrobban. Magam is így véltem mindaddig, amíg erőteljes benyomásokat nem szereztem az ellenkezőjéről. Most azt vallom: nem igaz, hogy az állami politika deklarált iránya és a jog nincs hatással a társadalom véleményalkotására. Igenis jelentős azoknak az embereknek az aránya a társadalomban, akik számára mégiscsak számít, hogy mit helyesel a törvény és mit tilt. Honi példát a könnyű drogok területén találunk: habár orvosilag bizonyított, hogy hatásuk mind fizikailag, mind társadalmilag kevésbé romboló, mint az alkoholé, mégis más a társadalmi megítélése pusztán azért, mert a törvény tiltja.
Külföldi példát nyújt Ausztrália és Új-Zéland ellentétes politikája a rassziz¬mus területén.7 Ausztrália a fehér faj felsőbbrendűségébe vetett hitet állami politika szintjére emelte, és jogszabályait is ezzel összhangban alkotta 1860-tól kezdve egészen 1975-ig, amikor ratifikálta az ENSZ-nek a faji diszkrimináció minden formájának eltörléséről szóló egyezményt (CERD) - még ekkor is fenntartást téve a rasszista nézetek terjesztését tiltó 4(a) cikkel szemben. Ezt követően születtek ugyan jogszabályok a faji diszkrimináció ellenében is (1986, 1995 és tartományi törvények), de a CERD bizottsága jelentésében többször is elmarasztalta a faji egyenjogúság terén tapasztalható hiányosságok miatt (legutóbbi figyelmeztető levele 2009. szeptember 29-i). Új-Zé¬lan¬don ezzel szemben az őslakosokat a brit gyarmatosítás kezdetétől fogva relatíve egyenrangúként kezelték, és földjüket „szerződéssel" szerezték meg (habár a szerződés pontos tartalma máig vitatott, amivel egy külön kormányzati intézmény is foglalkozik).8 A maori nyelv, hitvilág és kultúra ma jogilag egyenrangú a gyarmatosítók nyelvével, világnézetével és szokásaival, amelyet számos pozitív intézkedés biztosít. Következésképpen a maori és az ausztrál bennszülött kisebbségek társadalmi helyzete radikálisan különbözik, ahogy a bevándorlókkal szembeni rasszista társadalmi megnyilvánulások terén is nyilvánvaló a különbség a két ország között. Míg Ausztráliában az őslakos származású személyeknek szinte semmi esélyük a társadalomba történő beilleszkedésre, és a rasszista beszéd, diszkrimináció, sőt erőszak hétköznapi szinten megnyilvánul egyéb nem fehérekkel szemben is (Cronulla-zavargás 2005-ben, indiai diákok elleni erőszak 2009 folyamán), Új-Zélandon a maori kisebbség - habár hátrányban van - nem esélytelen, és elképzelhetetlen a nyilvános gyűlölködő beszéd, diszkrimináció vagy erőszak velük szemben. Habár a bevándorlás Új-Zélandon is okoz társadalmi feszültségeket, a kormányzat hatékony erőfeszítéseket tesz arra, hogy ezeket ne rasszista politikával orvosolja - így ha létezik is rassziz¬mus, az magánvélemény marad.
*
Hogy a törvény elfojtja a rasszista megnyilvánulásokat, míg a gondolat tovább él? Hát úgy legyen, vallom most - mert ha tudjuk is, hogy mi van a gatyában, azt mutogatni közszeméremsértés. A gondolat továbbra is szabad, ahogyan az alkotmány 60. § (1) biztosítja, tehát négyszemközt, a barátjának bárki kifejezheti rasszista véleményét, de legyen tisztában azzal, hogy nyilvánosan nem fejtheti ki, mert másokat sért vele - és ez nincs ellentétben az alkotmány 61. § (1) bekezdésével.
Az államnak az alapjogok védelmével összefüggésben intézményvédelmi kötelezettsége is van: azaz biztosítania kell a jogok érvényesüléséhez szükséges feltételeket is, ezen belül állami kötelezettség áll fenn „a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására".9 Az Alkotmánybíróság 1992-ben azzal a feltételezéssel élt, hogy a gyalázkodás kriminalizálása ártalmas a demokratikus közvélemény kialakulására és működésére. Felül kell vizsgálnunk ezt a hipotézist, és megállapítanunk, hogy a rasszizmus nyílt és nem túl burkolt formáinak jelenléte a közéletben nem javára, hanem kárára szolgál a demokratikus közéletnek, mivel a jelenlegi helyzetben a diszkriminatív megnyilvánulások természete olyanná vált, hogy konkrét személyeket korlátozhat jogaik gyakorlásában. A támadott csoporthoz tartozó személyek okkal félnek attól, hogy bántalmazást szenvednek, ha a jogaikért tüntető csoporthoz csatlakoznak, mint amilyen a melegtüntetés vagy a jászsági roma felvonulás, és ha ellentétes véleményüknek nyíltan hangot adnak. A méltóságukon esett sérelem elszenvedése mellett tehát a csoporthoz tartozó egyes konkrét személyek magatartásukat is kénytelenek korlátozni, a kedvezőtlen irányba formálódó közállapotokhoz igazítani. A mások egyenjogúságát kétségbe vonó beszéd egy további hatása, hogy, még ha fel is szólal a támadott csoport tagja, véleménye eleve alacsonyabb, degradált, diszkvalifikált pozícióból hallatszik.10
A véleményszabadság kétségtelenül az egyik legszentebb érték, mégsem minden tartozik a véleményszabadság körébe. Korlátját képezik a szerzői jogok, a személyiségi jogok, a köznyugalom11 és az emberi méltóság. Az Alkotmánybíróság 1992-es határozatában számos megállapítással érvelt a gyűlöletre uszítás tilalmának fenntartása mellett. Kimondta, hogy „a gyűlölet felkeltésére alkalmas nézetek [...] korlátok nélküli ki¬nyil¬vánítás[a kiélezi a] szociális feszültségeket, szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az előítéletességet és intoleranciát. Mindez csökkenti [...] az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyét." Ezt olvasva gyanús, hogy ami itt az elmúlt időszakban a közéletben történt, az tulajdonképpen a gyűlöletre uszítás, nem pedig a - nem büntetendő - gyalázkodás tényállása alá tartozik. Csakhogy az uszítás és a gyalázkodás elhatárolása egyrészt a bíróságoktól, sőt az ügyészségtől is túlzott szemantikai kifinomultságot várt el, másrészt az Alkotmánybíróság maga is bezavart a „közvetlen és nyilvánvaló veszély" megfogalmazásával. A közvetlen és nyilvánvaló veszély okozása ugyanis nem azonos a gyűlöletkeltéssel. Egyik sem feltételezi a másikat, mindkettő megvalósulhat a másik nélkül. A veszély konkrét meglétekor már késő a büntetőjog eszközével fenyegetni - hiszen ekkor már valószínű, hogy más bűncselekmény is megvalósul. A gyűlölködés valójában intellektuálisnak tűnő érveléstechnikával ébreszti fel a legaljasabb ösztönöket, hogy a gyűlölet szinte lopva, fokozatosan magától értetődővé váljék a fogékony hallgatóság számára.12 A jogalkalmazás eleve nem alkalmas arra, hogy ilyen retorikai finomságokat megkülönböztessen egymástól, különösen, ha ekkora a tét (potenciálisan szabadságvesztés avagy a bűncselekmény hiánya között kell választani!). Először is, csak az erőszakos cselekményre történő közvetlen felszólításról feltételezik, hogy közvetlen és nyilvánvaló veszély az eredménye - ekkor viszont már felbujtásról kellene beszélnünk. Másodszor, az Alkotmánybíróság értelmezése azt sugallja, hogy az uszítást halló néptömeg többé nem ura az érzéseinek, intellektusa háttérbe szorult, mert mintegy elbódul a pszichotikus, érzelemre és ösztönökre ható szónoklattól. Mindkét megközelítés tévútra vezet. Az 1992-es alkotmánybírósági határozat nyelvfilozófiai mélységekbe taszította a rassziz¬mus ellen fellépni kívánó ügyészségi vizsgálókat, ahonnan soha nem sikerült kikecmeregni.
A jogi szabályozással szemben gyakori ellenérv, hogy a kódolt beszéddel szemben a jogalkalmazás amúgy is tehetetlen. Ez így van, csakhogy a magyar rasszizmus már egyáltalán nem kódolt, hanem nagyon is egyértelmű. Ha alkalmaz is metaforákat, mint a „karvalytőke", az „indul a vonat Auschwitzba", ezek jelentése csak egyféleképpen dekódolható - napjainkra már egyébként is teljesen nyíltan folyik a kisebbségi csoportok gúnynéven nevezése és gyalázása. Nevetséges lenne kódoltnak tekinteni az „Új Magyar Gárda" elnevezést is. Valóban nem lenne felismerhető a jelentése? A jogalkalmazó nem tettetheti magát süketnek és vaknak, hiszen a szavak általánosan ismert - nem feltétlenül szótári - jelentését kell alapul vennie.
Hasonló a helyzet a holokauszt-tagadással is. Akik a holokausztot tagadják, azok nem egyszerűen úgy vitatják egy történelmi esemény meglétét, mint ahogy azt lehet vitatni, hogy mikor is történt a honfoglalás, vagy hogy Mátyást valóban a Duna jegén koronázták-e. De a holokauszt meg nem történtének állítása egyúttal azt is állítja, hogy a holokausztot valakik kitalálták, bizonyítékokat hamisítottak, és egyesek magukat túlélőknek hazudják. Hogy nem veszítették el szüleiket, testvéreiket, nem szereztek életre szóló fizikai és lelki sebeket. A holokauszt tagadói szerint Valakik ezt nem puszta tévedésből tették - mint a honfoglalás más formáját valló történészek -, hanem a világuralom megszerzése érdekében. Ez nem más, mint egy rasszista összeesküvés-elmélet, és mert tudományos vitának álcázza magát, a legaljasabb fajtából való. Semmit sem ad hozzá a közéleti vitához, az eszmék szabad megvitatásához. Ettől védenénk a közbeszédet, miközben újságírókat rendszeresen elítélnek azért, mert politikusokat kritizálnak? Eörsi Istvánt kártérítésre kötelezte a bíróság, amiért züllöttnek nevezte azt a történészt, aki relativizálta a II. világháború körüli eseményeket - de nem ítélik el azt, aki alázza a túlélőket, tagadja a történteket? Ez nem a demokratikus közvélemény kialakításának módja.
