A szem, sötét:
mint egy kunyhó ablaka. Összegyűjti,
ami világ volt, világ marad: a vándor-
keletet, a lebegőket, az
embereket-és-zsidókat,
a felhõk népét,
mágnesként
közeledik, szívujjakkal
hozzád, föld:
jössz, jössz,
lakni fogunk rajtad, lakni, valami
- egy lélegzet? egy név? -
kering az elárvultban,
táncolva, esetlenül,
az angyal-
szárnyak, a láthatatlantól
elnehezülve
a sebesre nyúzott lábra esnek,
a fejnél kiegyenlíti
a fekete jégeső, amely
ott is hullott, Vityebszkben,
- és akik e földbe vetették,
mimetikus páncélökölhorgokkal
utolsó magját is kiírják! -,
míg õ kering, kering,
keresi,
keresi lent,
keresi fent, messze, keresi
a szemmel,
lehozza az Alpha Centaurit, az Arktust,
és a sírokból felhozza a fényt,
a gettóba tér, az édenbe, leszüreteli
a csillagképet, amelyre neki,
az embernek, szüksége van, hogy lakozhasson,
itt, az emberek között,
lelépi
a betűk hosszát és a betűk
halandó-halhatatlan lelkét,
az alefhez tér és a zsidóhoz és tovább
felépíti a dávidcsillagot,
felragyogtatja, egyszer,
és hagyja kihunyni - ott áll,
láthatatlanul,
az alfánál és az alefnél,
a zsidónál, másoknál,
mindenkinél:
benned,
Beth -
ez a ház, ahol az asztal áll
a gyertya fényével, a gyertyafénynek.
SCHEIN GÁBOR fordítása
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése