Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

„…ez idő tájt kezdtem búvófolyosóimat, hódvárrendszeremet építgetni, feleségem tekintete, keze elől rejtegetni és védelmezni, úgyhogy olykor, és nincs kétségem, hogy a védgátjaim miatt, valami lappangó neheztelést véltem észlelni a feleségem magatartásában, ez az észleletem azután viszontneheztelésre, majd kitartó fájdalomra fordult bennem; amely a feleségem múló hangulatát sokkal súlyosabb neheztelésnek láttatta, akarta láttatni velem, mint amilyen az valójában volt, hiszen nem nagy erőfeszítésembe került volna a feleségemet kiengesztelnem, úgyszólván egyetlen helyes, pontos és jól megválasztott szó, de akár csak egyetlen ilyen mozdulat is megtette volna, én azonban ragaszkodtam a fájdalmamhoz, nyilvánvalóan, mert az eltaszítottságomra ismertem benne, az eltaszítottság tűrhetetlen érzése viszont kompenzálásra ösztökélt, a magányos kompenzáció azután megint alkotóerőként öltött bennem formát, vagyis fellobbantotta neurózisomat, azaz mindent fölényesen elsöprő, de csak újabb és még fokozottabb védekezési reflexekre kényszerítő munkakedvemet, munkalázamat és -dühömet, egyszóval beindult ez az egész ördögi mechanizmus, ez a gyilkos körhinta, amely először megmárt a fájdalomban, hogy azután magasan fölé emeljen, de kizárólag azért csupán, hogy hamarosan még mélyebbre vessen belé vissza… és biztosan, egész biztosan ez is közrejátszott abban, hogy újra átforrósodott éjszakáink, e sötéten fénylő éjszakák egyikén, melyeknek sötét bársonyfénye mégis, annyira különbözött mostani éjszakám sötét és sötétbe vesző, fekete fényeitől, e sötéten felizzó éjszakáink egyikén tehát azt mondta a feleségem, hogy mindezekre a kérdéseinkre és válaszainkra, ezekre az egész életünket érintő kérdésekre és válaszokra csakis az egész életünkkel felelhetünk, pontosabban a teljes életünkkel, mert minden ezentúl föltett kérdésünk és minden ezentúl adott válaszunk elégtelen kérdés és elégtelen válasz lenne, és hogy a teljességet ő csupán egyféleképpen tudja elképzelni, mert, legalábbis az ő számára, semmi más teljesség nem pótolhatja az egyetlen, a maradéktalan, a valóságos teljességet, hogy tehát gyereket akar tőlem, mondta a feleségem. Igen, és
„Nem!” – mondtam én rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt; és mintha ez a
„Nem!” nem eléggé határozott
„Nem!” lett volna, vagy mintha biztos lett volna következetlenségemben, a feleségem csak nevetett rajta. Hogy ért ő engem, mondta később, tudja, milyen mélyről fakadhat belőlem a
„Nem!”, és hogy mit kell legyőznöm magamban, hogy igenné legyen. Én pedig azt feleltem erre, hogy azt hiszem, én is értem őt, tudom, hogy mit gondol, de hogy a
„Nem!” az
„Nem!”, és nem afféle zsidó-nem, aminek ő valószínűleg gondolná, nem, ebben én egészen biztos vagyok, olyan biztos, amennyire bizonytalan azt illetően, hogy tulajdonképpen miféle
„Nem!” is ez, csak éppen
„Nem!”, mondtam, habár, ami a zsidó-nemet illeti, arra is lenne épp elég indok, mondtam, hiszen elég elképzelni egy kétségbeejtő és gyalázatos beszélgetést, mondtam, mondjuk, mondtam, elképzelni a gyerek, a gyerekünk – a te – sivalkodásodat, mondjuk, mondtam, hallott a gyerek valamit, és éppen azt visítja, mondjuk, mondtam, hogy „Nem akarok zsidó lenni!”, hiszen nagyon is elképzelhető és nagyon is indokolt, mondtam, hogy, mondjuk, a gyerek ne akarjon zsidó lenni, és hogy engem feszélyezne a válasz, igen, mert hogyan is lehet egy élőlényt rákényszeríteni, hogy zsidó legyen, e tekintetben, mondtam, mindig lehajtott fejjel járulnék elé – eléd –, mert nem adhatnék neki – neked – semmit, se magyarázatot, se hitet, se lőfegyvert, hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet, a szellemi létformát, amit élek és mint szellemi létformát fenntartok, és nekem ez elég, én tökéletesen beérem ennyivel, kérdés azonban, hogy ő – te – beérné-e – beérnéd-e – vele. És mégis, mondtam, nem zsidó-nemet mondok, mindennek ellenére sem, mert nincs förtelmesebb, nincs gyalázatosabb, pusztítóbb és öntagadóbb az ilyen, úgymond, racionális nemnél, az ilyen zsidó-nemnél, nincs ennél olcsóbb, és nincs ennél gyávább, mondtam, elegem van abból, hogy gyilkosok és élettagadók kiáltsák ki magukat az életnek, túl gyakran történik ez ahhoz, mondtam, hogy akár csak az ellenszegülő dacot is fölkelthetné bennem, nincs szörnyűbb, nincs gyalázatosabb, mint az élettagadók kedvéért tagadni az életet, hiszen még Auschwitzban is születtek gyerekek, mondtam, és a feleségemnek, magától értetődően, tetszett ez az érvelés, bár azt már nemigen hiszem, hogy megértett volna, miként valószínűleg én sem értettem önmagamat. Igen, és nem sokkal később történhetett, hogy villamosra kellett szállnom, utaztam valahová, ki tudná, hová, nyilván a dolgaim után jártam, mintha lennének még dolgaim, miután az én e földi dolgaim mind elvégeztettek már, és kibámultam az ablakon az omlásszerű suhanásba, a megállók váratlan megtorpanásaiba. Csörömpölve száguldottunk félelmes házak és az itt-ott felbukkanó csenevész növényzet vékony sikolyai közepette, és egyszerre csak, akár egy merénylet, felszállt egy család. Elfelejtettem említeni, hogy vasárnap volt, diszkréten haldokló vasárnap délután, már langyosodó évszak. Öten voltak, a szülők meg három kislány, a legkisebb még épp csak hogy kibújt a pólyából, rózsaszín, kék és szőke színekben pompázott, nyálzott és elszántan üvöltött, talán melege lehet, gondoltam. Barna, szelíd, nyúzott anyja az ölébe vette, karcsú nyaka operaházi táncosnő tört ívű mozdulatával csuklott a gyermek fölé. A középső nővér duzzogó arccal állt a legkisebbet dédelgető anyja mellett, a legidősebb, gondoltam, tán hét-nyolc éves kislány, mintegy engesztelőn és a kívülrekedtek nyomorult összetartozásával fonta karját a kishúga vállára, ő azonban bosszúsan lerázta magáról. Az anyját akarta birtokolni, de tudta, hogy ügye elveszett, miként eszközei is, a gátlástalan üvöltés, ami most már a legkisebb előjoga. A nagylány most egyedül maradt, e szép fényű vasárnap délutánon megint átélte a mellőzöttség, a magány és a féltékenység keserveit. Befogadó megbocsátássá érlelődik-e majd benne, gondoltam, vagy lyukba búvó neurózissá inkább, gondoltam, miközben az apja meg az anyja betöri valami szégyenletes egzisztenciába, gondoltam, amibe beletörődik, gondoltam, és amit szégyenkezve betölt majd, ha pedig nem szégyenkezve, az annál szégyenletesebb reá, és mindenkire nézve, aki betörte őt és beletörődött, gondoltam. Az apjuk: inas, barna, szemüveges férfi, nyári vászonnadrágban, meztelen lábán saru, ádámcsutkája akár egy daganat, kinyújtotta sárga, csontos kezét, hegyes térdei közt a kicsike végre megnyugodott; és az öt arcon, mint transzcendens üzenet, egyszerre földerengett a mindnyájukon túlmutató hasonlóság. Csúnyák voltak, elgyötörtek, nyomorúságosak és megdicsőültek, vegyes érzések viaskodtak bennem, viszolygás, vonzalom, borzadó emlékek és mélabú, és úgyszólván a homlokukra írva láttam, és szinte a villamos falaira is, lángbetűkkel:
„Nem!” – sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni,
„Nem!” – sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor,
„Nem!” – üvöltötte, vonította bennem valami, lehetetlen, hogy ez, a gyerekkor, megtörténhessen vele – veled – és velem, igen, és akkor kezdtem el mesélni a feleségemnek a gyerekkoromat, vagy talán önmagamnak, nem is tudom, de meséltem neki, logorreám minden bőségével és kényszerével, meséltem gáttalanul, napokon, heteken át, mesélem tulajdonképpen most is, bár már rég nem a feleségemnek mesélek. Igen, és nemcsak mesélni, bolyongani is akkor kezdtem, ugyanez a város, amelyben már-már a viszonylagos megszokás viszonylagos biztonságával mozogtam, akkoriban kezdett újra csapdává átalakulni számomra és időnként megnyílni a lábam alatt, úgyhogy nem tudhattam, váratlanul melyik kimondhatatlan, gyötrelmekkel és gyalázattal átitatott színterén találom magam, hogy milyen hívásnak engedek például, amikor apró, rokkant, álomroncs paloták közt előkelő betegként szunnyadó mellékutcába osonok, tornyos, szélkakasos, csipkés, csúcsos, vakablakos meseházak árnyai közt lopakodom, hitvány előkertek fekete rácsozata mentén, ahol most minden olyan kifosztott, olyan csupasz, átlátható, ócska és ésszerű, mint egy elhagyott ásatási színtér.”


Magvető, 1990.

http://209.85.129.132/search?q=cache:duqviDvjKS4J:dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00005_kv.html+Kaddis+a+meg+nem,+dia&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a