Az Alkotmánybíróságnak az 1992-es határozatában foglalt elvek újra meg újra történő megerősítése ugyanúgy „igen, de" szerkezetű üzenet és mint Sólyom László köztársasági elnöké (akit jelen kérdésben, mint az Ab egykori elnökét, szakmai felelősség is terhel). A szélsőségesek csak az üzenet első felét hallják meg, és az állásfoglalást győzelemként könyvelik el. Az Alkotmánybíróság nem tölti be feladatát, ha az azóta eltelt időszak tapasztalatai nyomán nem veszi a fáradságot arra, hogy az alkotmányos jogelveket újrafogalmazza, és a társadalmi körülményekből következtetéseket vonjon le. Patthelyzet alakult ki azáltal, hogy a bíróságok nem képesek alkalmazni a gyűlöletre uszítás tényállását, valamint nem fogadják el az egyéni panaszt - holott az Alkotmánybíróság döntéseiben van erre nézve utalás: „számolni kelljen magas kártérítésekkel".13 A bíróságok a törvényalkotótól várják, hogy egyértelmű jogszabályt alkosson, s amikor az ezt megteszi, az Alkotmánybíróság csípőből löki vissza azt, anélkül, hogy reflektálna a szabályozási igényre, vagy megmondaná, hogy milyen keretek között lenne alkotmányosan arányos a kisebbséghez tartozó személyek méltóságának védelme. Az Alkotmánybíróság által alkotott jogi struktúra az adott körülmények között éppúgy kudarcot vallott, mint a híres pszichológiai fogoly-börtönőr kísérlet. Az indulatok elszabadultak, a kísérletet tehát félbe kell szakítani. A demokrácia jövője érdekében fel kell lépni az intolerancia ellen, és a játékelmélet szerint az intoleranciára intoleranciával kell válaszolnia annak, aki nem veszíteni akar.
Talán megért egy próbát. Történhetett volna, hogy minden politikus, közjogi méltóság és véleményformáló egyértelműen és együttesen fellép a rasszizmus, kirekesztés, gyűlölködés ellen. Történhetett volna így is, de nem történt. Az értelmiség egy része, amely fellépett, nem elég hallhatóan tette: bonyolult üzeneteket fogalmazott, nem ment utcára, és így elszigetelődött. Nem alakult ki dialógus, csak több párhuzamos monológ, még az interneten is, amely pedig ígéretes eszköznek tűnt a politikai dialógusok folytatására. A Jobbik térnyerését inkább csak elősegítette az az intenzív sajtófigyelem, ami nem párosult sem egyértelmű tiltakozással, sem hatósági fellépéssel, sőt a Magyar Gárda még a bírói betiltás óta is lényegében szabadon teheti ugyanazt, amit korábban.14
*
Mutassa csak be a tévé Vonát, igen. Nyerjenek, ha a választók úgy kívánják. Nem vágyom a rend¬pár¬ti¬ság¬ra, remélem, azért azután is lehet még politikai kritikát gyakorolni, közszereplőt bírálni. Csak olyasmi miatt ne lehessen senkit sértegetni, amiről az nem tehet. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol nincs büntetőjogi korlátja a közbeszédnek, mert a helytelen nézetekre a közösség maga adja meg az (adekvát!) választ, és a gyűlölködő csak magát rekeszti ki. De ez a társadalom itt és most nem létezik - ezért még meg kell dolgozni. Bizonyára többféle módszerrel is el lehet érni, de annyi bizonyos, hogy az eddig alkalmazott módszer nem ebbe az irányba vezet. Ezért a rasszizmus elítélésének most már a jogszabá¬lyok¬ban és a jogalkalmazásban is tükröződnie kellene, mert ahogy a sokat emlegetett határozat is kimondja: „az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel".15 Nem utolsósorban pedig azért, mert Magyarország is aláírta a CERD-egyezményt16 - s Ausztráliával ellentétben még fenntartást sem tett a 4. cikk ellen, ezáltal kötelezte magát, hogy törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítja „a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, [...] fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve", valamint törvényellenessé nyilvánít és betilt „minden olyan szervezetet, propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekinti".
1 Case of Jersild v. Denmark (15890/89; 1994). A bíróság azt is figyelembe vette, hogy egy komoly hírműsor keretében, jól informált célközönségnek szánva közvetítették az interjút.
2 Felszólította a riportert, hogy települjön át Izraelbe.
3 De a „clear and present danger" tesztjét az USA-ban sem alkalmazzák általános jelleggel, illetőleg a precedensjog is változni látszik, lásd Lévay Miklós és Kiss László a 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozathoz fűzött párhuzamos és különvéleményét.
4 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozat, III. 3. 4.
5 30/1992. (VI. 26.) Ab-határozat, V. 3., de lásd még 14/2000. (V. 12.) Ab-határozat, 11/1992. (III.5), valamint 95/2008. (VII. 3.) Kovács Péter párhuzamos véleménye II. és Kiss László különvéleménye II.1.
6 Sajó András: „...A faji gyűlölet igazolása bünte¬ten¬dő", Fundamentum, 2004/4., 21-34, 30-31. o.
7 Dow-Gardiner-Garden: Indigenous Affairs in Australia, New Zealand, Canada, United States of America, Norway and Sweden. Background Paper 15 1997-98. Social Policy Group. 1998. http://www.aph.gov.au/library/Pubs/bp/1997-98/98bp15.htm
8 Treaty of Waitangi, bővebben lásd: http://www.waitangi-tribunal.govt.nz/; http://www.nzhistory.net.nz/category/tid/133.
9 Abortusz-határozat és 1992. határozat III.2.2.
10 Fiss, Owen: The Irony of Free Speech. Cambridge, London: Harvard University Press, 1996.
11 Az uszításon kívül a köznyugalmat védi még a rémhírterjesztés, nemzeti jelkép megsértése, önkényuralmi jelképek használata tényállása stb.
12 Lásd még: Sajó i. m. 25. o.
13 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat V.3.
14 MTI: Rendőrök a gárdisták ellen. 2009. nov. 5.; MTI: Vizsgálat a Magyar Gárda keszthelyi ünneplése miatt. 2009. okt. 24., NOL: Szögi Lajosra emlékezik Olaszliszkán a Jobbik, 2009. okt. 16.; MTI: Szerveződő Gárda, bizonytalankodó rendőrség. 2009. okt. 7.
15 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat, IV.2.
16 Az ENSZ a faji megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezménye, kihirdetve az 1969. évi 1. tvr.-ben.
Élet és Irodalom, 2009. november 13.
Rapai Ágnes: Merre megyünk?
„Ugyancsak a múlt heti lapban olvasható egy nyílt levél az MTV alelnökéhez. Az illusztris aláírók a Jobbik vezérének szerepeltetésén háborognak - teljes joggal. De miért nem tiltakoztak már néhány hete? Amikor ugyanez az ember ugyanezen a csatornán, ugyanebben a műsoridőben, hasonló modorral, éppen csak a Nap-kelte meghívására szerepelt, s küldte el ugyanazt a műsorvezetőt nemes egyszerűséggel Izraelbe. Az eltűrhető volt? „
Fencsik Flóra: A nézők jól jártak, ÉS, 2009. október 30.
Merre megyünk?
Az október 30-i ÉS Visszhang rovatában jelent meg Fencsik Flóra „A nézők jól jártak” című írása. Az MTV reggeli műsorait összehasonlító György Péter recenzióra írt válaszában elkésettnek tartotta az ÉS október 12-i számában közzétett nyílt levelet a Magyar Televízió alelnökének. A Napkelte nekem sem tetszett – különösen az utóbbi időben találtam unalmasnak; azóta, amióta a jó riporterektől megszabadult a tulajdonos. Tamás Gáspár Miklós is elmondta október 27.-én a Ma reggelben Betlen Jánosnak, hogy a Napkelte Vona-akciója ugyanolyan helytelen volt, mint a Ma Reggelé.
Nálam október 12-én telt be a pohár. Elegem lett abból, hogy a cigányozás, a buzizás, a zsidózás már nem csak az interneten, a jobboldali sajtóban, és a kereskedelmi médiában folyik. Azon a reggelen magyar írókat zsidózott le Vona. Nem idézem őt, mert nem vagyok a szóvivője, nem terjesztem undorító nézeteit. És ezt követelem a Magyar Televíziótól is. Az a meggyőződésem, hogy a közszolgálati televíziónak a humanista értékeket kell propagálnia, különben nagy baj lesz. A szólásszabadság híve vagyok, nyugodtan mondja el mindenki a véleményét. De a Magyar Televízióban ne vitatkozzanak neonácikkal arról, volt-e Holokauszt, létezik-e cigánybűnözés, mennyire visszataszító a meleg felvonulás. A Jobbik embergyűlölő nézeteivel nem szabad vitatkozni. Az ilyen alantas nézeteknek teret adni is káros, vitatkozni velük pedig abszurd. A magyar társadalom önvédelmi reflexe még nem alakult ki az ilyen eszmékkel szemben. Kell lennie egy erkölcsi minimumnak, mégpedig olyannak, amely nem tartja szalonképesnek a rasszista beszédet.
