Bayer Judit: A nyilvánosság esete a politikai szélsőséggel és a rasszizmussal

Többszörösen is kiverte a biztosítékot Vona Gábor szerepeltetése a reggeli hírműsorban. Vajon jogszerű-e, etikus-e a közszolgálati televíziónak egy szélsőséges politikussal interjút készítenie (ráadásul ismételten)? Hogy jogszerű, ahhoz nem fér kétség. Példa erre a strasbourgi bíróság állásfoglalása a Jersild v. Dánia ügyben. Szélsőséges fiatalokkal készített interjú során rasszista megnyilvánulások hangzottak el (többek között, hogy Dánia a dánoké), aminek következtében a fiatalokat gyalázkodásért, az újságírót pedig bűnsegédletért ítélte el a dán bíróság. A strasbourgi bíróság azonban úgy találta, hogy mivel a riporter szándéka nem a rasszista eszmék népszerűsítése volt, hanem a társadalmi probléma prezentálása, amelyet megfelelő kontextusba helyezve, kritikus szemlélettel mutatott be, az újságíró megbüntetése sértette a véleményszabadsághoz való jogát. Nem így azonban a fiatalok elítélése, akiknek a véleménye „több mint sértő volt a kisebbségek méltóságára nézve, és nézeteik nem élvezték volna a 10. cikk védelmét".1
A jogszerűség kérdésétől különválasztható az, hogy vajon etikus volt-e a vendég meghívása. Nem lett volna az mindaddig, amíg a Jobbik nem ért el 10 százalék fölötti eredményt az EP-választásokon - ezt követően azonban a közszolgálati televíziónak nemcsak joga, de kötelessége is, hogy bemutassa ezt a közszereplőt, tetszik-e vagy sem. Kétségtelen, hogy az interjú révén a szereplő nyilvánosságot, legitimációt, közfigyelmet nyer. Ezek mind sajnálatosak és károsak akkor, amikor szélsőséges, rasszista nézeteket befogadó pártról van szó. De a baj már megtörtént: az, hogy az EP-választásokon bejutottak, komoly társadalmi problémát jelez! Túl késő a szerepeltetés ellen tiltakozni - korábban kellett volna intenzívebben fellépni a rasszizmus, a diszkvalifikáló politikai retorika ellen. Az interjú érdekessége volt, hogy a pártvezető kínosan próbált ügyelni arra, hogy rasszista véleményt ne húzzanak ki belőle, ez irányú kérdésekre többször is ingerülten válaszolt. Végül, az a megnyilvánulás, ami hárításképpen jutott eszébe, nem volt kevésbé rasszista, mint amit el akart hallgatni.2 A rasszista program kifejtésétől valószínűleg az tartotta vissza, hogy a közszolgálati televízió nyilvánossága előtt még érvényesülnek azok az erkölcsi mércék, amelyek egyébként fokozatosan engednek a szélsőséges retorika terjedésének. Még érvényesülnek, de vajon meddig? Az elmúlt két évtized folyamán tanúi lehettünk annak, hogy a magyar társadalom nem vetette ki magából a kirekesztő, gyalázkodó nézeteket, ellenkezőleg: befogadta, magáévá tette és növelgette azokat. Az Alkotmánybíróságnak a szólásszabadságot védő 30/1992. (V. 26.) határozatában idealizált jövőképet alkotott a magyar társadalomról, amelyet a valóság nem igazolt: hogy a gyalázkodásra bírálat lesz a válasz, a gyalázkodó magát bélyegzi meg, és egészségesen reflektáló közvélemény alakul ki. Megpróbáltuk - nem sikerült. Jó lett volna, ha a magyar társadalom átmegy a teszten, és bebizonyítja: a közbeszédet racionális állampolgárok politikai nézeteinek megvitatása jellemzi. Csakhogy nem ez történt, semmilyen szinten. Még csak nem is lehet a nép alacsony műveltségére fogni a bajt, mert a politikai és értelmiségi elit ugyanúgy irracionálisan beszélt és viselkedett, nem folytatott dialógust, legfeljebb számtalan monológot, nem tiltakozott (hatékonyan, tömegesen, szervezetten) a rasszizmus ellen. Az egyetemek, köztük a jogi karok a rassziz¬mus melegágyai lettek, élen a Jobbik fantaszta vezéralakjával, aki alkotmányos szabadságával élve üdvözült mosollyal terjesztheti gyűlölettől átitatott, gyalázkodó véleményét a katedrán és a gyűléseken.
Az Alkotmánybíróság 1992-es hipotézise és a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztje az angolszász liberalizmus hagyományaiban gyökerezik. Olyan kultúrában alakult ki, ahol a jogok tiszteletben tartása a XIII. századra nyúlik vissza, és a demokrácia alulról szerveződő módon alakult ki (illetve bázisa az egyenrangú, szabad emberek egyéni felelősségvállalásán alapuló sorsközössége, mint Amerikában). Nálunk megmosolyogják az angol hidegvért, amely mögött önfegyelem és messzemenő szocializáltság rejlik, a másik ember maximális tiszteletben tartása. Az íratlan szabályok betartása ott magától értetődő, mert a társadalmi normák minden jogszabálynál erősebb köteléket jelentenek. Valószínűleg alaptalan volt azt feltételezni a rendszerváltás után, hogy az átvett angolszász mérce működőképes lesz Magyarországon. Itt, ahol szinte teljesen hiányzik a társadalmi szolidaritás, ami a demokrácia alapja lehetne, mert szinte csak oktrojált uralmat élt meg a társadalom, és zsigerében van, hogy lázadjon a mindenkori uralom ellen; s hogy ebből következően ne tisztelje a törvényt. Csalni virtus, lopni szükségszerűség, szabályokat kijátszani hagyomány (mert mindez a túlélés eszköze, sőt az egyenes gerinc jele lehetett egy elnyomó államban). Következményeként nincs jogbiztonság, és az állami irányítás így végül valóban kaotikussá és gyengévé válik. Mivel hiányzik a társadalmi konszenzus és kohézió, gyenge a valódi civil társadalom. Viszont a társadalmi felelősségvállalás, az átlátható döntéshozatal és a jogbiztonság hiányában önmagukban a választások még nem tesznek egy országot demokratikussá - azok Iránban, Afganisztánban is vannak. Magyarország még nem valódi jogállam.
Az angolszász mérce bevezetését azért is nehéz indokolni, mert jogrendszerünk szinte semmilyen egyéb téren nem hasonlít az angolszász jogrendszerhez. Ahogy kulturális hagyományaink igen különbözőek, úgy az angol common law rendszere is gyökeresen eltérő alapokon nyugszik, többek között a bírói mérlegelésnek sokkal nagyobb szabadságot engedve, amelynek természetesen alapvető feltétele a bírákkal szemben támasztott magasabb képzési és tapasztalati elvárások.3 A kontinentális jogok között a magyar jog a német jogrendszer mintáját követi igen sok tekintetben - a szólásszabadság alkotmányos joga a ritka kivételek egyike. Így e tesztnek a magyar jogrendszerbe történő bevezetésére voltaképpen az Alkotmánybíróság a mai napig nem adott indokot, azon túl, hogy helyesnek tartja a minél nagyobb szólásszabadságot.
A klasszikus liberalizmus tiszteletén túl bizonyára szerepet játszott a totalitárius szocialista jogszabá¬lyok¬tól való menekvés is. Az Alkotmánybíróságnak más döntése is utal arra, hogy a rendszerváltást követően a szocialista szabályozással ellentétes törvényeket olykor az indokoltnál magasabbra értékelték. Ilyen döntés volt például a jogalkotás során kötelező társadalmi vita eltörlésének utólagos normakontrollja, amelynek során az Alkotmánybíróság kijelentette: „[e] jogintézmény az állampárti hatalmi mechanizmus részeként kapott értelmet, kiiktatása a parlamentarizmus és a jogállamiság kiépítésének folyamatával összhangban történt." Holott a társadalmi vita 1987-ben bevezetett formája ma is hasznos lenne a jogszabályalkotás menetének átláthatóvá tétele, a társadalmi vélemények becsatornázása érdekében.
