Nádas Péter: Leni sír

Nádas Péter: Leni sír

Élet és Irodalom, 2006. március 31.


Ugyanazon a napon, amikor délelőtt Hitler világszerte ünnepelt udvari filmese, a csodálatos és elragadó Leni Riefenstahl valóságos emberek tényleges lemészárlásának tanúja lett, hogy aztán a testközeli látványtól és a gyilkosságsorozat kínos hangjaitól lenyűgözötten, kislányos és hisztérikus sírásban törjön ki, stábja egyik fotográfusának pedig maradt még annyi ideje és lélekjelenléte, hogy a kedvező fényviszonyokat kihasználva a példátlan jelenetet meg is örökítse, a CBS tudósítójának jól ismert hangja este így jelentkezett be: "Jó napot, Amerika! Itt William L. Shirer beszél, Berlinből." Mindez szeptember 8-án történt, egy pénteki napon, 1939-ben, mikor is a reggeli órákban egy drezdai postás a klasszikus ok-okozati logikát követve azt magyarázta a háza nyitott ajtajában álló Victor Klemperernek, hogy a professzor úrnak igazán fölösleges pogromtól tartania, hiszen katonai diktatúra van. A derék postás bizonyára úgy értette, hogy a katonaság a csőcseléket majd kordában fogja tartani.
Shirernek késő este kellett jelentkeznie, hogy odaát még aznap délután legyen. Tudósítói munkája szempontjából ez nem is volt előnytelen, a késői órán ugyanis mindig világosan látta, hogy miről van megbízható értesülése és miről nincs. Óvatosan fogalmazott, csak arról beszélhetett, amiről hagyták. Aznap sok fontos mondandója támadt. Klemperer jóindulatú postásáról vagy Leni Riefenstahl váratlan felindultságáról mit sem tudhatott, de az ilyen jellegű események a napi tudósításoknak nem is tárgyai. Shirer bizonyos érzékeny kérdéseket inkább kikerült a tudósításaiban, ügyeskedett az információival. Diktatúrában a külföldi tudósítók a kiutasítás veszélyével játszanak. Shirer megbízható információinak származási helye erősen érdekelni kezdte a Gestapót. Habár elég ügyesen csinálta, s hogy megközelítően hűséges maradhasson a tényekhez, olyan sajátos kifejezéseket, olyan amerikanizmusokat használt a tudósításaiban, amelyeken a cenzor nem láthatott át.
Diktatúrákban különben is duplafenekű mondatokkal értetik meg magukat az emberek. Önkéntelenül beavatta hát hallgatóit a diktatúra természetrajzába. Lehet így csavarni, lehet úgy, s aztán lehet védekezni, hogy a mondat valójában nem azt jelenti. Minden duplafedelű mondat nagy elégtétel, az emberi elme örül abbéli találékonyságának, hogy egyedül sikerült átvernie az egész rendőrállamot. Bár az ilyen jellegű mondat éppen a találékonysága miatt válik a különböző rendű és rangú besúgók martalékává. Ezen a pénteki napon mindenki tudta, hogy a rendőrségen esetleg lehet még magyarázkodni és védekezni, de a Gestapónál nem lehet, mert onnan a duplafenekű mondatoddal együtt egy koncentrációs táborba visznek. Riefenstahl emlékezete a náci diktatúra adottságait illetően elég hézagosnak mutatkozott az elkövetkező évtizedekben, ám ő sem tagadhatta, hogy Dachauról tudott, Theresienstadtról tudott, s így élete legendájában hitelesebben is állíthatta, hogy Auschwitzról nem tudott.
Klempererék klasszikus logikán edzett postása ilyen nehéz körülmények között igazán bátor ember volt a részvétével. A Harmadik Birodalomban egy kerek hete háborús állapot uralkodott. Éjszaka elsötétítés, a kulturális rendezvények teljes körű tilalma. Zsidó utcán nem mutatkozhatott. Külföldi adó hallgatásáért súlyos börtönbüntetés járt. S aki a háború ellen tiltakozni merészelt, vagy akár csak elégedetlenkedett, egy igen tágan értelmezhető törvény alapján, rövid úton kivégezhették. Ezen a pénteki napon egy Johann Heinen nevű dessaui férfi személyében meg is volt az első áldozat. Megtagadta a védelmi munkákban való részvételét. Shirer szerint különben sem volt nyoma annak az egetverő lelkesedésnek és borzongató izgalomnak, ami az első világháború kitörését és az első német győzelmeket kísérte. Talán mindenki emlékezett még.