Azt sem volt kellemes hallani, amikor a Napkelte műsorvezetőjét Vona elküldte Izraelbe. Természetesen felháborított az a műsor is, csak akkor még nem fogalmazódott meg bennem a határozott gondolat: az újnyilas beszédet nem szabad mikrofonközelbe engedni. Talán azért sem jutott ez így eszembe akkor, mert a sértett legalább válaszolhatott. Vagy, mivel Betlen János úriember, azt mondhatta volna Vonának: „Tessék kifáradni a stúdióból!” De nem vonta meg tőle a szót, hanem csak fel volt dúlva. Mondanom sem kell, a műsorvezető kifakadása is Vona malmára hajtotta a vizet.
Fencsik Flóra a Ma reggelt dicséri annak kitűnő vizuális megjelenése miatt. Hát, igen. Leni Riefenstahl is ragyogó filmes volt, mégsem tudom szeretni.
Nem az a fontos, hogy milyen márkájú cipőben indulunk útnak, hanem az, hogy merre megyünk.
Rapai Ágnes, költő
ÉS 2009. 11. 13.
Fencsik Flóra: A nézők jól jártak, ÉS, 2009. október 30.
Merre megyünk?
Az október 30-i ÉS Visszhang rovatában jelent meg Fencsik Flóra „A nézők jól jártak” című írása. Az MTV reggeli műsorait összehasonlító György Péter recenzióra írt válaszában elkésettnek tartotta az ÉS október 12-i számában közzétett nyílt levelet a Magyar Televízió alelnökének. A Napkelte nekem sem tetszett – különösen az utóbbi időben találtam unalmasnak; azóta, amióta a jó riporterektől megszabadult a tulajdonos. Tamás Gáspár Miklós is elmondta október 27.-én a Ma reggelben Betlen Jánosnak, hogy a Napkelte Vona-akciója ugyanolyan helytelen volt, mint a Ma Reggelé.
Nálam október 12-én telt be a pohár. Elegem lett abból, hogy a cigányozás, a buzizás, a zsidózás már nem csak az interneten, a jobboldali sajtóban, és a kereskedelmi médiában folyik. Azon a reggelen magyar írókat zsidózott le Vona. Nem idézem őt, mert nem vagyok a szóvivője, nem terjesztem undorító nézeteit. És ezt követelem a Magyar Televíziótól is. Az a meggyőződésem, hogy a közszolgálati televíziónak a humanista értékeket kell propagálnia, különben nagy baj lesz. A szólásszabadság híve vagyok, nyugodtan mondja el mindenki a véleményét. De a Magyar Televízióban ne vitatkozzanak neonácikkal arról, volt-e Holokauszt, létezik-e cigánybűnözés, mennyire visszataszító a meleg felvonulás. A Jobbik embergyűlölő nézeteivel nem szabad vitatkozni. Az ilyen alantas nézeteknek teret adni is káros, vitatkozni velük pedig abszurd. A magyar társadalom önvédelmi reflexe még nem alakult ki az ilyen eszmékkel szemben. Kell lennie egy erkölcsi minimumnak, mégpedig olyannak, amely nem tartja szalonképesnek a rasszista beszédet.
Azt sem volt kellemes hallani, amikor a Napkelte műsorvezetőjét Vona elküldte Izraelbe. Természetesen felháborított az a műsor is, csak akkor még nem fogalmazódott meg bennem a határozott gondolat: az újnyilas beszédet nem szabad mikrofonközelbe engedni. Talán azért sem jutott ez így eszembe akkor, mert a sértett legalább válaszolhatott. Vagy, mivel Betlen János úriember, azt mondhatta volna Vonának: „Tessék kifáradni a stúdióból!” De nem vonta meg tőle a szót, hanem csak fel volt dúlva. Mondanom sem kell, a műsorvezető kifakadása is Vona malmára hajtotta a vizet.
Fencsik Flóra a Ma reggelt dicséri annak kitűnő vizuális megjelenése miatt. Hát, igen. Leni Riefenstahl is ragyogó filmes volt, mégsem tudom szeretni.
Nem az a fontos, hogy milyen márkájú cipőben indulunk útnak, hanem az, hogy merre megyünk.
Rapai Ágnes, költő
ÉS 2009. 11. 13.
Takács Zsuzsa: Fény szitálja be
(Kokas Ignác festménye)
Takács Zsuzsa: Fény szitálja be
Ha nem tudnám, hogy magam rángatom
vágyaim zsinórján az árnyékokat,
elhinném, hogy amit láttam álmomban,
igaz, hogy halottas ágyadról fölkeltél,
és mint fürdő után a viruló nők, féllábadat
a kád peremére téve bolyhos lepedőbe
törülközöl, és álmélkodó kérdésemre –,
mert arról szólni sem merek, hogy visszanőtt
csontjaidra a hús, és fény szitálja be
telt combjaidat –: hogyan sikerült egyedül
megfürödnöd? panaszkodsz kicsit, mint aki
a feltámadás végére már felejti a kínokat.
http://takacszsuzsa.freeweb.hu/11%20letak%20sz.htm
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
„…ez idő tájt kezdtem búvófolyosóimat, hódvárrendszeremet építgetni, feleségem tekintete, keze elől rejtegetni és védelmezni, úgyhogy olykor, és nincs kétségem, hogy a védgátjaim miatt, valami lappangó neheztelést véltem észlelni a feleségem magatartásában, ez az észleletem azután viszontneheztelésre, majd kitartó fájdalomra fordult bennem; amely a feleségem múló hangulatát sokkal súlyosabb neheztelésnek láttatta, akarta láttatni velem, mint amilyen az valójában volt, hiszen nem nagy erőfeszítésembe került volna a feleségemet kiengesztelnem, úgyszólván egyetlen helyes, pontos és jól megválasztott szó, de akár csak egyetlen ilyen mozdulat is megtette volna, én azonban ragaszkodtam a fájdalmamhoz, nyilvánvalóan, mert az eltaszítottságomra ismertem benne, az eltaszítottság tűrhetetlen érzése viszont kompenzálásra ösztökélt, a magányos kompenzáció azután megint alkotóerőként öltött bennem formát, vagyis fellobbantotta neurózisomat, azaz mindent fölényesen elsöprő, de csak újabb és még fokozottabb védekezési reflexekre kényszerítő munkakedvemet, munkalázamat és -dühömet, egyszóval beindult ez az egész ördögi mechanizmus, ez a gyilkos körhinta, amely először megmárt a fájdalomban, hogy azután magasan fölé emeljen, de kizárólag azért csupán, hogy hamarosan még mélyebbre vessen belé vissza… és biztosan, egész biztosan ez is közrejátszott abban, hogy újra átforrósodott éjszakáink, e sötéten fénylő éjszakák egyikén, melyeknek sötét bársonyfénye mégis, annyira különbözött mostani éjszakám sötét és sötétbe vesző, fekete fényeitől, e sötéten felizzó éjszakáink egyikén tehát azt mondta a feleségem, hogy mindezekre a kérdéseinkre és válaszainkra, ezekre az egész életünket érintő kérdésekre és válaszokra csakis az egész életünkkel felelhetünk, pontosabban a teljes életünkkel, mert minden ezentúl föltett kérdésünk és minden ezentúl adott válaszunk elégtelen kérdés és elégtelen válasz lenne, és hogy a teljességet ő csupán egyféleképpen tudja elképzelni, mert, legalábbis az ő számára, semmi más teljesség nem pótolhatja az egyetlen, a maradéktalan, a valóságos teljességet, hogy tehát gyereket akar tőlem, mondta a feleségem. Igen, és
„Nem!” – mondtam én rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt; és mintha ez a
„Nem!” nem eléggé határozott
„Nem!” lett volna, vagy mintha biztos lett volna következetlenségemben, a feleségem csak nevetett rajta. Hogy ért ő engem, mondta később, tudja, milyen mélyről fakadhat belőlem a
„Nem!”, és hogy mit kell legyőznöm magamban, hogy igenné legyen. Én pedig azt feleltem erre, hogy azt hiszem, én is értem őt, tudom, hogy mit gondol, de hogy a
„Nem!” az
„Nem!”, és nem afféle zsidó-nem, aminek ő valószínűleg gondolná, nem, ebben én egészen biztos vagyok, olyan biztos, amennyire bizonytalan azt illetően, hogy tulajdonképpen miféle
„Nem!” is ez, csak éppen
„Nem!”, mondtam, habár, ami a zsidó-nemet illeti, arra is lenne épp elég indok, mondtam, hiszen elég elképzelni egy kétségbeejtő és gyalázatos beszélgetést, mondtam, mondjuk, mondtam, elképzelni a gyerek, a gyerekünk – a te – sivalkodásodat, mondjuk, mondtam, hallott a gyerek valamit, és éppen azt visítja, mondjuk, mondtam, hogy „Nem akarok zsidó lenni!”, hiszen nagyon is elképzelhető és nagyon is indokolt, mondtam, hogy, mondjuk, a gyerek ne akarjon zsidó lenni, és hogy engem feszélyezne a válasz, igen, mert hogyan is lehet egy élőlényt rákényszeríteni, hogy zsidó legyen, e tekintetben, mondtam, mindig lehajtott fejjel járulnék elé – eléd –, mert nem adhatnék neki – neked – semmit, se magyarázatot, se hitet, se lőfegyvert, hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet, a szellemi létformát, amit élek és mint szellemi létformát fenntartok, és nekem ez elég, én tökéletesen beérem ennyivel, kérdés azonban, hogy ő – te – beérné-e – beérnéd-e – vele. És mégis, mondtam, nem zsidó-nemet mondok, mindennek ellenére sem, mert nincs förtelmesebb, nincs gyalázatosabb, pusztítóbb és öntagadóbb az ilyen, úgymond, racionális nemnél, az ilyen zsidó-nemnél, nincs ennél olcsóbb, és nincs ennél gyávább, mondtam, elegem van abból, hogy gyilkosok és élettagadók kiáltsák ki magukat az életnek, túl gyakran történik ez ahhoz, mondtam, hogy akár csak az ellenszegülő dacot is fölkelthetné bennem, nincs szörnyűbb, nincs gyalázatosabb, mint az élettagadók kedvéért tagadni az életet, hiszen még Auschwitzban is születtek gyerekek, mondtam, és a feleségemnek, magától értetődően, tetszett ez az érvelés, bár azt már nemigen hiszem, hogy megértett volna, miként valószínűleg én sem értettem önmagamat. Igen, és nem sokkal később történhetett, hogy villamosra kellett szállnom, utaztam valahová, ki tudná, hová, nyilván a dolgaim után jártam, mintha lennének még dolgaim, miután az én e földi dolgaim mind elvégeztettek már, és kibámultam az ablakon az omlásszerű suhanásba, a megállók váratlan megtorpanásaiba. Csörömpölve száguldottunk félelmes házak és az itt-ott felbukkanó csenevész növényzet vékony sikolyai közepette, és egyszerre csak, akár egy merénylet, felszállt egy család. Elfelejtettem említeni, hogy vasárnap volt, diszkréten haldokló vasárnap délután, már langyosodó évszak. Öten voltak, a szülők meg három kislány, a