Az ügyészség tiltsa be a Jobbikot!

Azért,mert az egyesülési törvény 2. § (2-3) szerint:

(2) Az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését, nem valósíthat meg bűncselekményt és bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.

(3) Társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban áll az Alkotmánnyal és amelyet törvény nem tilt. Az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre.

Az Alkotmány 70/A.§ (2): (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
Tehát a rasszista pártprogram nincs összhangban az Alkotmánnyal. Fegyveres szervezet sem hozható létre, tehát hogy a Jobbiknak saját csendőrsége legyen, ellentétes az egyesülési joggal.

Továbbá, az Alktomány 2. § (3): (3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.

Az ügyészség dolga, hogy fellépjen a törvénysértő párt ellen. Hogyha jogállamban élünk, az ügyészségnek be kell tiltania a Jobbikot!

Antifasiszta a német alkotmány

A véleménynyilvánítás szabadsága ellenére a korábban elkövetett bűnök miatt a neonácikra külön törvények vonatkoznak most már a német alkotmánybíróság szerint is.
A német alkotmánybíróság jóváhagyta a népcsoportok elleni uszítást tiltó büntetőjogi paragrafust – azt a jogszabályt, amelyre hivatkozva német bíróságok 2005 óta évről évre betilthatják a Rudolf Hess emlékére rendezett neonáci felvonulásokat. Az eddig túlzott liberalizmussal vádolt karlsruhei alkotmánybíróság így felfedezte a német alkotmányban a neonácik elleni különleges jogot, amit eddig mindig visszautasított.
A többször szigorított jogszabály szerint bűncselekményt követ el az, „aki nyilvánosan vagy gyűlésen azáltal zavarja meg, az áldozatok méltóságát sértő módon, a közrendet, hogy a nemzetiszocialisták önkényuralmát helyesli, dicsőíti, vagy igazolja”.
Korábban úgy értékelték, hogy ez a paragrafus szembemegy a német alkotmánnyal, mivel a véleménynyilvánítás szabadságát csak „általános” törvények korlátozhatják.
A német taláros testület szerint azonban a nácik által elkövetett bűnök miatt az alkotmány természetéből következik egy kivétel a véleményre vonatkozó különleges jogok tilalma alól. A náci propaganda elleni célirányos jogszabályok így nem eleve ellentétesek az alkotmánnyal.
„Magyarországon is szükség lenne ilyen jogszabályra, de jelenleg elképzelhetetlen, hogy egy kétharmados többséget igénylő szavazásnál együttműködjenek a pártok a parlamentben” – mondta lapunknak Kolláth György. Az alkotmánybíró szerint Európában a német alkotmány az legdemokratikusabb, és legfejlettebb alaptörvény.
A nácizmussal azonban le akarnak számolni, így a legszigorúbb jogszabályokkal lépnek fel ellene. Kolláth arra emlékeztetett, hogy a német alkotmánybíróság nemcsak jogszabályokkal, hanem alapvető jogokkal is foglalkozik.
Az alkotmánybíró a magyar jogrendbe is adoptálná azt, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokratikus alaprend elleni küzdelem céljára történő visszaélésre használja, meghatározott időre elveszíti ezeket az alapjogokat. Ez egyébként az uniós elképzelésekkel is megegyezik, mivel Strasbourgban egy hasonló jogszabályon dolgoznak. Kolláth szerint meg kellene változtatni az 1992-es alkotmánybírósági döntést is, mely szerint „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi”.


Szerző: Éber Sándor - Világgazdaság Online

http://www.vg.hu/kozelet/politika/kulonleges-jog-a-nacik-ellen-fellepesre-magyarorszagon-is-kellene-296933

Rapai Ágnes: Merre megyünk?

„Ugyancsak a múlt heti lapban olvasható egy nyílt levél az MTV alelnökéhez. Az illusztris aláírók a Jobbik vezérének szerepeltetésén háborognak - teljes joggal. De miért nem tiltakoztak már néhány hete? Amikor ugyanez az ember ugyanezen a csatornán, ugyanebben a műsoridőben, hasonló modorral, éppen csak a Nap-kelte meghívására szerepelt, s küldte el ugyanazt a műsorvezetőt nemes egyszerűséggel Izraelbe. Az eltűrhető volt? „
Fencsik Flóra: A nézők jól jártak, ÉS, 2009. október 30.

Merre megyünk?

