Kálmán C. György: Női test, férfi teszt

És. 2007. december 14.


Szomjas oázis. Antológia a női testről. Anyaszerkesztő Forgács Zsuzsa Bruria. Jaffa Kiadó, Budapest, 2007. 589 oldal, 3490 Ft
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az Éjszakai állatkert című antológia, a Kitakart Psyché sorozat első kötete, igen jelentős esemény volt; ahogyan ez a kötet is az - és ez már önmagában is komoly teljesítmény, hiszen a sikert ritkán sikerül megismételni vagy akár túlszárnyalni. Nagyrészt irodalmi sikerről van szó, de azért nemcsak arról. Az a gesztus, hogy a szerkesztők (az "anyaszerkesztő" Forgács Zsuzsa Bruria, meg az "artizánok") súlyos, vastag kötetet tettek oda az asztalra, és kellő nyilvánosságot harcoltak ki neki, nagyon fontos (és ugyancsak sikeres, mert figyelemfelhívó) része volt a fogadtatásnak. Ne méricskéljük, hogy a "tartalomnál" fontosabb-e; mindenesetre az Éjszakai állatkert (és a Szomjas oázis kötet is) az állóvizet akarta megzavarni, a "női irodalomra" vonatkozó előítéleteket megpiszkálni, s mindenekelőtt: izgalmas írói teljesítményekre (irányokra, személyiségekre) irányítani az érdeklődést.
Függetlenül minden, a női írás és férfi írás különbségére vagy a női irodalom létére vonatkozó kérdéstől, az nyilvánvaló, hogy a női és a férfi test megtapasztalása, átélése igencsak különbözik egymástól. Persze ha megpiszkáljuk a dolgot, ezt igazán csak az állíthatja, aki mindkettőt próbálta már; vagy akinek mindkettőre egyformán és semleges módon rálátása van. Meg még, többek között, jól megírt irodalmi szövegek hitetik el ezt velünk. Ezért a kötet kulcs-szövege lehetne Forgács Zsuzsa Bruria novellája, amelynek hőse - afféle Jekyllként és Hyde-ként - ide-oda változik, férfiból nővé és vissza: mulatságos és érzékletes bemutatása a két nem különböző test-élményének. De azért a súlyosabb - érzékenyebb, fájdalmasabb - különbségek a női test nyitottságában, életadó képességében, sérülékenységében mutatkoznak meg. Vagy egyszerűen a test serdülőkori megváltozásában (Babarczy Eszter: Mellblog). A kötet számos kiváló írása foglalkozik azzal a kiszolgáltatottsággal és fizikai fájdalommal, amely a szüzesség elvesztésétől az abortuszon vagy az orvosi vizsgálaton át a szülésig vár a nőre. A kötet írásait akár csoportosíthatnánk a fenti testi változások, beavatkozások, történések, katasztrófák alapján is. De a betegség például a férfiakat is eléri - mégis más, ha nő ír róla, például Rapai Ágnes, a kötet egyik legjobbja. Az öregedés férfi és nő közös tapasztalata, s a Polcz Alaine naplóiból összeállított szöveg természetesen éppen a női test romlásáról szól - így férfi biztosan nem írna a testéről.
Egészen kiváló szövegek születtek a szülésről meg az abortuszról: Bódis Kriszta Nem című igen sokrétű, költői monológja szépen vetíti egymásra a szülés, születés, szeretkezés, halál motívumait, a fájdalom, az undor, a kéj és az öröm érzéseit. Forgács Zsuzsa Bruria szürreális és ördögi humorú elbeszélésének hőse Amerikában tapasztalja meg az abortusz tortúráját. Kiss Judit Ágnes (akinek még két ragyogó írása van a kötetben) elbeszélésében úgy távolítja el - olvasójától és elbeszélőjétől egyaránt - a szörnyű élményt, hogy hangot váltogat; a keserűség és fájdalom így öniróniával és beletörődéssel itatódik át.
De azért a kötet koncepciója nem nagyon szigorú. Vagyis a test olykor mindössze ürügye a szövegnek, esetleg még csak az sem. A női tapasztalat általában talán a test feletti rendelkezés megvonásával írható körül: ahogyan a nőt (a nő testét) ágyra lehet kötözni a nőgyógyászati rendelőben vagy a szülőszobában; ahogyan a férfi saját használati eszközévé alakítja (így Lovas Ildikó kissé modoros regényrészletében Csáth teszi); ahogyan a nőnek saját testét a férfi kedve szerint kell(ene) alakítania (mint Orsós Viola Habfürdő című írásában). De eszembe nem jutna például a "test" témakörébe sorolni Szécsi Magda Dzsendzsi Mandalák című, egy regény tágasságával és elbeszélő kedvével, üdén áradó nagyszerű szövegét. Nem elég jó Kapecz Zsuzsa írása, de hogy a testhez mi köze van, azt végképp nem értem.