*
Fontos lenne tudni, hogy az Alkotmánybíróság vajon milyen elvi alapon tartja a mai napig is érvényesnek az 1992-ben deklarált elvet, és vajon miért nem ad iránymutatást a meglévő rendelkezések helyes alkalmazásának módjáról? 2004-ben a köztársasági elnök hiába kérte, hogy adjon alkotmányos kritériumokat egy megfelelő jogszabály-módosítás érdekében, és 2008 júliusában született döntése csak tovább rontott a helyzeten. A mind égetőbbé váló kérdés vizsgálata helyett részben álproblémákra hivatkozva alkotott egy több szempontból is vitatható, ellentmondásos határozatot, és ismét nem fejtette ki, hogy mit ért azalatt: „az egyént csoporthoz tartozására tekintettel is érheti olyan súlyú jogsérelem, amelynek orvoslására indokolt lehet akár büntetőjogi eszközöket is igénybe venni".4
Kérdés, hogy van-e egyáltalán lehetőség az Alkotmánybíróság által egykor vallott mérce módosítására? Köteles-e az Alkotmánybíróság figyelembe venni a társadalmi körülményeket, vagy pedig az alkotmány rendelkezéseit önmagukban, elvi szinten kell értelmeznie? Maga az Ab is egyértelműen, több határozatában is utal a történelmi viszonyok figyelembevételének szükségességére: „Az Alkotmánybíróság tekintettel van az egyes ügyek történelmi körülményeire."5 Ráadásul, az alkotmány 61. § (1) bekezdésének szövegéből (A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra) önmagában még nem következik a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjének alkalmazása. A magyar Alkotmánybíróság feladatát aktivistán értelmezte, amit az is mutat, hogy több ízben sem zárkózott el az alkotmányosságot csak érintő, valójában azonban társadalmi-politikai kérdések megválaszolásától (mint amilyen a vizitdíjról történő népszavazás kérdése volt). Ezért is különös, hogy az itt tárgyalt problémára az ezredfordulót követően nem kívánt érdemben reagálni. Remélhetőleg új irányt jelez, hogy a legutóbbi határozathoz három alkotmánybíró is fűzött párhuzamos, illetve különvéleményt.
Valószínűleg történelmi oka van annak, hogy míg Németország a nácizmus közvetlen élménye után az emberi méltóságnak tulajdonított különleges értéket, Magyarország a szocializmus bukása után a szólásszabadságnak. Az alkotmány azonban az emberi méltóságot is biztosítja, és alapjogok ütközése esetén meg kellene találni a megfelelő egyensúlyt a jogok között. Az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott: az állam sértené az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének követelményét azzal, ha egyes álláspontokat másokénál értékesebbnek állítana. Vajon azzal is sértené az állam az emberek méltóságát, ha megtiltaná nekik, hogy ők mások méltóságát sértsék?
Németország háború utáni demokratizálódásában jelentős szerepet játszott az ideológiai képzés, a demokratikus politikai intézményrendszer oktatása és a múlttal való szembenézés igénye. Magyarországon hiba volt a rendszerváltás után nem létesíteni demokráciafejlesztő hálózatot, amely alulról kezdte volna el oktatni a lakosságnak az önrendelkezést, a demokratikus politikai rendszer szabályait, a szabadságjogok természetét. Honnan kellett volna ismerniük az embereknek a jogaikat, a demokrácia elveit, törvényszerűségeit? Magyarországnak sosem volt igazán demokratikus múltja (nem, az a néhány év parlamentarizmus a két világháború között sem cáfolja ezt). Nem csoda, hogy a jelenlegi gyökérkeresésben sokan zavarukban a honfoglaláskorig nyúlnak vissza. A feudális társadalmi viszonyok zavartalanul éltek tovább a társadalomban, hiszen semmi sem történt, ami ezeket megreformálta volna, elég elolvasni Móricz Rokonok c. regényét, amely szóról szóra ugyanúgy érvényes ma is. Ilyen társadalomban lehetetlen az angolszász liberalizmus szabályainak alkalmazásától eredményt remélni. Nem véletlen, hogy szinte politikai véleménytől függetlenül erőskezű államra, rendre vágyik a választók többsége. A tekintélyuralmi hagyományok miatt a tekintélyelvű legitimáció, egy karizmatikus vezetőbe vetett hit igénye erősebbnek tűnik, mint a demokratikus felhatalmazás, mint a törvény szava.
