T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE
Kálnoky László fordítása


Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --
(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --
(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
Így hát merhetek-e?
S hogyan kezdjek bele?

. . . . .

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...
Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!

. . . . .

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.

Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,
Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? --
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
"Nem így képzeltem el,
Egyáltalán nem így képzeltem el."

. . . . .

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja --
S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.