legkisebb még épp csak hogy kibújt a pólyából, rózsaszín, kék és szőke színekben pompázott, nyálzott és elszántan üvöltött, talán melege lehet, gondoltam. Barna, szelíd, nyúzott anyja az ölébe vette, karcsú nyaka operaházi táncosnő tört ívű mozdulatával csuklott a gyermek fölé. A középső nővér duzzogó arccal állt a legkisebbet dédelgető anyja mellett, a legidősebb, gondoltam, tán hét-nyolc éves kislány, mintegy engesztelőn és a kívülrekedtek nyomorult összetartozásával fonta karját a kishúga vállára, ő azonban bosszúsan lerázta magáról. Az anyját akarta birtokolni, de tudta, hogy ügye elveszett, miként eszközei is, a gátlástalan üvöltés, ami most már a legkisebb előjoga. A nagylány most egyedül maradt, e szép fényű vasárnap délutánon megint átélte a mellőzöttség, a magány és a féltékenység keserveit. Befogadó megbocsátássá érlelődik-e majd benne, gondoltam, vagy lyukba búvó neurózissá inkább, gondoltam, miközben az apja meg az anyja betöri valami szégyenletes egzisztenciába, gondoltam, amibe beletörődik, gondoltam, és amit szégyenkezve betölt majd, ha pedig nem szégyenkezve, az annál szégyenletesebb reá, és mindenkire nézve, aki betörte őt és beletörődött, gondoltam. Az apjuk: inas, barna, szemüveges férfi, nyári vászonnadrágban, meztelen lábán saru, ádámcsutkája akár egy daganat, kinyújtotta sárga, csontos kezét, hegyes térdei közt a kicsike végre megnyugodott; és az öt arcon, mint transzcendens üzenet, egyszerre földerengett a mindnyájukon túlmutató hasonlóság. Csúnyák voltak, elgyötörtek, nyomorúságosak és megdicsőültek, vegyes érzések viaskodtak bennem, viszolygás, vonzalom, borzadó emlékek és mélabú, és úgyszólván a homlokukra írva láttam, és szinte a villamos falaira is, lángbetűkkel:
„Nem!” – sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni,
„Nem!” – sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor,
„Nem!” – üvöltötte, vonította bennem valami, lehetetlen, hogy ez, a gyerekkor, megtörténhessen vele – veled – és velem, igen, és akkor kezdtem el mesélni a feleségemnek a gyerekkoromat, vagy talán önmagamnak, nem is tudom, de meséltem neki, logorreám minden bőségével és kényszerével, meséltem gáttalanul, napokon, heteken át, mesélem tulajdonképpen most is, bár már rég nem a feleségemnek mesélek. Igen, és nemcsak mesélni, bolyongani is akkor kezdtem, ugyanez a város, amelyben már-már a viszonylagos megszokás viszonylagos biztonságával mozogtam, akkoriban kezdett újra csapdává átalakulni számomra és időnként megnyílni a lábam alatt, úgyhogy nem tudhattam, váratlanul melyik kimondhatatlan, gyötrelmekkel és gyalázattal átitatott színterén találom magam, hogy milyen hívásnak engedek például, amikor apró, rokkant, álomroncs paloták közt előkelő betegként szunnyadó mellékutcába osonok, tornyos, szélkakasos, csipkés, csúcsos, vakablakos meseházak árnyai közt lopakodom, hitvány előkertek fekete rácsozata mentén, ahol most minden olyan kifosztott, olyan csupasz, átlátható, ócska és ésszerű, mint egy elhagyott ásatási színtér.”
Magvető, 1990.
http://209.85.129.132/search?q=cache:duqviDvjKS4J:dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00005_kv.html+Kaddis+a+meg+nem,+dia&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a
„Nem!” – mondtam én rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt; és mintha ez a
„Nem!” nem eléggé határozott
„Nem!” lett volna, vagy mintha biztos lett volna következetlenségemben, a feleségem csak nevetett rajta. Hogy ért ő engem, mondta később, tudja, milyen mélyről fakadhat belőlem a
„Nem!”, és hogy mit kell legyőznöm magamban, hogy igenné legyen. Én pedig azt feleltem erre, hogy azt hiszem, én is értem őt, tudom, hogy mit gondol, de hogy a
„Nem!” az
„Nem!”, és nem afféle zsidó-nem, aminek ő valószínűleg gondolná, nem, ebben én egészen biztos vagyok, olyan biztos, amennyire bizonytalan azt illetően, hogy tulajdonképpen miféle
„Nem!” is ez, csak éppen
„Nem!”, mondtam, habár, ami a zsidó-nemet illeti, arra is lenne épp elég indok, mondtam, hiszen elég elképzelni egy kétségbeejtő és gyalázatos beszélgetést, mondtam, mondjuk, mondtam, elképzelni a gyerek, a gyerekünk – a te – sivalkodásodat, mondjuk, mondtam, hallott a gyerek valamit, és éppen azt visítja, mondjuk, mondtam, hogy „Nem akarok zsidó lenni!”, hiszen nagyon is elképzelhető és nagyon is indokolt, mondtam, hogy, mondjuk, a gyerek ne akarjon zsidó lenni, és hogy engem feszélyezne a válasz, igen, mert hogyan is lehet egy élőlényt rákényszeríteni, hogy zsidó legyen, e tekintetben, mondtam, mindig lehajtott fejjel járulnék elé – eléd –, mert nem adhatnék neki – neked – semmit, se magyarázatot, se hitet, se lőfegyvert, hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet, a szellemi létformát, amit élek és mint szellemi létformát fenntartok, és nekem ez elég, én tökéletesen beérem ennyivel, kérdés azonban, hogy ő – te – beérné-e – beérnéd-e – vele. És mégis, mondtam, nem zsidó-nemet mondok, mindennek ellenére sem, mert nincs förtelmesebb, nincs gyalázatosabb, pusztítóbb és öntagadóbb az ilyen, úgymond, racionális nemnél, az ilyen zsidó-nemnél, nincs ennél olcsóbb, és nincs ennél gyávább, mondtam, elegem van abból, hogy gyilkosok és élettagadók kiáltsák ki magukat az életnek, túl gyakran történik ez ahhoz, mondtam, hogy akár csak az ellenszegülő dacot is fölkelthetné bennem, nincs szörnyűbb, nincs gyalázatosabb, mint az élettagadók kedvéért tagadni az életet, hiszen még Auschwitzban is születtek gyerekek, mondtam, és a feleségemnek, magától értetődően, tetszett ez az érvelés, bár azt már nemigen hiszem, hogy megértett volna, miként valószínűleg én sem értettem önmagamat. Igen, és nem sokkal később történhetett, hogy villamosra kellett szállnom, utaztam valahová, ki tudná, hová, nyilván a dolgaim után jártam, mintha lennének még dolgaim, miután az én e földi dolgaim mind elvégeztettek már, és kibámultam az ablakon az omlásszerű suhanásba, a megállók váratlan megtorpanásaiba. Csörömpölve száguldottunk félelmes házak és az itt-ott felbukkanó csenevész növényzet vékony sikolyai közepette, és egyszerre csak, akár egy merénylet, felszállt egy család. Elfelejtettem említeni, hogy vasárnap volt, diszkréten haldokló vasárnap délután, már langyosodó évszak. Öten voltak, a szülők meg három kislány, a legkisebb még épp csak hogy kibújt a pólyából, rózsaszín, kék és szőke színekben pompázott, nyálzott és elszántan üvöltött, talán melege lehet, gondoltam. Barna, szelíd, nyúzott anyja az ölébe vette, karcsú nyaka operaházi táncosnő tört ívű mozdulatával csuklott a gyermek fölé. A középső nővér duzzogó arccal állt a legkisebbet dédelgető anyja mellett, a legidősebb, gondoltam, tán hét-nyolc éves kislány, mintegy engesztelőn és a kívülrekedtek nyomorult összetartozásával fonta karját a kishúga vállára, ő azonban bosszúsan lerázta magáról. Az anyját akarta birtokolni, de tudta, hogy ügye elveszett, miként eszközei is, a gátlástalan üvöltés, ami most már a legkisebb előjoga. A nagylány most egyedül maradt, e szép fényű vasárnap délutánon megint átélte a mellőzöttség, a magány és a féltékenység keserveit. Befogadó megbocsátássá érlelődik-e majd benne, gondoltam, vagy lyukba búvó neurózissá inkább, gondoltam, miközben az apja meg az anyja betöri valami szégyenletes egzisztenciába, gondoltam, amibe beletörődik, gondoltam, és amit szégyenkezve betölt majd, ha pedig nem szégyenkezve, az annál szégyenletesebb reá, és mindenkire nézve, aki betörte őt és beletörődött, gondoltam. Az apjuk: inas, barna, szemüveges férfi, nyári vászonnadrágban, meztelen lábán saru, ádámcsutkája akár egy daganat, kinyújtotta sárga, csontos kezét, hegyes térdei közt a kicsike végre megnyugodott; és az öt arcon, mint transzcendens üzenet, egyszerre földerengett a mindnyájukon túlmutató hasonlóság. Csúnyák voltak, elgyötörtek, nyomorúságosak és megdicsőültek, vegyes érzések viaskodtak bennem, viszolygás, vonzalom, borzadó emlékek és mélabú, és úgyszólván a homlokukra írva láttam, és szinte a villamos falaira is, lángbetűkkel:
„Nem!” – sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni,
„Nem!” – sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor,
„Nem!” – üvöltötte, vonította bennem valami, lehetetlen, hogy ez, a gyerekkor, megtörténhessen vele – veled – és velem, igen, és akkor kezdtem el mesélni a feleségemnek a gyerekkoromat, vagy talán önmagamnak, nem is tudom, de meséltem neki, logorreám minden bőségével és kényszerével, meséltem gáttalanul, napokon, heteken át, mesélem tulajdonképpen most is, bár már rég nem a feleségemnek mesélek. Igen, és nemcsak mesélni, bolyongani is akkor kezdtem, ugyanez a város, amelyben már-már a viszonylagos megszokás viszonylagos biztonságával mozogtam, akkoriban kezdett újra csapdává átalakulni számomra és időnként megnyílni a lábam alatt, úgyhogy nem tudhattam, váratlanul melyik kimondhatatlan, gyötrelmekkel és gyalázattal átitatott színterén találom magam, hogy milyen hívásnak engedek például, amikor apró, rokkant, álomroncs paloták közt előkelő betegként szunnyadó mellékutcába osonok, tornyos, szélkakasos, csipkés, csúcsos, vakablakos meseházak árnyai közt lopakodom, hitvány előkertek fekete rácsozata mentén, ahol most minden olyan kifosztott, olyan csupasz, átlátható, ócska és ésszerű, mint egy elhagyott ásatási színtér.”