*
Természetesen a demokratikus politikai kultúra ilyen deficitjére nem az a megoldás, hogy a televízió nem mutatja be egy mégoly szélsőséges párt vezetőjét, amelyre igen sokan szavaztak. A szélsőséges politikai vélemény önmagában még lehetne demokratikus: anarchista, monarchista vagy rendpárti. A rasszizmus azonban nem politikai vélemény, hanem emberek méltóságának csorbítása, az egyenjogúság megkérdőjelezése, ilyen módon az egész felvilágosodás kora óta érvényes kultúránk alapjainak kétségbe vonása. Ez nem lehet politikai vita tárgya, mert a rasszista nézetekre lehetetlen ésszerű választ adni; egyrészt mert maga a rasszizmus ésszerűtlen, másrészt mert vitapartnerét diszkvalifikálja. Akárcsak a háborús propaganda, amely úgy igyekszik megkönnyíteni katonáinak a gyilkolást, hogy az ellenfelet kártékony állatnak, patkánynak, féregnek nevezi, ember mivoltától megfosztja. Mindez a népirtás előszobája, ahogy azt demonstrálja a náci népirtás, de a tuszik és hutuk közötti vérengzés is.
E helyütt nem célom, hogy a jogi szabályozás mikéntjére tegyek javaslatot. Tény, hogy a beterjesztett törvényalkotási kísérletek egyike sem volt igazán megfelelő, mint ahogy az eredeti, gyalázkodás nevű törvényi tényállás is kritizálható. Születtek már javaslatok a jogszabályi korlátozásra, amelyek közül Sajó András 2004-ben publikált szabálysértési alakzata érdemelné a legtöbb figyelmet.6 Akárhogyan is, kétségtelen, hogy a jogalkotás tudományos precizitással kell történjék, és nem annyira a szankció súlyossága, mint a következetes jogérvényesítés kecsegtethet csak változással. Az is tény, hogy önmagában egy új jogszabály az állami jogpolitika és attitűd gyökeres megváltozása nélkül aligha járhat sikerrel. Mint ahogy azoknak is van némi igazságuk, akik azt állítják, hogy a hatályos szabályok következetes bírói (és ügyészi) alkalmazása is elegendő lenne.
Egy népszerű, az állampolgári racionalitásban hívő liberális nézet szerint a jogszabályok léte vagy nem léte nincs hatással az emberek nézeteire, magatartására. A tiltás eszerint csak elfojtja a társadalmi problémát, amely a fedő alatt fortyog, majd felrobban. Magam is így véltem mindaddig, amíg erőteljes benyomásokat nem szereztem az ellenkezőjéről. Most azt vallom: nem igaz, hogy az állami politika deklarált iránya és a jog nincs hatással a társadalom véleményalkotására. Igenis jelentős azoknak az embereknek az aránya a társadalomban, akik számára mégiscsak számít, hogy mit helyesel a törvény és mit tilt. Honi példát a könnyű drogok területén találunk: habár orvosilag bizonyított, hogy hatásuk mind fizikailag, mind társadalmilag kevésbé romboló, mint az alkoholé, mégis más a társadalmi megítélése pusztán azért, mert a törvény tiltja.