Az október 30-i ÉS Visszhang rovatában jelent meg Fencsik Flóra „A nézők jól jártak” című írása. Az MTV reggeli műsorait összehasonlító György Péter recenzióra írt válaszában elkésettnek tartotta az ÉS október 12-i számában közzétett nyílt levelet a Magyar Televízió alelnökének. A Napkelte nekem sem tetszett – különösen az utóbbi időben találtam unalmasnak; azóta, amióta a jó riporterektől megszabadult a tulajdonos. Tamás Gáspár Miklós is elmondta október 27.-én a Ma reggelben Betlen Jánosnak, hogy a Napkelte Vona-akciója ugyanolyan helytelen volt, mint a Ma Reggelé.
Nálam október 12-én telt be a pohár. Elegem lett abból, hogy a cigányozás, a buzizás, a zsidózás már nem csak az interneten, a jobboldali sajtóban, és a kereskedelmi médiában folyik. Azon a reggelen magyar írókat zsidózott le Vona. Nem idézem őt, mert nem vagyok a szóvivője, nem terjesztem undorító nézeteit. És ezt követelem a Magyar Televíziótól is. Az a meggyőződésem, hogy a közszolgálati televíziónak a humanista értékeket kell propagálnia, különben nagy baj lesz. A szólásszabadság híve vagyok, nyugodtan mondja el mindenki a véleményét. De a Magyar Televízióban ne vitatkozzanak neonácikkal arról, volt-e Holokauszt, létezik-e cigánybűnözés, mennyire visszataszító a meleg felvonulás. A Jobbik embergyűlölő nézeteivel nem szabad vitatkozni. Az ilyen alantas nézeteknek teret adni is káros, vitatkozni velük pedig abszurd. A magyar társadalom önvédelmi reflexe még nem alakult ki az ilyen eszmékkel szemben. Kell lennie egy erkölcsi minimumnak, mégpedig olyannak, amely nem tartja szalonképesnek a rasszista beszédet.
Azt sem volt kellemes hallani, amikor a Napkelte műsorvezetőjét Vona elküldte Izraelbe. Természetesen felháborított az a műsor is, csak akkor még nem fogalmazódott meg bennem a határozott gondolat: az újnyilas beszédet nem szabad mikrofonközelbe engedni. Talán azért sem jutott ez így eszembe akkor, mert a sértett legalább válaszolhatott. Vagy, mivel Betlen János úriember, azt mondhatta volna Vonának: „Tessék kifáradni a stúdióból!” De nem vonta meg tőle a szót, hanem csak fel volt dúlva. Mondanom sem kell, a műsorvezető kifakadása is Vona malmára hajtotta a vizet.
Fencsik Flóra a Ma reggelt dicséri annak kitűnő vizuális megjelenése miatt. Hát, igen. Leni Riefenstahl is ragyogó filmes volt, mégsem tudom szeretni.
Nem az a fontos, hogy milyen márkájú cipőben indulunk útnak, hanem az, hogy merre megyünk.

Rapai Ágnes, költő

ÉS 2009. 11. 13.

Boldog születésnapot, Kertész Imre!

A holocaust mint kultúra*

„Kertész olyan európán dolgozik, amely vagy képes lesz valóban szabad és felvilágosodott lenni, vagy önnön létfeltételeit zúzza szét”

(A Jean Améry-díj átadásakor elhangzott laudációból)

Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a XX. századi gyalázat, Szent Pál kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem.

Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így tehát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne. Ítélkezzünk tehát a jog alapján a lágerek világegyeteme fölött? Vizsgálgassuk, hogy hol és kik szenvedtek igazságtalanabbul? De hisz jól tudjuk, hogy mindez túl van a jogon és az igazságon; nem is szólva az olyanféle úgynevezett felelősségre vonásokról, amilyen például a Péter Gáboré volt, még a nürnbergi ítéletek és a frankfurti Auschwitz-per is megmutatta, hogy az áldozatok és a hóhérok világa, és vele az iszonyú ítélet is, messze a bírósági termen kívül fekszik. Vagy pedig, ahogy mondani szokás, bízzuk a történelem ítélőszékére a kérdést? Csakhogy, valljuk be őszintén, a történelmi szemlélet – legalábbis eddig – igen kevéssé mutatkozott alkalmasnak arra, hogy magyarázattal szolgáljon, mi több: hogy egyáltalán felfogja ezeket a bibliai vagy népnyelvi fogalmakkal, esetleg hatósági fedőneveikkel, leginkább azonban a puszta helységnevükkel illetett eseményeket. Persze, fontosak a történelem által felhalmozott tények; de megmaradnak puszta nyomozati adattárnak, ha e tényekkel megbirkózni a történelem nem képes. Márpedig azt látjuk, hogy nem képes, talán mert nem rendelkezik egyetemes elrendező szemlélettel, mondjuk ki: filozófiával. Az utolsó történetfilozófiai szót – nem filozófiakritikait tehát, hanem affirmatív történetfilozófiai szót – talán Hegel mondta ki, amikor azt írta, hogy a történelem az ész képe és tette. Ma könnyen nevetünk ezen (könnyes szemmel, természetesen), de nem tagadhatjuk, hogy az ész XVIII. századi mítosza Európa utolsó termő nagymítosza volt, amelynek elillanása vagy – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott bennünket.

Amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy – természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül – ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében. Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon. Albert Camus a L’homme révoltéban – úgy hiszem, ő maga is valaki mástól: alighanem Shelleytől idézi – azt mondja: „A költők a világ törvényhozói.” Azt hiszem, valahonnan innen kell kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a költők – és ezt a szót itt igen tágan kell értelmeznünk, a kreatív képzeletre általában –, hogy tehát a költők nem hozzák a törvényt, mint az alkotmányjogászok a parlamentben, de ők azok, akik engedelmeskednek a törvénynek, annak a törvénynek, amely a világban még mindig törvényként működik, és amely a történeteket, és a nagy embertörténetet is, teremti és szerkeszti. A költő az, aki sosem véthet e törvény ellen, mert akkor műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz. Engedjék meg, hogy ezt a megfoghatatlan s mégis mindennél hatékonyabb törvényt, amely nemcsak hogy irányítja szellemünket, de amelyet szakadatlanul mi magunk táplálunk eleven életünkkel, hiszen különben nem létezne: hogy ezt a törvényt most, jobb híján és tanácstalanságomban, a Thomas Manntól kölcsönvett kifejezéssel, egyszerűen az elbeszélés szellemének nevezzem. Ez dönti el, hogy mi és hogyan kerül be a mítoszba, hogy mi marad meg egy civilizáció történettárában, annak ellenére, hogy ezt oly gyakran szeretnék eldönteni inkább az ideológusok. Úgyszólván sosem sikerül nekik, úgy legalább, ahogyan ők szeretnék. A mítoszról valami más dönt, valami titkos és közös elhatározás, ami nyilván valódi lelki motívumokat, szükségleteket tükröz, amiben megjelenik az igazság. Mindennapi életünk horizontját ezek a történetek határolják, ezek a – végső soron – jóról és rosszról szóló történetek, és e horizonton belüli világunkat a jóról és a rosszról való kifogyhatatlan suttogás hangjai hatják át. Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez az a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.

Mindezt előre kellett bocsátanom, ha fel akarom tenni azt a kérdést, hogy miért vált Auschwitz az európai tudatban azzá, amivé vált: egyetemes példázattá, amelyre rátétetett a maradandóság pecsétje; amely puszta nevébe foglalta a náci koncentrációs táborok teljes világát, az egyetemes szellem efölötti megrendülését, és amelynek mitikussá emelt színterét fenn kell tartani, hogy a zarándokok meglátogathassák, amint meglátogatják például a Golgota dombját. Tényleg: mi szükséges a beteljesedéshez – remélem nem fognak félreérteni –, a bizonyos értelemben vett tökéletességhez? Mindenesetre néhány adalékot fel tudunk sorolni. Az első: minden nagy példázat alapkövetelménye, az egyszerűség. Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. Az elbeszélés úgy tudja – mint különben igaz is –, hogy Auschwitzba ártatlan emberek millióit hurcolták, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat, például a politikumé: ezt a történetet nem bonyolítja olyan szál, hogy a mozgalom – és kizárólag a mozgalom – szempontjából ártatlanul elítélt, de különben hithű náci vezetőket csuktak volna Auschwitzba, akikkel szemben az elbeszélés szellemének nehézkes ambivalenciával kellene megküzdenie.

Másodszor: Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra. Egyaránt vonatkozik ez mind térbeli, mind időbeli dimenziójára. Igen furcsa paradoxon ez. Mert noha még köztünk járnak túlélői – mint az is, akit itt látnak, kezében e papírral –, mégis eltávolodva áll előttünk, akár egy pontosan kipreparált ásatási lelet, egy valamennyi részletében ismeretes, végleges történet, amelyre joggal alkalmazhatjuk az elbeszélői múltat. Térbelileg pedig e történetnek ismerjük minden zegét-zugát, a fekete faltól a cseh családi barakkokig, a Sonderkommandótól a krematóriumokat működtető ventilátorok gyári márkájáig. Úgy áll előttünk, mint a Jelenések Könyve, mint Edgar Allan Poe, Kafka vagy Dosztojevszkij valamelyik kínos részletességgel ecsetelt rémtörténete; ismeretesek a részletei, a logikája, erkölcsi borzalma és gyalázata, a gyötrelmek mértéktelensége, szörnyűséges, az elbeszélés európai szelleméből valami módon immár kiűzhetetlen tanulsága.

Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy egy bűn szellemtörténeti szenzációvá nőjön, égő sebbé, traumává, amelyet, mint súlyos baleseti zúzódásait a test, úgy őriz az emlékezet: nyugtalanul, eltüntethetetlenül, minden érintésnél újra felvérződve. Ehhez nemes szerveket kellett érintenie a katasztrófának. Ideje futó pillantást vetnünk a század grand guignoljának két társszerzőjére, a náci meg a bolsevik mozgalomra. Az elbeszélés szelleme mint szerződésszegőket tartja számon őket, más szóval: bűnözőkként. A bűn hangulata a komolyság, mondja Kierkegaard. Én azért említettem a szerződésszegést, mert amióta az európai etikai kultúra lángoló csipkebokrában megjelent a törvény látomása, majd szavakká formálódva kőbe vésetett, azóta minden eseményt e szavakon mérünk, és minden tett a szerződéshez viszonyított tett. Nem értenénk a bűn hangulatának komolyságát, hogy úgy mondjam, a bűnözők erkölcsi szerepvállalását, ha az elbeszélés szelleme nem ismerné Káint, Ahasvérust, Torquemadát, Hitlert és Sztálint. Mármost a két mozgalomnak csak a végeredménye azonos: a terror, a táborok, a népirtás, a gazdasági, szellemi, lelki és erkölcsi élet teljes elnyomorítása, az individuum eltiprása – minek folytassam? Jellegük azonban különböző. Mindketten az elbeszélés szelleméből indulnak ki: az egyik látszólag (azaz ideológiája szerint) beteljesítve azt, a másik nyílt dühvel szembeszállva vele. Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is. Az egyik a törvényt alkalmazza törvénytelenül, a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Ha egyek is a tömeggyilkosságban, más a náci tömeggyilkos és megint más – legalábbis eredetileg – a bolsevik tömeggyilkos motivációja. Idő híján éppen csak néhány tőmondatot a XX. század e két gyilkostípusáról. A bolsevik: lélek és értelem helyén taktika. A taktika fegyelme. A taktika mint egyetlen mozgatóerő, mint morál, mint „a cselekvés vezérfonala”. A filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, a rideg dogma valami egyházi jelleget kölcsönöz az egésznek, ami a pszeudomunkásmozgalom nyárspolgári bűzével, valamint a kínzókamrák és a mártíriumok mellékzöngéjével egészen különös együttest alkot. Van benne valami a jezsuitizmusból, de a jezsuiták elitizmusa nélkül. A bolsevik elitet szétzúzták, a harmincas évek elitje pedig, amely az úgynevezett ötvenes éveket teremtette, sosem volt elit, legföljebb parancsnokság, vezérkar, magasrangú szolgahad. A náci? Rokonellentét. Egyszerűbb, mondhatni modernebb. Nem a taktika embere, leplezetlenül alapoz a kultúra évezredei során visszaszorított ocsmány ösztönökre. A náci fegyelem katonai fegyelem, különítményfegyelem. Sajátos ötvözete a bolseviknak, a gyarmati katonának, a középkori lovagnak, a főkönyvelőnek meg a konkvisztádornak. A náci az őrület, az elszabadult kutyafalkák, a kocka alakra szabdalt tömegmozdulatok, a tajtékzó nemzeti ittasság, a gyilkosság és az öngyilkosság, a nyílt kétségbeesés és a nihil. Elitimitációval párosult kisebbségi komplexus. A nácizmus az ember idegszálaiban él mint gyűlölet, mint agresszió, mint bacchanália, mint butaság, mint menekülés, mint védelem a tömeg mélyén és mint a lerészegedett, lumpenné züllött ember munkakerülése, megint csak Thomas Mann kifejezésével élve.

A lázadó emberben Camus azt mondja, hogy a bolsevizmus univerzalitásra tör, a náci – vagy fasiszta – mozgalom azonban nem. Nos, ez alapos tévedés. De érthető: szellemi ember lévén Camus önkéntelenül is egy konstruktív mozgalom pozitív ideológiáját kereste, ha csupán álcaként is, a nácizmusban. Holott az egyetemességre törő igényét a náci mozgalom éppenséggel dekonstruktivitása, negativitása révén jelentette be. Nézzük csak, hogyan kapcsolódott az egyetemes mítoszba, ha csupán negatív főszereplőként is, hogyan tört az univerzalitásra, ha nem is a szeretet, de épp a fonákja, a gyűlölet, a gyilkosság által.

Bármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését – persze valódi és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok –, mindig egyazon eredményre jut: tehetetlenül áll előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, gazdasági, társadalmi, tudatállapoti, szituációs stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális. Én azonban úgy hiszem, hogy az elbeszélés szelleme erre is jobb magyarázattal szolgál. Freud említi, hogy a németek antiszemitizmusát az egykor pogány germánoknak a kereszténység ellen való lappangó lázadása is motiválja, elvégre a keresztény hit a zsidó monoteizmus gyermeke. Szerintem azonban ez, ha egyáltalán, akkor legföljebb távoli hárfakíséretként színezheti csupán a brutálisan harsogó indulót. Aztán meg, ha így lenne is, ugyan miért lázadoztak a németek pontosan az 1933-tól 1945-ig terjedő tizenkét esztendőben a kereszténység, azaz a zsidóság ellen? Nos, a kérdés mégsem annyira abszurd, mint amilyennek első pillantásra látszik. Isten óvjon minket az obskurus misztikától, attól, hogy a germán lélek mélyrétegeiben vájkáljunk, de tény és való, hogy az újkorral kezdődött évszázadok során a zsidókkal való bánásmód, a zsidókhoz való viszony, köznyelvileg szólva a zsidókérdés Európa lelkiismereti kérdése lett. Mondhatni, a körmére égett, akárcsak az újkori forradalmak, melyeknek legemlékezetesebbje, a francia azután kimondta a zsidók emberi és jogegyenlőségét. Önmagában véve az ilyen törvényalkotás azonban még nem mindent jelent, hacsak az elbeszélés szelleme is be nem fogadja, és nem szentesíti. Mit akarok mondani? Azt, hogy a tevőleges antiszemitizmus ettől fogva valóban botránykő lett, és ezentúl mindig is a szerződésszegés fekete köntösében jelent meg. Mellesleg utalok itt csupán a Dreyfus-ügyre vagy a tiszaeszlári perre, melyek a maguk nagyságrendje szerint, de azonos hatást keltettek: botrányt, a sötét meg a világos, a retrográd meg a progresszív, a jó meg a rossz erőinek plasztikus elrendeződését. És ha már mindenképpen mélylélektani mozgatórugókat keresgélünk a német, a náci antiszemitizmusra, akkor én ezeket sokkal inkább a németeknek a felvilágosodás, pontosabban a francia felvilágosodás elleni lázongásában vélem látni, aminek erősen aktuális tartalmakat adhatott az elveszített világháború meg a rákövetkező „béke”.

Az előbb már céloztam arra, hogy a náci mozgalom egyszerűbb, ha úgy tetszik, nyíltabb eszközökkel dolgozott, mint a bolsevik. Egyszerűség – ez egyben a maszk egyszerűségét is jelenti. A botránykeltő, a modern Káin, az, aki a hatalmi dinamizmus számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar bekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép és világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.

Éppen csak érintőlegesen teszem hozzá mindehhez, hogy amikor Sztálin birodalmi bolsevizmusa végül elszántan és leplezetlenül a szerződésszegés nemzetiszocialista, Európa- és civilizációellenes útjára lépett, első dolga volt, hogy ezt egy „zsidóperrel” demonstrálja: ezzel mintegy felöltötte azt a színpadi maszkot, amelyről a nagy mítosz valamennyi nézője és részvevője azonnal ráismer a főszereplő céljára és jellemére. Szerencsére – legalábbis ebben a tekintetben – elég későn nyilatkoztatta ki igazi elhivatottságát. De ne higgyék ezt csupán a zsidók szerencséjének, hiszen a végsőkre elszánt szerződésszegő, univerzalitása jeleként, ritkán éri be a világkatasztrófánál kevesebbel.

Még egyszer le akarom szögezni: nem volt célom – nem is lehetett, mert értelmetlen lett volna –, hogy a náci és a szovjet táborok egyezéseit, különbségeit mérlegeljem. A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak. Hogy azután a kollektív emlékezet, az elbeszélés rejtélyes, de határozott szelleme miért választja ki magának inkább ezt a tábort, mint amazt, de mindenesetre egyúttal amannak is a jelképe gyanánt, erre próbáltam az előbb néhány okot találni. Mindenesetre a mítosz Auschwitzról szóló döntése ma már végérvényesnek látszik: az Auschwitz-elbeszélés átment már a titkos érdeklődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. A Gulag, ebben biztos vagyok, minden hasonlóság dacára más elbeszélés. Egyetlen szóval sem mondom, hogy kevesebb benne a bűn, a borzalom, hogy kevésbé megrázó: de – milyen fájdalmasan sajátságos! – a maradandóság mégsem ezen múlik, és én úgy érzem, hogy ezen a történeten még munkálkodik az elbeszélés szelleme, mielőtt ráüti majd a végső forma pecsétjét.