A kötet utolsó fejezete mintha a rossz lelkiismeret fejezete volna: azokat a szövegeket gyűjti egybe, amelyek "hivatalosan", "hagyományosan" nem férnének bele egy alapvetően hivatásos írók prózai műveit tartalmazó antológiába (csak Erdős Virág szerepeltetése mond ennek ellent). Pedig lehet, hogy ha e fejezet írásai szétszóródtak volna az amúgy eléggé szeszélyes szerkezetű kötetben, ez a két szempont az olvasónak eszébe sem jutott volna. A filmrendező, a blogger vagy a színész csak annyira nem "hivatásos", mint a kiadói szerkesztő, a festő vagy az esszéista-kritikus; sok írónak van "polgári" foglalkozása (vagy legalábbis csinál mást is az íráson kívül), és persze, hogy sokan írnak, akiket nem szoktunk írónak nevezni. Ami pedig a műfaji kérdést illeti - ha van az itt közölt szövegekkel probléma (mondom, nem baj: probléma), akkor az nem a műfajjal, hanem az olvasással függ össze. Ágens szövege csak annak mond bármit is, aki a szerzőt hallotta már, és el tudja képzelni, hogyan szólalna meg az, ami le van írva; Gordon Agáta himnusza, katalógusa, litániája, zsolozsmája ugyancsak sokat veszít az erejéből egy vastag könyvben: elmondásra született, vagy legfeljebb nagyalakú folyóirat-oldalra. A tequila rapido nevű bloggerina szövege nagyon jó (igaz, sok jó blogot olvastam már, s nem biztos, hogy tequila rapidóé nem csak egy jó a sok között); de a blogok lényegéhez tartozik, hogy többnyire nem egyszerre olvassa el őket az ember, van egy ritmusuk, érzékeljük a sűrűsödéseket és kihagyásokat, valamint elolvassuk mások megjegyzéseit, amelyekre egyébként a blogger is reagál(hat). Tehát: legnagyobb sajnálatomra kétségeim vannak a blogok nyomtatásba történő áthelyezésével (s így hagyományos irodalmi műfajjá-alakításával) kapcsolatban. A zseniális luddita rapper, Fiáth Titanilla igazi verbális gyönyörűségekkel ajándékoz meg szövegében - de hiába ügyeskedem, nem tudom úgy olvasni, ahogyan ő mondaná el. A történet megértéséhez így nemigen lehet eljutni (már ha ez egyáltalán cél volna), viszont a nyelvi-ritmikai virtuozitás sem érvényesülhet eléggé. (Vagy: tessék Ágens, Tita és mások kedvéért CD-t mellékelni legközelebb!)
A kötet egyik legjobb írása Szabó Ildikó (a filmrendező) beszámolója szüléséről, napló formában. Végtelenül elkeserítő és mulatságos, szívszorító és vicces, rémületes és humoros szöveg: s a szerző valami olyan természetes hangon szólal meg, minden önsajnálat és didaxis nélkül, hogy úgy érezzük: itt ül a szobában, kávézgatunk, és mondja, mondja... Ha vannak olyan férfiak, akiket idegesít, hogy a nők túl sokat beszélnek a szülésről, vagy hogy kedvüket lelik minden részlet alapos elmesélésében - olvassák el Szabó Ildikó írását, és azt fogják akarni, meséljen még, mondja tovább, vagy egyáltalán: beszéljen akármiről. Ő ne volna "profi"? Kevésbé (de majdnem ugyanilyen jól) sikerült Malac (Balog Judit) betegség-beszámolója; ugyancsak a "normális hang" diadala, a szabad fecsegés élvezetéé, a kidolgozott (vagy spontán beugrott) poénoké.
Egyébként: a borító (kemény fedél) két és fél oldala (a négy közül) teli van írva, a kötetet ajánló-hirdető-magyarázó szöveggel; a cím és alcím mellett van egy sorozatcím (Kitakart Psyché), egy mottó az első szennylapon ("a nő teste a nő szeme"), ugyanitt ismeretlen funkciójú (ajánló-?) szöveg ("A kötet szerzői felkutatják a Szomjas Oázist"), valamint egy másik sorozatcím-szerűség ennek túloldalán ("A tiszta ész kritikája"). A jegyzetekben olvashatunk a szövegek első megjelenéséről (ha volt korábbi publikáció), valamint az utalt és idézett szövegek forrásairól; a szerzők pedig nyilván magukról írták a hosszabb-rövidebb bemutatásokat (az informatívtól a rejtélyesig). Nem sok ez egy kicsit? A szövegek efféle körbevevése meta- vagy paratextusokkal szorongást érzékeltet: mintha a kötet "szülői" túlságosan nagy aggodalommal (vagy aggodalomteli büszkeséggel?) bocsátanák útjára a jövevényt; idegesen mutatják neki (vagy nekünk, a jövevényre kíváncsiaknak) az utat, figyelmeztetnek több ízben is a teljesítményre (56 írás, 33 szerző és 36 írás "kifejezetten a könyv számára íródott"), nem bízzák a véletlenre, hogy jó helyre érkezzen (s hogy jól fogadjuk mi, a jövevény iránt érdeklődők). Pedig fölösleges. Ha nem tetszik is minden ízében, hát annyi baj legyen: a szabálytalan szépség a legszebb. Ha néha furcsa, hát majd kiismerjük. Itt van, örülünk neki.

http://a-szomjas-oazis-szerzoi-bemutatkoznak.blog.hu/