Külföldi példát nyújt Ausztrália és Új-Zéland ellentétes politikája a rassziz¬mus területén.7 Ausztrália a fehér faj felsőbbrendűségébe vetett hitet állami politika szintjére emelte, és jogszabályait is ezzel összhangban alkotta 1860-tól kezdve egészen 1975-ig, amikor ratifikálta az ENSZ-nek a faji diszkrimináció minden formájának eltörléséről szóló egyezményt (CERD) - még ekkor is fenntartást téve a rasszista nézetek terjesztését tiltó 4(a) cikkel szemben. Ezt követően születtek ugyan jogszabályok a faji diszkrimináció ellenében is (1986, 1995 és tartományi törvények), de a CERD bizottsága jelentésében többször is elmarasztalta a faji egyenjogúság terén tapasztalható hiányosságok miatt (legutóbbi figyelmeztető levele 2009. szeptember 29-i). Új-Zé¬lan¬don ezzel szemben az őslakosokat a brit gyarmatosítás kezdetétől fogva relatíve egyenrangúként kezelték, és földjüket „szerződéssel" szerezték meg (habár a szerződés pontos tartalma máig vitatott, amivel egy külön kormányzati intézmény is foglalkozik).8 A maori nyelv, hitvilág és kultúra ma jogilag egyenrangú a gyarmatosítók nyelvével, világnézetével és szokásaival, amelyet számos pozitív intézkedés biztosít. Következésképpen a maori és az ausztrál bennszülött kisebbségek társadalmi helyzete radikálisan különbözik, ahogy a bevándorlókkal szembeni rasszista társadalmi megnyilvánulások terén is nyilvánvaló a különbség a két ország között. Míg Ausztráliában az őslakos származású személyeknek szinte semmi esélyük a társadalomba történő beilleszkedésre, és a rasszista beszéd, diszkrimináció, sőt erőszak hétköznapi szinten megnyilvánul egyéb nem fehérekkel szemben is (Cronulla-zavargás 2005-ben, indiai diákok elleni erőszak 2009 folyamán), Új-Zélandon a maori kisebbség - habár hátrányban van - nem esélytelen, és elképzelhetetlen a nyilvános gyűlölködő beszéd, diszkrimináció vagy erőszak velük szemben. Habár a bevándorlás Új-Zélandon is okoz társadalmi feszültségeket, a kormányzat hatékony erőfeszítéseket tesz arra, hogy ezeket ne rasszista politikával orvosolja - így ha létezik is rassziz¬mus, az magánvélemény marad.
*
Hogy a törvény elfojtja a rasszista megnyilvánulásokat, míg a gondolat tovább él? Hát úgy legyen, vallom most - mert ha tudjuk is, hogy mi van a gatyában, azt mutogatni közszeméremsértés. A gondolat továbbra is szabad, ahogyan az alkotmány 60. § (1) biztosítja, tehát négyszemközt, a barátjának bárki kifejezheti rasszista véleményét, de legyen tisztában azzal, hogy nyilvánosan nem fejtheti ki, mert másokat sért vele - és ez nincs ellentétben az alkotmány 61. § (1) bekezdésével.
Az államnak az alapjogok védelmével összefüggésben intézményvédelmi kötelezettsége is van: azaz biztosítania kell a jogok érvényesüléséhez szükséges feltételeket is, ezen belül állami kötelezettség áll fenn „a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására".9 Az Alkotmánybíróság 1992-ben azzal a feltételezéssel élt, hogy a gyalázkodás kriminalizálása ártalmas a demokratikus közvélemény kialakulására és működésére. Felül kell vizsgálnunk ezt a hipotézist, és megállapítanunk, hogy a rasszizmus nyílt és nem túl burkolt formáinak jelenléte a közéletben nem javára, hanem kárára szolgál a demokratikus közéletnek, mivel a jelenlegi helyzetben a diszkriminatív megnyilvánulások természete olyanná vált, hogy konkrét személyeket korlátozhat jogaik gyakorlásában. A támadott csoporthoz tartozó személyek okkal félnek attól, hogy bántalmazást szenvednek, ha a jogaikért tüntető csoporthoz csatlakoznak, mint amilyen a melegtüntetés vagy a jászsági roma felvonulás, és ha ellentétes véleményüknek nyíltan hangot adnak. A méltóságukon esett sérelem elszenvedése mellett tehát a csoporthoz tartozó egyes konkrét személyek magatartásukat is kénytelenek korlátozni, a kedvezőtlen irányba formálódó közállapotokhoz igazítani. A mások egyenjogúságát kétségbe vonó beszéd egy további hatása, hogy, még ha fel is szólal a támadott csoport tagja, véleménye eleve alacsonyabb, degradált, diszkvalifikált pozícióból hallatszik.10