Végezetül, és ezt a szörnyű mondatot, sajnos, sem magam, sem az Önök számára nem takaríthatom meg: még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.

* A három részes esszé első darabját másoltam ide, a másik kettőt el lehet olvasni a DIA honlapján.

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00051_kv.html

Bauer Tamás: Közvetítenek

Rövid közlemény az ÉS október 22-i számának Agora rovatában. A szerző Dobos Menyhért a Magyar Televízió „közéleti igazgatója”. A közlemény címe egyetlen szó: Közvetítünk. Állítása pedig: „A magyar televízió nem csinálja a politikát, hanem közvetíti. A nemzeti köztelevízió feladata ugyanis az, hogy bemutassa az eltérő politikai véleményeket.” A közleményben nem történik említés arról, hogy miért is tartja ezt szükségesnek a közéleti igazgató leszögezni. Nyilván azért, mert az előző (október 16-i) számban harminckilenc értelmiségi nyílt levélben kifogásolja a Jobbik elnökének szerepeltetését a televízió reggeli műsorában: „A műsorban Vona kifejtette szélsőjobboldali nézeteit. Az európai demokráciákban nem adnak teret a szélsőjobboldali propagandának, hanem igyekeznek elszigetelni a neonácikat. Követeljük, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati televízió ne terjessze a szélsőséges, rasszista nézeteket.” Erre válaszolt közleményében Dobos. Állítása azt jelenti, hogy ha vannak rasszista, nyilas nézetek a magyar politikában, akkor a köztelevíziónak azt ugyanúgy be kell mutatnia, mint a köztársaság alkotmányának alapján álló, demokratikus véleményeket.

Dobos – akárcsak korábban a Napkelte szerkesztősége – téved. A televízió nem csak közvetít. A televízió formálja is a közvéleményt, normákat teremt. Normákat teremt a műsorvezetők öltözködésével, viselkedésével, és nem csak azzal. Az angol vagy német közszolgálati televízió például szisztematikusan foglalkoztat kisebbségi – színes, illetve török – műsor vezetőket, ezzel is érzékeltetve: ők ugyanolyan emberek, mint mi, angolok, illetve németek, ugyanolyan részesei országunk közéletének. Hasonlóképpen teremt normát a televízió azzal is, hogy kiket szólaltat meg interjúalanyként. Akivel mint politikussal a politikai magazin-műsorban interjút készít, arról azt mondja: az illetőt az állami, közszolgálati televízió a demokratikus politikai élet résztvevői közé sorolja. Politikai mondandóját nem devianciaként, hanem szalonképes politikai álláspontként kezeli. Ezzel is normát teremt: bevonja a Jobbik politikai álláspontját a demokráciában legitim módon képviselhető álláspontok közé.

Nem is olyan régen történt, hogy a Jobbik elnöke arra szólította fel a műsor vezetőt a tévé képernyőn, hogy költözzék Izraelbe. Ezt néhány héttel követve hívták meg oda újra, újabb interjúra. Pontosan tudták, mire számíthatnak tőle. A közéleti igazgató úgy gondolja: ezt is közvetítenie kell. Nem bemutatja, hanem – a politikus interjú alanyok között – megszólaltatja. Normát teremt: a nyilasság a televízióban többé nem politikai szélsőségesség, nem deviancia, hanem ugyanúgy kezelt politikai álláspont, mint a konzervativizmus, a liberalizmus vagy a szociáldemokrácia.

Ez ellen tiltakoztak a tiltakozók. Teljes joggal.


Élet és Irodalom, 2009. november 6.

Nádas Péter: Leni sír

Nádas Péter: Leni sír

Élet és Irodalom, 2006. március 31.