Magvető, 1990.
http://209.85.129.132/search?q=cache:duqviDvjKS4J:dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00005_kv.html+Kaddis+a+meg+nem,+dia&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a
Székely Magda versei
Ikon
Nemes Nagy Ágnesnek
A makulátlan arcok,
a nyílegyenes vállak
állnak a lapnyi térben,
összeszorítva állnak.
Nincs hely eleven fának,
nincs hely eleven égnek,
alig elég a testnek,
mi elég az igének.
Barna aranyban állnak
úgy eltakarva állig,
csak a végleges arcok
erős vonása látszik.
Az idő megcseréli
minden kövét a falnak,
a lapnyi térben állók
hibátlan megmaradnak.
Tél
Hull napra nap, hull, hull a hó,
hull a fehér depresszió,
benn ropog a tűz, mint a dió,
a kályha falára tapadni jó.
Be kéne nyomulni a kályha fala
mögé ahol dübörög a fa,
lobogna az ember húsa, haja,
de a csont, a csont is átizzana.
Nemes Nagy Ágnesnek
A makulátlan arcok,
a nyílegyenes vállak
állnak a lapnyi térben,
összeszorítva állnak.
Nincs hely eleven fának,
nincs hely eleven égnek,
alig elég a testnek,
mi elég az igének.
Barna aranyban állnak
úgy eltakarva állig,
csak a végleges arcok
erős vonása látszik.
Az idő megcseréli
minden kövét a falnak,
a lapnyi térben állók
hibátlan megmaradnak.
Tél
Hull napra nap, hull, hull a hó,
hull a fehér depresszió,
benn ropog a tűz, mint a dió,
a kályha falára tapadni jó.
Be kéne nyomulni a kályha fala
mögé ahol dübörög a fa,
lobogna az ember húsa, haja,
de a csont, a csont is átizzana.
Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm
Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
Kötetben: Grafitnesz (Budapest, 2004)
Kiadó: Magvető
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
Kötetben: Grafitnesz (Budapest, 2004)
Kiadó: Magvető
Darvasi László: A magyar író támogatása
(az irodalom ellenségei)
A magyar író életét támogatták sváb, szász, sokféle szláv, román, francia, spanyol, zsidó, itáliai, hanti, mansi és egyéb földekről származó élveteg, szorgalmas, szószátyár és hallgatag ősei.
A magyar írót cigány ősei is támogatták.
A magyar írót támogatta pogány, kálvinista, pápista, hugenotta, baptista, anabaptista, valamint izraelita vallású rokonsága, akik megvitatták a támogatás mértékét, módját, idejét, formáját, különbnél különb lehetőségeit, minek következtében Feldenstein rabbi sértődötten elrohant Vecsés irányába, és az óta senki sem látta.
„Tisztelt Kuratórium, mint azt megtudtam, a napokban végre megtörténik a Teremtés oly régen - és persze joggal - várt eseménye. Az emberiség, azon belül a magyarság szempontjából oly releváns pillanatoknak a megörökítéséhez kérek alkotói támogatást, úgy havi, mint egyszeri térítés formájában, maradok tisztelettel,
sk., a magyar író.”
Amikor a magyar író támogatásért folyamodik, magától értetődően a kérelem jellege dönti el a támogatás stílusát, hangnemét, a kérelmező mondatok természetét. Szerelmi támogatás esetén a stílus fennkölt, érzékeny, távlatos. Virágcsokor mögül szaval, azt hiszi, így titokzatosabb. S mintha bármilyen megoldás érdekelné, holott a magyar írónak az efféle, úgy tehát szerelmi esetekben minden kell. Aztán persze lábjegyzetekkel is beéri. Ez a helyzet nem tart tűrhetetlenül sokáig, mert a magyar író elhalálozik, vagy újranősül. Pénzadományok, ösztöndíjak, egyéb értékek kívánsága esetén a magyar író hangja éppúgy elvékonyodik, mint bármely más embertársának a hangja. Aki kér, vékonyabb. Aki ad, vastagabb.
Szépen csillogó kitüntetések kérése esetén a magyar író hangja feszült – már régen meg kellett volna kapnia az illető érdemérmet -, máskor sértett – az adományozót megalázó módon figyelmeztetnie kell – megint máskor kifejezetten kétségbeesett – a rettenetes telefonszámlát is neki kell fizetnie, ami a több száz hívást eredményezi, amellyel a többi írót, többi kurátort, illetve a magyar népet igyekezett rávennie, hogy támogassák az ő támogatását.
„Tisztelt Kuratórium,
nyomorúságos állapotok és rendkívüli nehézségek között dolgozom! Amint azt Önök is tudják, a Teremtés, illetve a Teremtő, aki ezt az oly régen várt eseménysort kigondolta, végrehajtotta és felügyelte, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Amennyiben a Tisztelt Kuratórium támogatásra méltónak talál, szerény eszközeimmel igyekszem korrigálni, ha pedig ez lehetetlen, újra meg alkotni a Világot. Maradok tisztelettel, sk., magyar író.
A magyar írót regényének és számos verses kötetének megírásakor támogatta materializmus, ateizmus, idealizmus, az Isten, a jóság, a gonoszság, a hét főbűn. A magyar írót odaadóan és pillanatra nem szűnően, máskor gyengéden, elementárisan, anyaian, zsarnokian, kacagtatóan, vacogtatóan, elementárisan vagy futólag, de támogatta és támogatta a halálfélelem.
„Tisztelt Kuratórium, félek.
Maradok tisztelettel, sk., magyar író.”
A magyar író öltözködését támogatta Magyar Királyi Törvényszék, az Államvédelmi Hatóság, a Politikai Nyomozó Főhatóság, dr. Vida Ferenc elvtárs, tanácsvezető bíró, a magyar író felesége, a magyar író férje, a lakógyűlés, az utca, a nép, a nemzet, továbbá az 1941es esztendő április havában meghozott, sárga csillag viselésére kötelező rendelet.
„Újból arra kérem a Tisztelt Kuratóriumot, hogy támogasson a hazám. A népem. A nemzetem. Maradok tisztelettel, sk., magyar író”
A magyar író szélsőséges viselkedését, különös szokásait és döntéseit támogatta a Valeriána, az ópium, a morfium, a koffein, a koleszterin, az Eistand, a bitó, az akasztófa, a kard, a pika, az ágyúgolyó, a puskagolyó, a puskatus, a Magyar Államvasutak, Tokaj, Villány és Szekszárd történelmi borvidékei, a Magyar Országos Söripari Vállalat, és a több emeletnyi, csábító, személyre szabott mélység.
Tisztelt Kuratórium,
Műveim szempontjából föltétlenül meg kellene ismernem a francia konyhák kifinomult világát, a Riviera-t, az Escoriált, Velencét, Rómát, Párizst, Zürichet, Bécset, Berlint és a Towert – utóbbira elég egy esős vasárnap délelőtt -, a brazil őserdők világát, az orosz tajgát, a fiú kollégiumok világát, a vándorszínész szekerek nyikorgását, a Mont Blant csúcsát, a nőt, a férfit, a szerelmet, a halált.”
„Tisztelt Kuratórium, nagyon félek!
Maradok tisztelettel, sk.”
A magyar írót a többi magyar író is támogatja. Magyarországon, illetve a világon szinte megszámlálhatatlan magyar író él. A magyar író definiálása nem kevés gondot okoz a magyar írókra szakosodott tudósoknak, mert ahhoz, hogy valaki, én, te, ő, az édesanyánk, apánk a kishúgunk, magyar író legyen, nem elengedhetetlen követelmény az irodalomhoz való érzék, egyáltalán, az alkotás, az írás. A magyar írót tehát támogatja a többi, titokzatos és definiálhatatlan, sikeres és még sikeresebb magyar író, mert folyamatos késztetést és kihívást jelent, hogy náluknál jobbat kell írni – akkor is, ha nem írnak -, mert náluknál sikeresebbet kell írni – akkor is, ha a kutya se tud róluk.
„Tisztelt Kuratórium,
nagyon kérem, ne zavarjanak,
írok! Sk., magyar író”
Feldenstein rabbi egyszer megkérdezte a gyülekezetet, vajon ki támogatja a magyar írót, amikor ő a saját főztjét eszi.