A véleményszabadság kétségtelenül az egyik legszentebb érték, mégsem minden tartozik a véleményszabadság körébe. Korlátját képezik a szerzői jogok, a személyiségi jogok, a köznyugalom11 és az emberi méltóság. Az Alkotmánybíróság 1992-es határozatában számos megállapítással érvelt a gyűlöletre uszítás tilalmának fenntartása mellett. Kimondta, hogy „a gyűlölet felkeltésére alkalmas nézetek [...] korlátok nélküli ki¬nyil¬vánítás[a kiélezi a] szociális feszültségeket, szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az előítéletességet és intoleranciát. Mindez csökkenti [...] az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyét." Ezt olvasva gyanús, hogy ami itt az elmúlt időszakban a közéletben történt, az tulajdonképpen a gyűlöletre uszítás, nem pedig a - nem büntetendő - gyalázkodás tényállása alá tartozik. Csakhogy az uszítás és a gyalázkodás elhatárolása egyrészt a bíróságoktól, sőt az ügyészségtől is túlzott szemantikai kifinomultságot várt el, másrészt az Alkotmánybíróság maga is bezavart a „közvetlen és nyilvánvaló veszély" megfogalmazásával. A közvetlen és nyilvánvaló veszély okozása ugyanis nem azonos a gyűlöletkeltéssel. Egyik sem feltételezi a másikat, mindkettő megvalósulhat a másik nélkül. A veszély konkrét meglétekor már késő a büntetőjog eszközével fenyegetni - hiszen ekkor már valószínű, hogy más bűncselekmény is megvalósul. A gyűlölködés valójában intellektuálisnak tűnő érveléstechnikával ébreszti fel a legaljasabb ösztönöket, hogy a gyűlölet szinte lopva, fokozatosan magától értetődővé váljék a fogékony hallgatóság számára.12 A jogalkalmazás eleve nem alkalmas arra, hogy ilyen retorikai finomságokat megkülönböztessen egymástól, különösen, ha ekkora a tét (potenciálisan szabadságvesztés avagy a bűncselekmény hiánya között kell választani!). Először is, csak az erőszakos cselekményre történő közvetlen felszólításról feltételezik, hogy közvetlen és nyilvánvaló veszély az eredménye - ekkor viszont már felbujtásról kellene beszélnünk. Másodszor, az Alkotmánybíróság értelmezése azt sugallja, hogy az uszítást halló néptömeg többé nem ura az érzéseinek, intellektusa háttérbe szorult, mert mintegy elbódul a pszichotikus, érzelemre és ösztönökre ható szónoklattól. Mindkét megközelítés tévútra vezet. Az 1992-es alkotmánybírósági határozat nyelvfilozófiai mélységekbe taszította a rassziz¬mus ellen fellépni kívánó ügyészségi vizsgálókat, ahonnan soha nem sikerült kikecmeregni.
A jogi szabályozással szemben gyakori ellenérv, hogy a kódolt beszéddel szemben a jogalkalmazás amúgy is tehetetlen. Ez így van, csakhogy a magyar rasszizmus már egyáltalán nem kódolt, hanem nagyon is egyértelmű. Ha alkalmaz is metaforákat, mint a „karvalytőke", az „indul a vonat Auschwitzba", ezek jelentése csak egyféleképpen dekódolható - napjainkra már egyébként is teljesen nyíltan folyik a kisebbségi csoportok gúnynéven nevezése és gyalázása. Nevetséges lenne kódoltnak tekinteni az „Új Magyar Gárda" elnevezést is. Valóban nem lenne felismerhető a jelentése? A jogalkalmazó nem tettetheti magát süketnek és vaknak, hiszen a szavak általánosan ismert - nem feltétlenül szótári - jelentését kell alapul vennie.