Ugyanazon a napon, amikor délelőtt Hitler világszerte ünnepelt udvari filmese, a csodálatos és elragadó Leni Riefenstahl valóságos emberek tényleges lemészárlásának tanúja lett, hogy aztán a testközeli látványtól és a gyilkosságsorozat kínos hangjaitól lenyűgözötten, kislányos és hisztérikus sírásban törjön ki, stábja egyik fotográfusának pedig maradt még annyi ideje és lélekjelenléte, hogy a kedvező fényviszonyokat kihasználva a példátlan jelenetet meg is örökítse, a CBS tudósítójának jól ismert hangja este így jelentkezett be: "Jó napot, Amerika! Itt William L. Shirer beszél, Berlinből." Mindez szeptember 8-án történt, egy pénteki napon, 1939-ben, mikor is a reggeli órákban egy drezdai postás a klasszikus ok-okozati logikát követve azt magyarázta a háza nyitott ajtajában álló Victor Klemperernek, hogy a professzor úrnak igazán fölösleges pogromtól tartania, hiszen katonai diktatúra van. A derék postás bizonyára úgy értette, hogy a katonaság a csőcseléket majd kordában fogja tartani.
Shirernek késő este kellett jelentkeznie, hogy odaát még aznap délután legyen. Tudósítói munkája szempontjából ez nem is volt előnytelen, a késői órán ugyanis mindig világosan látta, hogy miről van megbízható értesülése és miről nincs. Óvatosan fogalmazott, csak arról beszélhetett, amiről hagyták. Aznap sok fontos mondandója támadt. Klemperer jóindulatú postásáról vagy Leni Riefenstahl váratlan felindultságáról mit sem tudhatott, de az ilyen jellegű események a napi tudósításoknak nem is tárgyai. Shirer bizonyos érzékeny kérdéseket inkább kikerült a tudósításaiban, ügyeskedett az információival. Diktatúrában a külföldi tudósítók a kiutasítás veszélyével játszanak. Shirer megbízható információinak származási helye erősen érdekelni kezdte a Gestapót. Habár elég ügyesen csinálta, s hogy megközelítően hűséges maradhasson a tényekhez, olyan sajátos kifejezéseket, olyan amerikanizmusokat használt a tudósításaiban, amelyeken a cenzor nem láthatott át.
Diktatúrákban különben is duplafenekű mondatokkal értetik meg magukat az emberek. Önkéntelenül beavatta hát hallgatóit a diktatúra természetrajzába. Lehet így csavarni, lehet úgy, s aztán lehet védekezni, hogy a mondat valójában nem azt jelenti. Minden duplafedelű mondat nagy elégtétel, az emberi elme örül abbéli találékonyságának, hogy egyedül sikerült átvernie az egész rendőrállamot. Bár az ilyen jellegű mondat éppen a találékonysága miatt válik a különböző rendű és rangú besúgók martalékává. Ezen a pénteki napon mindenki tudta, hogy a rendőrségen esetleg lehet még magyarázkodni és védekezni, de a Gestapónál nem lehet, mert onnan a duplafenekű mondatoddal együtt egy koncentrációs táborba visznek. Riefenstahl emlékezete a náci diktatúra adottságait illetően elég hézagosnak mutatkozott az elkövetkező évtizedekben, ám ő sem tagadhatta, hogy Dachauról tudott, Theresienstadtról tudott, s így élete legendájában hitelesebben is állíthatta, hogy Auschwitzról nem tudott.
Klempererék klasszikus logikán edzett postása ilyen nehéz körülmények között igazán bátor ember volt a részvétével. A Harmadik Birodalomban egy kerek hete háborús állapot uralkodott. Éjszaka elsötétítés, a kulturális rendezvények teljes körű tilalma. Zsidó utcán nem mutatkozhatott. Külföldi adó hallgatásáért súlyos börtönbüntetés járt. S aki a háború ellen tiltakozni merészelt, vagy akár csak elégedetlenkedett, egy igen tágan értelmezhető törvény alapján, rövid úton kivégezhették. Ezen a pénteki napon egy Johann Heinen nevű dessaui férfi személyében meg is volt az első áldozat. Megtagadta a védelmi munkákban való részvételét. Shirer szerint különben sem volt nyoma annak az egetverő lelkesedésnek és borzongató izgalomnak, ami az első világháború kitörését és az első német győzelmeket kísérte. Talán mindenki emlékezett még.
Elvileg Winifred Wagnernek is emlékeznie kellett Bayreuthban és Martin Heideggernek is emlékeznie kellett Freiburgban, a személyes érdek azonban igen gyakran törli az emlékezet elvontabb tárgyait. Shirer egy hete majd minden tudósításában visszatért erre a ténylegesen kényes, az emberi nem antropológiai adottságait érintő kérdésre. Mert ahhoz, hogy egy háborúskodásba ájult populáció végre észhez térjen, előbb minden hetedik férfinak el kell pusztulnia. Ez megtörtént. S hogy elfelejtsen egy háborút, és olthatatlan vágya támadjon a következőre, ahhoz a populáció két újabb nemzedékének kell megszületnie és felnőnie. Ez az idő viszont akkor még közel sem telt ki.
A közhangulat megítélésében Shirer Berlinből küldött tudósításai lényegesen különböznek Klemperer naplóitól, aki szerint Drezdában a közvélemény erősen megosztott a hazafias lelkesültség, a közönséges nyereségvágy és a csöndes rettenet között. Klemperer ugyan nem tehette ki a lábát az utcára, de talán mégis többet tudott az érdek és a történeti emlékezet működési feltételeiről, mint amennyit az Európát különben mélyen ismerő és németül is jól beszélő Shirer. De mondjuk az utcáról nézve alig is lehetett érthető, hogy Riefenstahl, aki az előző héten még elkényeztetett dívaként viselkedett, most hirtelen miért tette félre sztárságának összes allűrjét, s milyen szerényen tette félre. Igaz, a háborúnak nem a rádióból vagy az újságokból vette hírét, hanem már korábban tudnia kellett, hogy mi készül. Kevesen lehettek nála jobban tájékozottak a Birodalomban. Már a megelőző héten félbeszakította a "Penthesilia" forgatásának előkészületeit a saját filmvállalatánál, hogy a megfelelő pillanatban közvetlen munkatársaival együtt a fronton legyen. Szeptember 2-án már ott is volt a kameráival Danzig annektálásánál, ami azt jelenti, hogy már akkor útnak kellett indulnia, amikor Németország még semmit nem tudott. Hosszú életében biztosan sok baja akadt másokkal, de soha önmagával. Nemcsak a Führerrel állt szoros, csaknem barátinak nevezhető kapcsolatban, amivel ki is hívta Goebbels veszélyes haragját, hanem felettébb intelligens személynek, kivételes szépségnek, kora egyik legelegánsabb asszonyának számított. Semmi kétség, a sors kegyeltje volt, méltó a Führer figyelmére.
Előzékeny gesztusával mintegy jelezte Führerének, hogy ezekben a sorsfordító napokban is vele van. Szakmai érdeke szintén így kívánta. Sem arra nem volt szüksége, hogy a hazafias buzgalmával hangoskodjon, s ilyesmije valószínűleg soha nem is volt, sem arra, hogy a sietős nyereségvágynak adja át magát, hiszen az önérvényesítési láz ennél azért jóval biztosabb ösvényen vezette. Nem volt szokása semmit a véletlenre bízni. Háta mögött a "Triumph des Willens", a "Fest der Völker" és a "Fest der Schönheit" világraszóló sikerével, már korábban jelentkezett egy haditudósítóknak szánt kiképzésre, amikor mások szerte Európában még abban reménykedtek, hogy tébolyult engedmények árán ugyan, de mégiscsak elkerülhető lesz a háború. Sportos nőnek számított, kedvelte a testi megpróbáltatásokat. Haditudósító akart lenni. Az első vonalba akart menni a kameráival, s most stábjának kíséretében ott is volt, az első vonalban.