Róth mészáros emelkedett fel, hogy ő aztán biztosan nem.
Mire Keller korcsmáros bólintott, hogy ő sem.
Mire Lelovits sakter is megszólalt, ő sem, ő sem.
Erre aztán nagyot kacagott Feldenenstein rabbi, hogy erről lenne szó, mert bizony a saját főztje nem feltétlenül!
A magyar író szívszorító, s az utókor számára számtalan tanulsággal szolgáló szerelmi életét támogatta – éppenséggel 1583-ban – a megerőszakolandó szépséges zólyomi polgárasszony, támogatta továbbá Vajda Julianna Lilla, Sárvári Anna színésznő, a szeptember hónap végének melankolikus hangulata, Kratochwill Georgina, Fröhlich Brúnó, Boncza Berta, Tanner Ilona, a Treponema pallidium elnevezésű baktérium, Prohászka Ottokár püspök idevágó véleménye, Spiegler Bella, Várady Gyula szállodaigazgató és neje Váradi Gyuláné, nem kevésbé bakfiskorú leánygyermekük Váradi-Rózsa Zsuzsanna, Démusz Ella, Vágó Márta, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra gyógypedagógus, valamint egy másik magyar író felesége, jelesül Karinthy Frigyesné Bőhm Aranka, aztán az úgynevezett Harmadik zsidótörvény, 1941. X.V. tc., amennyiben – többek között – megtiltotta az úgynevezett vegyes házasságokat, illetve a zsidók és nem zsidók közötti nemi kapcsolatok abszolválását, úgymint a csókot, a simogatást, a testtagok összedörzsölését, a pettinget, a coitust, az ölelést, az ölelést.
A magyar író nemi életét támogatta az 1951.évi 9. törvényrendelet, amely Anyasági Érdemrend adományozása, valamint a sokgyermekes anyák jutalmazásának tárgyában születet. A magyar írók szerelmi életét támogatta Bíró Károlyné, született Ratkó Anna, textilmunkás, agitátor és miniszter.
Boldogult ifjú korában, s aztán még igen sokáig a magyar író magától értetődően bírta a szavak támogatását. Aztán a helyzet megváltozott. Ősz lett a nyelvben, hideg szelek fújtak a papírlapok fölött. Az a megszámlálhatatlan, részvétlen, hiábavaló, elpergő, semmibe hulló
szó, szó, szó.
A magyar írót támogatta Báró Hatvany Lajos, Makkai Ödön, Aczél György, Soros György és Vendelin József főpincér.
A magyar író munkásságát támogatta az idegenszívűség, a homoszexualitás és a hazaárulás.
A magyar író munkásságát a legnehezebb helyzetekben is támogatta az emberi butaság.
A magyar írót támogatta a magyar nép kenyere.
A magyar írót támogatta a francia croissant, a bajor péksütemény, a bécsi kifli, a berlini kuglóf, a saslik, a hamburger, bolognai makaróni, brindzás tészta, a kédli, a scsi, a kebab.
Hogy a magyar író kulturáltan tölthesse el a szabad idejét, támogatta a magyar történelem, azon belül is a magyar nép megannyi forradalma és szabadságharca, az első és a második világháborúk, Kufstein, Teresienstadt és Josephstadt festői vidékei, a Margit-sziget, Szibéria, a budai Tabán, a Balaton, a Don-kanyar festői vidéke, Oswiecim, az Andrássy út 60-as számú épülete, a hangulatos hortobágyi munkatábor, a szegedi Csillag Börtön.
A magyar író utazását a Magyar Királyi csendőrség segítette.
Szurkoljunk együtt a magyar írónak!
A magyar író temetését támogatta a Magyar Királyság, a Magyar Népköztársaság, a Magyar Köztársaság.
„Tisztelt Kuratórium,
a közeljövőben esedékes feltámadásom végett kérem temetésem későbbi, meg nem jelölt időpontra való elhalasztását!
Maradok tisztelettel, sk., magyar író.”
Holmi, 2009. október
A magyar író életét támogatták sváb, szász, sokféle szláv, román, francia, spanyol, zsidó, itáliai, hanti, mansi és egyéb földekről származó élveteg, szorgalmas, szószátyár és hallgatag ősei.
A magyar írót cigány ősei is támogatták.
A magyar írót támogatta pogány, kálvinista, pápista, hugenotta, baptista, anabaptista, valamint izraelita vallású rokonsága, akik megvitatták a támogatás mértékét, módját, idejét, formáját, különbnél különb lehetőségeit, minek következtében Feldenstein rabbi sértődötten elrohant Vecsés irányába, és az óta senki sem látta.
„Tisztelt Kuratórium, mint azt megtudtam, a napokban végre megtörténik a Teremtés oly régen - és persze joggal - várt eseménye. Az emberiség, azon belül a magyarság szempontjából oly releváns pillanatoknak a megörökítéséhez kérek alkotói támogatást, úgy havi, mint egyszeri térítés formájában, maradok tisztelettel,
sk., a magyar író.”
Amikor a magyar író támogatásért folyamodik, magától értetődően a kérelem jellege dönti el a támogatás stílusát, hangnemét, a kérelmező mondatok természetét. Szerelmi támogatás esetén a stílus fennkölt, érzékeny, távlatos. Virágcsokor mögül szaval, azt hiszi, így titokzatosabb. S mintha bármilyen megoldás érdekelné, holott a magyar írónak az efféle, úgy tehát szerelmi esetekben minden kell. Aztán persze lábjegyzetekkel is beéri. Ez a helyzet nem tart tűrhetetlenül sokáig, mert a magyar író elhalálozik, vagy újranősül. Pénzadományok, ösztöndíjak, egyéb értékek kívánsága esetén a magyar író hangja éppúgy elvékonyodik, mint bármely más embertársának a hangja. Aki kér, vékonyabb. Aki ad, vastagabb.
Szépen csillogó kitüntetések kérése esetén a magyar író hangja feszült – már régen meg kellett volna kapnia az illető érdemérmet -, máskor sértett – az adományozót megalázó módon figyelmeztetnie kell – megint máskor kifejezetten kétségbeesett – a rettenetes telefonszámlát is neki kell fizetnie, ami a több száz hívást eredményezi, amellyel a többi írót, többi kurátort, illetve a magyar népet igyekezett rávennie, hogy támogassák az ő támogatását.
„Tisztelt Kuratórium,
nyomorúságos állapotok és rendkívüli nehézségek között dolgozom! Amint azt Önök is tudják, a Teremtés, illetve a Teremtő, aki ezt az oly régen várt eseménysort kigondolta, végrehajtotta és felügyelte, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Amennyiben a Tisztelt Kuratórium támogatásra méltónak talál, szerény eszközeimmel igyekszem korrigálni, ha pedig ez lehetetlen, újra meg alkotni a Világot. Maradok tisztelettel, sk., magyar író.
A magyar írót regényének és számos verses kötetének megírásakor támogatta materializmus, ateizmus, idealizmus, az Isten, a jóság, a gonoszság, a hét főbűn. A magyar írót odaadóan és pillanatra nem szűnően, máskor gyengéden, elementárisan, anyaian, zsarnokian, kacagtatóan, vacogtatóan, elementárisan vagy futólag, de támogatta és támogatta a halálfélelem.
„Tisztelt Kuratórium, félek.
Maradok tisztelettel, sk., magyar író.”
A magyar író öltözködését támogatta Magyar Királyi Törvényszék, az Államvédelmi Hatóság, a Politikai Nyomozó Főhatóság, dr. Vida Ferenc elvtárs, tanácsvezető bíró, a magyar író felesége, a magyar író férje, a lakógyűlés, az utca, a nép, a nemzet, továbbá az 1941es esztendő április havában meghozott, sárga csillag viselésére kötelező rendelet.
„Újból arra kérem a Tisztelt Kuratóriumot, hogy támogasson a hazám. A népem. A nemzetem. Maradok tisztelettel, sk., magyar író”
A magyar író szélsőséges viselkedését, különös szokásait és döntéseit támogatta a Valeriána, az ópium, a morfium, a koffein, a koleszterin, az Eistand, a bitó, az akasztófa, a kard, a pika, az ágyúgolyó, a puskagolyó, a puskatus, a Magyar Államvasutak, Tokaj, Villány és Szekszárd történelmi borvidékei, a Magyar Országos Söripari Vállalat, és a több emeletnyi, csábító, személyre szabott mélység.
Tisztelt Kuratórium,
Műveim szempontjából föltétlenül meg kellene ismernem a francia konyhák kifinomult világát, a Riviera-t, az Escoriált, Velencét, Rómát, Párizst, Zürichet, Bécset, Berlint és a Towert – utóbbira elég egy esős vasárnap délelőtt -, a brazil őserdők világát, az orosz tajgát, a fiú kollégiumok világát, a vándorszínész szekerek nyikorgását, a Mont Blant csúcsát, a nőt, a férfit, a szerelmet, a halált.”
„Tisztelt Kuratórium, nagyon félek!
Maradok tisztelettel, sk.”
A magyar írót a többi magyar író is támogatja. Magyarországon, illetve a világon szinte megszámlálhatatlan magyar író él. A magyar író definiálása nem kevés gondot okoz a magyar írókra szakosodott tudósoknak, mert ahhoz, hogy valaki, én, te, ő, az édesanyánk, apánk a kishúgunk, magyar író legyen, nem elengedhetetlen követelmény az irodalomhoz való érzék, egyáltalán, az alkotás, az írás. A magyar írót tehát támogatja a többi, titokzatos és definiálhatatlan, sikeres és még sikeresebb magyar író, mert folyamatos késztetést és kihívást jelent, hogy náluknál jobbat kell írni – akkor is, ha nem írnak -, mert náluknál sikeresebbet kell írni – akkor is, ha a kutya se tud róluk.
„Tisztelt Kuratórium,
nagyon kérem, ne zavarjanak,
írok! Sk., magyar író”
Feldenstein rabbi egyszer megkérdezte a gyülekezetet, vajon ki támogatja a magyar írót, amikor ő a saját főztjét eszi.