Elvileg Winifred Wagnernek is emlékeznie kellett Bayreuthban és Martin Heideggernek is emlékeznie kellett Freiburgban, a személyes érdek azonban igen gyakran törli az emlékezet elvontabb tárgyait. Shirer egy hete majd minden tudósításában visszatért erre a ténylegesen kényes, az emberi nem antropológiai adottságait érintő kérdésre. Mert ahhoz, hogy egy háborúskodásba ájult populáció végre észhez térjen, előbb minden hetedik férfinak el kell pusztulnia. Ez megtörtént. S hogy elfelejtsen egy háborút, és olthatatlan vágya támadjon a következőre, ahhoz a populáció két újabb nemzedékének kell megszületnie és felnőnie. Ez az idő viszont akkor még közel sem telt ki.
A közhangulat megítélésében Shirer Berlinből küldött tudósításai lényegesen különböznek Klemperer naplóitól, aki szerint Drezdában a közvélemény erősen megosztott a hazafias lelkesültség, a közönséges nyereségvágy és a csöndes rettenet között. Klemperer ugyan nem tehette ki a lábát az utcára, de talán mégis többet tudott az érdek és a történeti emlékezet működési feltételeiről, mint amennyit az Európát különben mélyen ismerő és németül is jól beszélő Shirer. De mondjuk az utcáról nézve alig is lehetett érthető, hogy Riefenstahl, aki az előző héten még elkényeztetett dívaként viselkedett, most hirtelen miért tette félre sztárságának összes allűrjét, s milyen szerényen tette félre. Igaz, a háborúnak nem a rádióból vagy az újságokból vette hírét, hanem már korábban tudnia kellett, hogy mi készül. Kevesen lehettek nála jobban tájékozottak a Birodalomban. Már a megelőző héten félbeszakította a "Penthesilia" forgatásának előkészületeit a saját filmvállalatánál, hogy a megfelelő pillanatban közvetlen munkatársaival együtt a fronton legyen. Szeptember 2-án már ott is volt a kameráival Danzig annektálásánál, ami azt jelenti, hogy már akkor útnak kellett indulnia, amikor Németország még semmit nem tudott. Hosszú életében biztosan sok baja akadt másokkal, de soha önmagával. Nemcsak a Führerrel állt szoros, csaknem barátinak nevezhető kapcsolatban, amivel ki is hívta Goebbels veszélyes haragját, hanem felettébb intelligens személynek, kivételes szépségnek, kora egyik legelegánsabb asszonyának számított. Semmi kétség, a sors kegyeltje volt, méltó a Führer figyelmére.
Előzékeny gesztusával mintegy jelezte Führerének, hogy ezekben a sorsfordító napokban is vele van. Szakmai érdeke szintén így kívánta. Sem arra nem volt szüksége, hogy a hazafias buzgalmával hangoskodjon, s ilyesmije valószínűleg soha nem is volt, sem arra, hogy a sietős nyereségvágynak adja át magát, hiszen az önérvényesítési láz ennél azért jóval biztosabb ösvényen vezette. Nem volt szokása semmit a véletlenre bízni. Háta mögött a "Triumph des Willens", a "Fest der Völker" és a "Fest der Schönheit" világraszóló sikerével, már korábban jelentkezett egy haditudósítóknak szánt kiképzésre, amikor mások szerte Európában még abban reménykedtek, hogy tébolyult engedmények árán ugyan, de mégiscsak elkerülhető lesz a háború. Sportos nőnek számított, kedvelte a testi megpróbáltatásokat. Haditudósító akart lenni. Az első vonalba akart menni a kameráival, s most stábjának kíséretében ott is volt, az első vonalban.


