Garaczi László: Metaxa (részlet a regényből)

Délelőtt a doktornő asztalán láttam egy ollót, és az jutott eszembe, hogy egy pillanat alatt végezhetnék vele, hogy az emberi élet milyen kiszolgáltatott és törékeny; kivert a veríték, és legszívesebben a földre vetettem volna magam. Fehér köpenyt viselt, aminek az alja (szerintem legalábbis) rövidebb volt, mint az ilyen helyeken szokás. Keresztbe tette a lábát; én összezárt térddel ültem előtte. A napfény megcsillant a kis kanálon a kávéspohárban. Tegnap este érkeztem, ez volt az első beszélgetésünk.
- Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?
Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tűnt, hogy ezt az első alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja. Aztán mikor mégis arra az éjszakára terelődött a szó, és látta, hogy nem ódzkodom beszélni róla, akkor kiderült, hogy a rendőrrel ellentétben, aki a kórházban a lényegre volt mindenáron kíváncsi, ot inkább a részletek érdeklik, a részletek mágiája.
- Szóval egész éjszaka beszélgettek, és hajnalban a barátja javasolta, hogy sétáljanak át a hídon.
Igen, elindultunk a hídon, virágport söpört a szél a sárga konténereknél, autók húztak el mellettünk, ránk lökték a forró levegőt; a Belvárosi templom, mint egy madár, ült a fészkén. Lenéztem, a Duna áradt, szinte kidagadt a medréből, a rakparti lámpasor csíkokat húzott a vízre, a túlparton a hegy, mint egy nagy, fekete fóka, orrával a Gellért Szállót böködte. Itt valamivel elviselhetőbb volt a hőség; a víz karnyújtásra rohant alattunk; egy kamion szele feldagasztotta Zoli ingét. Remegett a híd; tudtam, hogy csak egyikünk fog partot érni; de vajon utána az lesz-e az, aki aki? Ki lehet-e cserélni egy életet? Kívülről kapaszkodtunk a korlátba; huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst graffitik. Egy sofőr rémült tekintete.
Lent a hajóknak szóló jelzőtáblák és egy piros lámpa. Egy-két-há - elrúgtuk magunkat a semmibe. Lassított felvételben láttam a fejem fölé repülő hidat. Zoli hosszan lobogó haja. A Várkert Casino fényei. A Szabadság-szobor. A víz közvetlenül a talpam alatt feszült, mint egy olajos bor. Becsapódtam, hatalmas erő rántott magával, repültem a mélyben, csend, sötét, jeges pánik; aztán hirtelen fények és zajok, zihálás, fröcskölő víz; a város, az autók. Zolit nem láttam, a Ráckert, ahová találkozót beszéltünk meg, Budán van, de én, mintha tudnám, hová tartozom, Pest felé sodródtam, és a Lágymányosi hídnál kapaszkodtam ki. Víztócsa a cipőm körül a 2-es villamoson. Otthon ledobtam a ruhámat, az ágy szélén ültem; gyűrött takaró: az alvás feltört és kihult burka. Három napja nem aludtam; a lakás kifakuló, hajnali józansága szétrepeszti az agyamat, a szemem két szúrós bogáncs. Ketyegett az óra, madárcsicsergés hallatszott, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélgetett, nyilván rólam, a tegnap esti botrányról, hogy itt járt a rendőrség, de mindez olyan lágyan és ernyedten valótlan volt, míg a felém dübörgő halálvonat egyre valódibbnak és fenyegetőbbnek tűnt... És akkor eldőlt a fikusz. Már ami még megvolt belőle. Semmi huzat, mégis; lassan kezdte, aztán durr. Száraz levelek, földkupac a parkettán; nem mozdultam. Az üressé vált falon, mint egy tükörben, megláttam magam. De nem, az már nem én voltam: Zoli nézett rám a tapéta mögül. Zúgni kezdett egy harang, olyan közel, hogy már nem is hallatszott, csak a levegő zengett ércesen. A nyitott ablak felé fordultam, és valaki azt mondta a számban: Ugorj, bébi, ugorj!