Hasonló a helyzet a holokauszt-tagadással is. Akik a holokausztot tagadják, azok nem egyszerűen úgy vitatják egy történelmi esemény meglétét, mint ahogy azt lehet vitatni, hogy mikor is történt a honfoglalás, vagy hogy Mátyást valóban a Duna jegén koronázták-e. De a holokauszt meg nem történtének állítása egyúttal azt is állítja, hogy a holokausztot valakik kitalálták, bizonyítékokat hamisítottak, és egyesek magukat túlélőknek hazudják. Hogy nem veszítették el szüleiket, testvéreiket, nem szereztek életre szóló fizikai és lelki sebeket. A holokauszt tagadói szerint Valakik ezt nem puszta tévedésből tették - mint a honfoglalás más formáját valló történészek -, hanem a világuralom megszerzése érdekében. Ez nem más, mint egy rasszista összeesküvés-elmélet, és mert tudományos vitának álcázza magát, a legaljasabb fajtából való. Semmit sem ad hozzá a közéleti vitához, az eszmék szabad megvitatásához. Ettől védenénk a közbeszédet, miközben újságírókat rendszeresen elítélnek azért, mert politikusokat kritizálnak? Eörsi Istvánt kártérítésre kötelezte a bíróság, amiért züllöttnek nevezte azt a történészt, aki relativizálta a II. világháború körüli eseményeket - de nem ítélik el azt, aki alázza a túlélőket, tagadja a történteket? Ez nem a demokratikus közvélemény kialakításának módja.
Az Alkotmánybíróságnak az 1992-es határozatában foglalt elvek újra meg újra történő megerősítése ugyanúgy „igen, de" szerkezetű üzenet és mint Sólyom László köztársasági elnöké (akit jelen kérdésben, mint az Ab egykori elnökét, szakmai felelősség is terhel). A szélsőségesek csak az üzenet első felét hallják meg, és az állásfoglalást győzelemként könyvelik el. Az Alkotmánybíróság nem tölti be feladatát, ha az azóta eltelt időszak tapasztalatai nyomán nem veszi a fáradságot arra, hogy az alkotmányos jogelveket újrafogalmazza, és a társadalmi körülményekből következtetéseket vonjon le. Patthelyzet alakult ki azáltal, hogy a bíróságok nem képesek alkalmazni a gyűlöletre uszítás tényállását, valamint nem fogadják el az egyéni panaszt - holott az Alkotmánybíróság döntéseiben van erre nézve utalás: „számolni kelljen magas kártérítésekkel".13 A bíróságok a törvényalkotótól várják, hogy egyértelmű jogszabályt alkosson, s amikor az ezt megteszi, az Alkotmánybíróság csípőből löki vissza azt, anélkül, hogy reflektálna a szabályozási igényre, vagy megmondaná, hogy milyen keretek között lenne alkotmányosan arányos a kisebbséghez tartozó személyek méltóságának védelme. Az Alkotmánybíróság által alkotott jogi struktúra az adott körülmények között éppúgy kudarcot vallott, mint a híres pszichológiai fogoly-börtönőr kísérlet. Az indulatok elszabadultak, a kísérletet tehát félbe kell szakítani. A demokrácia jövője érdekében fel kell lépni az intolerancia ellen, és a játékelmélet szerint az intoleranciára intoleranciával kell válaszolnia annak, aki nem veszíteni akar.