Shirer ezen a pénteken könnyed hangon kezdte a tudósítását. Milyen vicces dolog az elsötétítés. Az ember tényleg nem lát semmit. Szállodája közelében van egy öntöttvas lámpaoszlop. Három napja megbotlott benne, tegnap a térdét verte be, de úgy, hogy sántikálva érkezett a stúdióba, az imént viszont a fejével ütközött neki, s ezért fél, hogy a tudósítása kissé ködösre fog sikeredni. Az ilyen képes beszédet diktatúrában mindenki érti és kedveli. Még csoda, hogy a cenzor átengedi a mondatot. De a cenzort is meg lehet érteni, valamilyen mondatokat neki is csak át kell engednie. A cenzori intézmény hosszú távon éppen ezen a kis kényszeren bukik el. Nincsen tudósítás, mely nélkülözni tudná a tudósítás valamennyi mondatát. A külföldi tudósító számára ugyanakkor kérdéses marad, hogy meddig mehet el az ügyeskedésben, meddig érdemes, meddig terjed az értelem, hol kezdődik a szakmai és az emberi felelőtlenség. Ha valaki mondjuk Bostonban ül a konyhájában, és a sercegő szalonnás rántottáját éppen most önti meg jó édes juharsziruppal, az ilyen tudósításból vajon érti-e, hogy miként torzult el azoknak a gondolkodása és a viselkedése, akik évek óta nem a gondolatok kifejezésére, hanem a gondolatok elrejtésére használják az anyanyelvüket. Szavak árnyékában settenkednek, definíciós réseken sziszegnek egymásnak át. Shirer még egy teljes évig tűrte a megaláztatást, ami a diktatúrák nyelvhasználatából következik, s majd mindenkit korrumpál. A családját előrelátón hazaküldte. A nyelvi terror elől olykor maga is semleges területre menekült, előbb Hollandiába, majd amikor Dánia és Norvégia után Hollandia is elveszett, akkor Svájcba, kicsit fellélegezni, de aztán a következő év novemberére, más külföldi tudósítókat követve ő is feladta. Nemes egyszerűséggel azt írta a CBS News hírigazgatójának, hogy számára az európai kontinens nem létezik többé, elmerült, innen tárgyilagos napi tudósításokat nem lehet többé küldeni.
Azon a pénteken, valamivel éjfél előtt azonban még tette a dolgát a stúdióban. Mondta, hogy a főparancsnokság esti közleménye szerint a német haderő páncélos és gépesített egységei a délutáni órákban behatoltak Varsóba. Ha az adatot összeveti az előzményekkel, akkor ezeknek a csapatoknak meglepően gyorsan kell haladniuk. Hogy pontosan mi történik a lengyel hadsereggel, azt pillanatnyilag szintén nem lehet tudni még. A frontra látogató egyetlen amerikai újságíró jelentéséből viszont megtudhattuk, mesélte Shirer a hallgatóinak, hogy nemcsak a lengyel hadsereg áll harcban a németekkel, hanem a lengyel polgári lakosság, férfiak, nők küzdenek elkeseredetten, sőt suhancok. A Wehrmacht katonáinak házról házra kell haladniuk a településeken. Minden valószínűség szerint hasonló volt a hadihelyzet a lótenyésztéséről neves Koñskiban is, ahol Leni Riefenstahl ezen a szép kora őszi napon szemtanúja lett egy civileken végrehajtott megtorló intézkedésnek. S hogy az első vonalban mit jelent a megtorló intézkedés, azt csupán későbbi csapatjelentésekből és alakulati naplókból tudjuk pontosabban.
Embert ölni bizonyára élvezetes és szükséges, de közel sem egyszerű. Emberek nagyobb csoportját pedig különösen veszélyes és komplikált megölni. A tömeges tarkónlövésnek például szinte csak hátránya van. Először is lassú, még akkor is lassú, ha egyszerre többen végzik. Másodszor, túl nagy felbolydulás kíséri. A kivégzésre várakozó csoportokat a kivégzés helyszínén ugyanis nem lehet úgy elkülöníteni, hogy a kirendelt őrszemélyzet féken tudja tartani őket. A folyamatos lövöldözés a tömeget pánikba ejti, ami nemcsak az akció sikerét, hanem az őrszemélyzet testi épségét is erősen veszélyezteti. Az is csak növeli a bajt, ha a csillapítás szándékával lőnek bele a tömegbe. Ilyenkor a tömeg végképp megvadul. Nem beszélve a tömeges tarkónlövés harmadik és legsúlyosabb hátrányáról, a kicsit is elvétett lövésről. Az elvétett lövések miatt a kivégzőt tetőtől talpig lespricceli az agyvelő.