Róth mészáros emelkedett fel, hogy ő aztán biztosan nem.
Mire Keller korcsmáros bólintott, hogy ő sem.
Mire Lelovits sakter is megszólalt, ő sem, ő sem.
Erre aztán nagyot kacagott Feldenenstein rabbi, hogy erről lenne szó, mert bizony a saját főztje nem feltétlenül!
A magyar író szívszorító, s az utókor számára számtalan tanulsággal szolgáló szerelmi életét támogatta – éppenséggel 1583-ban – a megerőszakolandó szépséges zólyomi polgárasszony, támogatta továbbá Vajda Julianna Lilla, Sárvári Anna színésznő, a szeptember hónap végének melankolikus hangulata, Kratochwill Georgina, Fröhlich Brúnó, Boncza Berta, Tanner Ilona, a Treponema pallidium elnevezésű baktérium, Prohászka Ottokár püspök idevágó véleménye, Spiegler Bella, Várady Gyula szállodaigazgató és neje Váradi Gyuláné, nem kevésbé bakfiskorú leánygyermekük Váradi-Rózsa Zsuzsanna, Démusz Ella, Vágó Márta, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra gyógypedagógus, valamint egy másik magyar író felesége, jelesül Karinthy Frigyesné Bőhm Aranka, aztán az úgynevezett Harmadik zsidótörvény, 1941. X.V. tc., amennyiben – többek között – megtiltotta az úgynevezett vegyes házasságokat, illetve a zsidók és nem zsidók közötti nemi kapcsolatok abszolválását, úgymint a csókot, a simogatást, a testtagok összedörzsölését, a pettinget, a coitust, az ölelést, az ölelést.
A magyar író nemi életét támogatta az 1951.évi 9. törvényrendelet, amely Anyasági Érdemrend adományozása, valamint a sokgyermekes anyák jutalmazásának tárgyában születet. A magyar írók szerelmi életét támogatta Bíró Károlyné, született Ratkó Anna, textilmunkás, agitátor és miniszter.
Boldogult ifjú korában, s aztán még igen sokáig a magyar író magától értetődően bírta a szavak támogatását. Aztán a helyzet megváltozott. Ősz lett a nyelvben, hideg szelek fújtak a papírlapok fölött. Az a megszámlálhatatlan, részvétlen, hiábavaló, elpergő, semmibe hulló
szó, szó, szó.
A magyar írót támogatta Báró Hatvany Lajos, Makkai Ödön, Aczél György, Soros György és Vendelin József főpincér.
A magyar író munkásságát támogatta az idegenszívűség, a homoszexualitás és a hazaárulás.
A magyar író munkásságát a legnehezebb helyzetekben is támogatta az emberi butaság.
A magyar írót támogatta a magyar nép kenyere.
A magyar írót támogatta a francia croissant, a bajor péksütemény, a bécsi kifli, a berlini kuglóf, a saslik, a hamburger, bolognai makaróni, brindzás tészta, a kédli, a scsi, a kebab.
Hogy a magyar író kulturáltan tölthesse el a szabad idejét, támogatta a magyar történelem, azon belül is a magyar nép megannyi forradalma és szabadságharca, az első és a második világháborúk, Kufstein, Teresienstadt és Josephstadt festői vidékei, a Margit-sziget, Szibéria, a budai Tabán, a Balaton, a Don-kanyar festői vidéke, Oswiecim, az Andrássy út 60-as számú épülete, a hangulatos hortobágyi munkatábor, a szegedi Csillag Börtön.
A magyar író utazását a Magyar Királyi csendőrség segítette.
Szurkoljunk együtt a magyar írónak!
A magyar író temetését támogatta a Magyar Királyság, a Magyar Népköztársaság, a Magyar Köztársaság.
„Tisztelt Kuratórium,
a közeljövőben esedékes feltámadásom végett kérem temetésem későbbi, meg nem jelölt időpontra való elhalasztását!
Maradok tisztelettel, sk., magyar író.”
Holmi, 2009. október
Boldog születésnapot, Kertész Imre!
A holocaust mint kultúra*
„Kertész olyan európán dolgozik, amely vagy képes lesz valóban szabad és felvilágosodott lenni, vagy önnön létfeltételeit zúzza szét”
(A Jean Améry-díj átadásakor elhangzott laudációból)
Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a XX. századi gyalázat, Szent Pál kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem.
Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így tehát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne. Ítélkezzünk tehát a jog alapján a lágerek világegyeteme fölött? Vizsgálgassuk, hogy hol és kik szenvedtek igazságtalanabbul? De hisz jól tudjuk, hogy mindez túl van a jogon és az igazságon; nem is szólva az olyanféle úgynevezett felelősségre vonásokról, amilyen például a Péter Gáboré volt, még a nürnbergi ítéletek és a frankfurti Auschwitz-per is megmutatta, hogy az áldozatok és a hóhérok világa, és vele az iszonyú ítélet is, messze a bírósági termen kívül fekszik. Vagy pedig, ahogy mondani szokás, bízzuk a történelem ítélőszékére a kérdést? Csakhogy, valljuk be őszintén, a történelmi szemlélet – legalábbis eddig – igen kevéssé mutatkozott alkalmasnak arra, hogy magyarázattal szolgáljon, mi több: hogy egyáltalán felfogja ezeket a bibliai vagy népnyelvi fogalmakkal, esetleg hatósági fedőneveikkel, leginkább azonban a puszta helységnevükkel illetett eseményeket. Persze, fontosak a történelem által felhalmozott tények; de megmaradnak puszta nyomozati adattárnak, ha e tényekkel megbirkózni a történelem nem képes. Márpedig azt látjuk, hogy nem képes, talán mert nem rendelkezik egyetemes elrendező szemlélettel, mondjuk ki: filozófiával. Az utolsó történetfilozófiai szót – nem filozófiakritikait tehát, hanem affirmatív történetfilozófiai szót – talán Hegel mondta ki, amikor azt írta, hogy a történelem az ész képe és tette. Ma könnyen nevetünk ezen (könnyes szemmel, természetesen), de nem tagadhatjuk, hogy az ész XVIII. századi mítosza Európa utolsó termő nagymítosza volt, amelynek elillanása vagy – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott bennünket.
Amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy – természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül – ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében. Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon. Albert Camus a L’homme révoltéban – úgy hiszem, ő maga is valaki mástól: alighanem Shelleytől idézi – azt mondja: „A költők a világ törvényhozói.” Azt hiszem, valahonnan innen kell kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a költők – és ezt a szót itt igen tágan kell értelmeznünk, a kreatív képzeletre általában –, hogy tehát a költők nem hozzák a törvényt, mint az alkotmányjogászok a parlamentben, de ők azok, akik engedelmeskednek a törvénynek, annak a törvénynek, amely a világban még mindig törvényként működik, és amely a történeteket, és a nagy embertörténetet is, teremti és szerkeszti. A költő az, aki sosem véthet e törvény ellen, mert akkor műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz. Engedjék meg, hogy ezt a megfoghatatlan s mégis mindennél hatékonyabb törvényt, amely nemcsak hogy irányítja szellemünket, de amelyet szakadatlanul mi magunk táplálunk eleven életünkkel, hiszen különben nem létezne: hogy ezt a törvényt most, jobb híján és tanácstalanságomban, a Thomas Manntól kölcsönvett kifejezéssel, egyszerűen az elbeszélés szellemének nevezzem. Ez dönti el, hogy mi és hogyan kerül be a mítoszba, hogy mi marad meg egy civilizáció történettárában, annak ellenére, hogy ezt oly gyakran szeretnék eldönteni inkább az ideológusok. Úgyszólván sosem sikerül nekik, úgy legalább, ahogyan ők szeretnék. A mítoszról valami más dönt, valami titkos és közös elhatározás, ami nyilván valódi lelki motívumokat, szükségleteket tükröz, amiben megjelenik az igazság. Mindennapi életünk horizontját ezek a történetek határolják, ezek a – végső soron – jóról és rosszról szóló történetek, és e horizonton belüli világunkat a jóról és a rosszról való kifogyhatatlan suttogás hangjai hatják át. Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez az a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.
Mindezt előre kellett bocsátanom, ha fel akarom tenni azt a kérdést, hogy miért vált Auschwitz az európai tudatban azzá, amivé vált: egyetemes példázattá, amelyre rátétetett a maradandóság pecsétje; amely puszta nevébe foglalta a náci koncentrációs táborok teljes világát, az egyetemes szellem efölötti megrendülését, és amelynek mitikussá emelt színterét fenn kell tartani, hogy a zarándokok meglátogathassák, amint meglátogatják például a Golgota dombját. Tényleg: mi szükséges a beteljesedéshez – remélem nem fognak félreérteni –, a bizonyos értelemben vett tökéletességhez? Mindenesetre néhány adalékot fel tudunk sorolni. Az első: minden nagy példázat alapkövetelménye, az egyszerűség. Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. Az elbeszélés úgy tudja – mint különben igaz is –, hogy Auschwitzba ártatlan emberek millióit hurcolták, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat, például a politikumé: ezt a történetet nem bonyolítja olyan szál, hogy a mozgalom – és kizárólag a mozgalom – szempontjából ártatlanul elítélt, de különben hithű náci vezetőket csuktak volna Auschwitzba, akikkel szemben az elbeszélés szellemének nehézkes ambivalenciával kellene megküzdenie.
Másodszor: Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra. Egyaránt vonatkozik ez mind térbeli, mind időbeli dimenziójára. Igen furcsa paradoxon ez. Mert noha még köztünk járnak túlélői – mint az is, akit itt látnak, kezében e papírral –, mégis eltávolodva áll előttünk, akár egy pontosan kipreparált ásatási lelet, egy valamennyi részletében ismeretes, végleges történet, amelyre joggal alkalmazhatjuk az elbeszélői múltat. Térbelileg pedig e történetnek ismerjük minden zegét-zugát, a fekete faltól a cseh családi barakkokig, a Sonderkommandótól a krematóriumokat működtető ventilátorok gyári márkájáig. Úgy áll előttünk, mint a Jelenések Könyve, mint Edgar Allan Poe, Kafka vagy Dosztojevszkij valamelyik kínos részletességgel ecsetelt rémtörténete; ismeretesek a részletei, a logikája, erkölcsi borzalma és gyalázata, a gyötrelmek mértéktelensége, szörnyűséges, az elbeszélés európai szelleméből valami módon immár kiűzhetetlen tanulsága.
Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy egy bűn szellemtörténeti szenzációvá nőjön, égő sebbé, traumává, amelyet, mint súlyos baleseti zúzódásait a test, úgy őriz az emlékezet: nyugtalanul, eltüntethetetlenül, minden érintésnél újra felvérződve. Ehhez nemes szerveket kellett érintenie a katasztrófának. Ideje futó pillantást vetnünk a század grand guignoljának két társszerzőjére, a náci meg a bolsevik mozgalomra. Az elbeszélés szelleme mint szerződésszegőket tartja számon őket, más szóval: bűnözőkként. A bűn hangulata a komolyság, mondja Kierkegaard. Én azért említettem a szerződésszegést, mert amióta az európai etikai kultúra lángoló csipkebokrában megjelent a törvény látomása, majd szavakká formálódva kőbe vésetett, azóta minden eseményt e szavakon mérünk, és minden tett a szerződéshez viszonyított tett. Nem értenénk a bűn hangulatának komolyságát, hogy úgy mondjam, a bűnözők erkölcsi szerepvállalását, ha az elbeszélés szelleme nem ismerné Káint, Ahasvérust, Torquemadát, Hitlert és Sztálint. Mármost a két mozgalomnak csak a végeredménye azonos: a terror, a táborok, a népirtás, a gazdasági, szellemi, lelki és erkölcsi élet teljes elnyomorítása, az individuum eltiprása – minek folytassam? Jellegük azonban különböző. Mindketten az elbeszélés szelleméből indulnak ki: az egyik látszólag (azaz ideológiája szerint) beteljesítve azt, a másik nyílt dühvel szembeszállva vele. Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is. Az egyik a törvényt alkalmazza törvénytelenül, a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Ha egyek is a tömeggyilkosságban, más a náci tömeggyilkos és megint más – legalábbis eredetileg – a bolsevik tömeggyilkos motivációja. Idő híján éppen csak néhány tőmondatot a XX. század e két gyilkostípusáról. A bolsevik: lélek és értelem helyén taktika. A taktika fegyelme. A taktika mint egyetlen mozgatóerő, mint morál, mint „a cselekvés vezérfonala”. A filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, a rideg dogma valami egyházi jelleget kölcsönöz az egésznek, ami a pszeudomunkásmozgalom nyárspolgári bűzével, valamint a kínzókamrák és a mártíriumok mellékzöngéjével egészen különös együttest alkot. Van benne valami a jezsuitizmusból, de a jezsuiták elitizmusa nélkül. A bolsevik elitet szétzúzták, a harmincas évek elitje pedig, amely az úgynevezett ötvenes éveket teremtette, sosem volt elit, legföljebb parancsnokság, vezérkar, magasrangú szolgahad. A náci? Rokonellentét. Egyszerűbb, mondhatni modernebb. Nem a taktika embere, leplezetlenül alapoz a kultúra évezredei során visszaszorított ocsmány ösztönökre. A náci fegyelem katonai fegyelem, különítményfegyelem. Sajátos ötvözete a bolseviknak, a gyarmati katonának, a középkori lovagnak, a főkönyvelőnek meg a konkvisztádornak. A náci az őrület, az elszabadult kutyafalkák, a kocka alakra szabdalt tömegmozdulatok, a tajtékzó nemzeti ittasság, a gyilkosság és az öngyilkosság, a nyílt kétségbeesés és a nihil. Elitimitációval párosult kisebbségi komplexus. A nácizmus az ember idegszálaiban él mint gyűlölet, mint agresszió, mint bacchanália, mint butaság, mint menekülés, mint védelem a tömeg mélyén és mint a lerészegedett, lumpenné züllött ember munkakerülése, megint csak Thomas Mann kifejezésével élve.
A lázadó emberben Camus azt mondja, hogy a bolsevizmus univerzalitásra tör, a náci – vagy fasiszta – mozgalom azonban nem. Nos, ez alapos tévedés. De érthető: szellemi ember lévén Camus önkéntelenül is egy konstruktív mozgalom pozitív ideológiáját kereste, ha csupán álcaként is, a nácizmusban. Holott az egyetemességre törő igényét a náci mozgalom éppenséggel dekonstruktivitása, negativitása révén jelentette be. Nézzük csak, hogyan kapcsolódott az egyetemes mítoszba, ha csupán negatív főszereplőként is, hogyan tört az univerzalitásra, ha nem is a szeretet, de épp a fonákja, a gyűlölet, a gyilkosság által.
Bármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését – persze valódi és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok –, mindig egyazon eredményre jut: tehetetlenül áll előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, gazdasági, társadalmi, tudatállapoti, szituációs stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális. Én azonban úgy hiszem, hogy az elbeszélés szelleme erre is jobb magyarázattal szolgál. Freud említi, hogy a németek antiszemitizmusát az egykor pogány germánoknak a kereszténység ellen való lappangó lázadása is motiválja, elvégre a keresztény hit a zsidó monoteizmus gyermeke. Szerintem azonban ez, ha egyáltalán, akkor legföljebb távoli hárfakíséretként színezheti csupán a brutálisan harsogó indulót. Aztán meg, ha így lenne is, ugyan miért lázadoztak a németek pontosan az 1933-tól 1945-ig terjedő tizenkét esztendőben a kereszténység, azaz a zsidóság ellen? Nos, a kérdés mégsem annyira abszurd, mint amilyennek első pillantásra látszik. Isten óvjon minket az obskurus misztikától, attól, hogy a germán lélek mélyrétegeiben vájkáljunk, de tény és való, hogy az újkorral kezdődött évszázadok során a zsidókkal való bánásmód, a zsidókhoz való viszony, köznyelvileg szólva a zsidókérdés Európa lelkiismereti kérdése lett. Mondhatni, a körmére égett, akárcsak az újkori forradalmak, melyeknek legemlékezetesebbje, a francia azután kimondta a zsidók emberi és jogegyenlőségét. Önmagában véve az ilyen törvényalkotás azonban még nem mindent jelent, hacsak az elbeszélés szelleme is be nem fogadja, és nem szentesíti. Mit akarok mondani? Azt, hogy a tevőleges antiszemitizmus ettől fogva valóban botránykő lett, és ezentúl mindig is a szerződésszegés fekete köntösében jelent meg. Mellesleg utalok itt csupán a Dreyfus-ügyre vagy a tiszaeszlári perre, melyek a maguk nagyságrendje szerint, de azonos hatást keltettek: botrányt, a sötét meg a világos, a retrográd meg a progresszív, a jó meg a rossz erőinek plasztikus elrendeződését. És ha már mindenképpen mélylélektani mozgatórugókat keresgélünk a német, a náci antiszemitizmusra, akkor én ezeket sokkal inkább a németeknek a felvilágosodás, pontosabban a francia felvilágosodás elleni lázongásában vélem látni, aminek erősen aktuális tartalmakat adhatott az elveszített világháború meg a rákövetkező „béke”.
Az előbb már céloztam arra, hogy a náci mozgalom egyszerűbb, ha úgy tetszik, nyíltabb eszközökkel dolgozott, mint a bolsevik. Egyszerűség – ez egyben a maszk egyszerűségét is jelenti. A botránykeltő, a modern Káin, az, aki a hatalmi dinamizmus számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar bekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép és világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.
Éppen csak érintőlegesen teszem hozzá mindehhez, hogy amikor Sztálin birodalmi bolsevizmusa végül elszántan és leplezetlenül a szerződésszegés nemzetiszocialista, Európa- és civilizációellenes útjára lépett, első dolga volt, hogy ezt egy „zsidóperrel” demonstrálja: ezzel mintegy felöltötte azt a színpadi maszkot, amelyről a nagy mítosz valamennyi nézője és részvevője azonnal ráismer a főszereplő céljára és jellemére. Szerencsére – legalábbis ebben a tekintetben – elég későn nyilatkoztatta ki igazi elhivatottságát. De ne higgyék ezt csupán a zsidók szerencséjének, hiszen a végsőkre elszánt szerződésszegő, univerzalitása jeleként, ritkán éri be a világkatasztrófánál kevesebbel.
Még egyszer le akarom szögezni: nem volt célom – nem is lehetett, mert értelmetlen lett volna –, hogy a náci és a szovjet táborok egyezéseit, különbségeit mérlegeljem. A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak. Hogy azután a kollektív emlékezet, az elbeszélés rejtélyes, de határozott szelleme miért választja ki magának inkább ezt a tábort, mint amazt, de mindenesetre egyúttal amannak is a jelképe gyanánt, erre próbáltam az előbb néhány okot találni. Mindenesetre a mítosz Auschwitzról szóló döntése ma már végérvényesnek látszik: az Auschwitz-elbeszélés átment már a titkos érdeklődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. A Gulag, ebben biztos vagyok, minden hasonlóság dacára más elbeszélés. Egyetlen szóval sem mondom, hogy kevesebb benne a bűn, a borzalom, hogy kevésbé megrázó: de – milyen fájdalmasan sajátságos! – a maradandóság mégsem ezen múlik, és én úgy érzem, hogy ezen a történeten még munkálkodik az elbeszélés szelleme, mielőtt ráüti majd a végső forma pecsétjét.
Végezetül, és ezt a szörnyű mondatot, sajnos, sem magam, sem az Önök számára nem takaríthatom meg: még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.
* A három részes esszé első darabját másoltam ide, a másik kettőt el lehet olvasni a DIA honlapján.
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00051_kv.html
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