Talán megért egy próbát. Történhetett volna, hogy minden politikus, közjogi méltóság és véleményformáló egyértelműen és együttesen fellép a rasszizmus, kirekesztés, gyűlölködés ellen. Történhetett volna így is, de nem történt. Az értelmiség egy része, amely fellépett, nem elég hallhatóan tette: bonyolult üzeneteket fogalmazott, nem ment utcára, és így elszigetelődött. Nem alakult ki dialógus, csak több párhuzamos monológ, még az interneten is, amely pedig ígéretes eszköznek tűnt a politikai dialógusok folytatására. A Jobbik térnyerését inkább csak elősegítette az az intenzív sajtófigyelem, ami nem párosult sem egyértelmű tiltakozással, sem hatósági fellépéssel, sőt a Magyar Gárda még a bírói betiltás óta is lényegében szabadon teheti ugyanazt, amit korábban.14
*
Mutassa csak be a tévé Vonát, igen. Nyerjenek, ha a választók úgy kívánják. Nem vágyom a rend¬pár¬ti¬ság¬ra, remélem, azért azután is lehet még politikai kritikát gyakorolni, közszereplőt bírálni. Csak olyasmi miatt ne lehessen senkit sértegetni, amiről az nem tehet. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol nincs büntetőjogi korlátja a közbeszédnek, mert a helytelen nézetekre a közösség maga adja meg az (adekvát!) választ, és a gyűlölködő csak magát rekeszti ki. De ez a társadalom itt és most nem létezik - ezért még meg kell dolgozni. Bizonyára többféle módszerrel is el lehet érni, de annyi bizonyos, hogy az eddig alkalmazott módszer nem ebbe az irányba vezet. Ezért a rasszizmus elítélésének most már a jogszabá¬lyok¬ban és a jogalkalmazásban is tükröződnie kellene, mert ahogy a sokat emlegetett határozat is kimondja: „az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel".15 Nem utolsósorban pedig azért, mert Magyarország is aláírta a CERD-egyezményt16 - s Ausztráliával ellentétben még fenntartást sem tett a 4. cikk ellen, ezáltal kötelezte magát, hogy törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítja „a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, [...] fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve", valamint törvényellenessé nyilvánít és betilt „minden olyan szervezetet, propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekinti".


1 Case of Jersild v. Denmark (15890/89; 1994). A bíróság azt is figyelembe vette, hogy egy komoly hírműsor keretében, jól informált célközönségnek szánva közvetítették az interjút.
2 Felszólította a riportert, hogy települjön át Izraelbe.
3 De a „clear and present danger" tesztjét az USA-ban sem alkalmazzák általános jelleggel, illetőleg a precedensjog is változni látszik, lásd Lévay Miklós és Kiss László a 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozathoz fűzött párhuzamos és különvéleményét.
4 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozat, III. 3. 4.
5 30/1992. (VI. 26.) Ab-határozat, V. 3., de lásd még 14/2000. (V. 12.) Ab-határozat, 11/1992. (III.5), valamint 95/2008. (VII. 3.) Kovács Péter párhuzamos véleménye II. és Kiss László különvéleménye II.1.
6 Sajó András: „...A faji gyűlölet igazolása bünte¬ten¬dő", Fundamentum, 2004/4., 21-34, 30-31. o.
7 Dow-Gardiner-Garden: Indigenous Affairs in Australia, New Zealand, Canada, United States of America, Norway and Sweden. Background Paper 15 1997-98. Social Policy Group. 1998. http://www.aph.gov.au/library/Pubs/bp/1997-98/98bp15.htm
8 Treaty of Waitangi, bővebben lásd: http://www.waitangi-tribunal.govt.nz/; http://www.nzhistory.net.nz/category/tid/133.
9 Abortusz-határozat és 1992. határozat III.2.2.
10 Fiss, Owen: The Irony of Free Speech. Cambridge, London: Harvard University Press, 1996.
11 Az uszításon kívül a köznyugalmat védi még a rémhírterjesztés, nemzeti jelkép megsértése, önkényuralmi jelképek használata tényállása stb.
12 Lásd még: Sajó i. m. 25. o.
13 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat V.3.
14 MTI: Rendőrök a gárdisták ellen. 2009. nov. 5.; MTI: Vizsgálat a Magyar Gárda keszthelyi ünneplése miatt. 2009. okt. 24., NOL: Szögi Lajosra emlékezik Olaszliszkán a Jobbik, 2009. okt. 16.; MTI: Szerveződő Gárda, bizonytalankodó rendőrség. 2009. okt. 7.
15 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat, IV.2.
16 Az ENSZ a faji megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezménye, kihirdetve az 1969. évi 1. tvr.-ben.

Élet és Irodalom, 2009. november 13.