Gondolni rossz rá, hogy ennek a nagy művésznőnek, aki éppen a tömegjelenetek, az emberfeletti testi egészség, a makulátlanság és a heroizmus mágikus képeinek köszönheti a hírnevét, ilyen alávalóságot kelljen végignéznie.
Más jellegű hátrányai vannak a gödör vagy az árok fölött felállított emberek tömeges megsemmisítésének, ami történhet géppuskával vagy géppisztollyal, s így gyorsabb az előző módszernél. A sorozatlövések ellenben nem mindenkit találnak el halálosan, vagy a halálos lövéstől nem mindenki múlik ki azonnal. Ezek a sebesült egyének igyekeznek kimászni a gödörből, vagy odalenn nyögnek, könyörögnek, siránkoznak, sikoltoznak, amivel még akkor is megterhelik a személyi állomány idegrendszerét, ha ezek előzetesen alaposan beittak. Ilyen esetben az is a súlyos kényelmetlenségek közé tartozik, hogy minél mélyebbre ásatják a gödröt vagy az árkot, annál gyorsabban emelkedik benne a talajvíz, s ebben a vértől, agyvelőtől, különböző szekrétumoktól és az ekszkrementumtól bűzös, nyákos, sáros folyadékban a küszködő testeket igen nehéz egyenként és végleg elhallgattatni. Lassan csúszóssá válik a gödör partja, oldala, az alkoholtól és a gyilkolástól mámoros személyi állomány számára ez pedig még akkor is igen veszélyes, még akkor is demoralizáló hatású, ha nem egyszerűen parancsot teljesítenek, hanem egyenként különben valamennyiüknek az a véleménye, hogy ennek meg kell lennie, s akkor valakinek el kell végeznie.
Akinek nincsenek ilyen jellegű személyes tapasztalatai, vagy a tömeges emberölés tárgyi részleteiről a saját érzékenységére való tekintettel nem is akar tudomást szerezni,
habár a nyereségből vagy a rablott kincsekből természetesen szívesen részesül, az nem értheti Himmler poznan´i beszédének ezekre a tárgyi és technikai nehézségekre utaló híres mondatát sem, miszerint "az európai zsidóság fizikai megsemmisítése nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy sokan gondolni szeretnék". Semmi kétség, szegény Leni Riefenstahlnak azon a napon tényleg valamilyen dilettáns mészárosmunkát kellett végignéznie. Mert ezekben a napokban a megtorlásokat még ötletszerűség, esetlegesség, nagyfokú indulatosság jellemezte. Nem volt még értelmes munkamegosztás, a tömeges emberölésnek nem alakult ki még az optimális logisztikája és technikája. Hamburgban még csak ezután fogják megszervezni az ilyen jellegű munkára hivatott rendőrségi különítményeket, s hogy tényleg rendesen megszervezzék, ahhoz ösztönzésként bizonyára szükség lesz arra a panaszos levélre is, amelyet későbbi nyilatkozatai szerint Riefenstahl a hadvezetésnek írt a felháborító esetről. Bár ez a levél, furcsa módon egyetlen archívumban sem fellelhető.
Leni Riefensthal akár megírta levelét, akár nem írta meg, nem ő volt az egyetlen, aki Lengyelország megszállását (vagy később akár egész Európa lerohanását) ne tartotta volna a lehető legtermészetesebb dolognak, miközben a megszállást kísérő megtorlásokat és tisztogatási akciókat ilyen formában nem helyeselte, nem találta elfogadhatónak. A megszállást vezető Petzel tábornok felháborodott jelentése például arról tanúskodik, hogy az SS állományához tartozó katonák nyitott kocsijaikban miként hajtottak át Turck városán, miként verték végig korbáccsal az útjukba kerülő járókelőket, "közöttük nem egy népi németet", miként fogdostak össze egy csoport zsidó férfit, miként hajtották be őket a zsinagógába, miként kellett a zsidóknak letolniuk a nadrágjukat és szent énekeiket énekelve a padok között csúszniuk és mászniuk, miként fedezték fel, hogy az egyikük félelmében becsinált, s végül miként kényszerítették rá, hogy ürülékét kenje szét a többiek arcán. Ilyen pokoli állapotok közepette a 14. Hadsereg parancsnoka, Wilhelm List szintén kényszerítve látta magát, hogy napiparancsban állja útját a civil lakosság ellen elkövetett katonai erőszaknak. Abból, hogy mit tiltott meg, megtudhatjuk, hogy mi történt. Katonái természetesen loptak és raboltak, zsinagógákat gyújtottak fel, nőket erőszakoltak meg, csoportosan végeztek ki lengyeleket és lengyel zsidókat.
Leni Riefenstahl és ezek a korrekt hadviselésre kényes tábornokok végül is nem olyasmi ellen tiltakoztak, amit ne ők maguk készítettek volna elő, amit ne ők maguk hívtak volna létre, amit ne a legjobb meggyőződésük és ne az esküjük szerint szolgáltak volna. Klempererék postása a klasszikus logika szabályait követve, az általános helyzet megítélésében éppen ezért tévedhetett. A Wehrmacht jókor a csőcselék foglya lett, s így nem is volt abban a helyzetben, hogy megakadályozzon bármilyen pogromot; előkészítette vagy kiszolgálta a pogromot. E neves személyiségek tiltakozásában így aztán fölösleges is lenne tiltakozásuk morális komponenseit keresni, vagy ilyen jellegű hivatkozásaikat bármiként komolyan venni. Leni Riefenstahl hisztérikus sírásában vagy a lovagias tábornokok tiltakozásában sokkal inkább egy olyan antropológiai jellegű adottság válik láthatóvá, ami nemcsak diktatúrák és rablóhadjáratok körülményei között jellemzi az embert, hanem igen békésnek látszó korszakokban legalább anynyira. Az ember többnyire olyan nyereségre vágyik, és olyan nyereségre törekszik, aminek nincsen fedezete, nem dolgozott meg érte, nincsen ellenértéke, nincsen ára, a számlát soha nem fogja érte senki benyújtani, illetve az olykor igen magasnak bizonyuló árat szeretné másokkal megfizettetni, vagy ő maga gondoskodik arról, hogy valaki más fizessen érte vagy helyette.
Ahogy a némiképpen nyers, francia mondás tartja, a vajat akarja, a vaj árát és még a tejesasszony picsáját.
Hitler három bámulatos udvari művésze, Leni Riefenstahl, Arno Breker és Albert Speer vagy a lovagiasságukról híres tábornokok szintén ezt a némiképpen nyers és banális emberi kurzust követték. A Himmler titkos poznan´i beszédében elhangzó csöndes panasz és figyelmeztetés pedig éppen nekik szólt, és egyáltalán nem volt alaptalan. A zsidók és a más alacsonyabbrendű alattvalók feltűnésmentes kirablását, kiirtását vagy kényszermunkára fogását helyettetek és nélkületek azért nem tudom megoldani. Albert Speer később azt állította, hogy ő nem hallotta ezt a beszédet. Habár a mai napig nem került elő olyan adat vagy dokumentum, miszerint a fényes díszteremben ne lett volna ott.
"Valóban senki nincs Németországban, akinek mindez ne rendítené meg a lelkiismeretét?" - kérdezi naplójában Victor Klemperer ezen az emlékezetes pénteken. "És még egyszer mondom: Machiavelli tévedett; bizony van határ, azon túl morál és politika szétválasztása nem politikai gesztus, és bosszút áll. Előbb vagy utóbb. Vajon mi képesek vagyunk-e kivárni, hogy utóbb legyen?"

http://www.es.hu/index.php?view=doc;13059