Shirer ezen a pénteken könnyed hangon kezdte a tudósítását. Milyen vicces dolog az elsötétítés. Az ember tényleg nem lát semmit. Szállodája közelében van egy öntöttvas lámpaoszlop. Három napja megbotlott benne, tegnap a térdét verte be, de úgy, hogy sántikálva érkezett a stúdióba, az imént viszont a fejével ütközött neki, s ezért fél, hogy a tudósítása kissé ködösre fog sikeredni. Az ilyen képes beszédet diktatúrában mindenki érti és kedveli. Még csoda, hogy a cenzor átengedi a mondatot. De a cenzort is meg lehet érteni, valamilyen mondatokat neki is csak át kell engednie. A cenzori intézmény hosszú távon éppen ezen a kis kényszeren bukik el. Nincsen tudósítás, mely nélkülözni tudná a tudósítás valamennyi mondatát. A külföldi tudósító számára ugyanakkor kérdéses marad, hogy meddig mehet el az ügyeskedésben, meddig érdemes, meddig terjed az értelem, hol kezdődik a szakmai és az emberi felelőtlenség. Ha valaki mondjuk Bostonban ül a konyhájában, és a sercegő szalonnás rántottáját éppen most önti meg jó édes juharsziruppal, az ilyen tudósításból vajon érti-e, hogy miként torzult el azoknak a gondolkodása és a viselkedése, akik évek óta nem a gondolatok kifejezésére, hanem a gondolatok elrejtésére használják az anyanyelvüket. Szavak árnyékában settenkednek, definíciós réseken sziszegnek egymásnak át. Shirer még egy teljes évig tűrte a megaláztatást, ami a diktatúrák nyelvhasználatából következik, s majd mindenkit korrumpál. A családját előrelátón hazaküldte. A nyelvi terror elől olykor maga is semleges területre menekült, előbb Hollandiába, majd amikor Dánia és Norvégia után Hollandia is elveszett, akkor Svájcba, kicsit fellélegezni, de aztán a következő év novemberére, más külföldi tudósítókat követve ő is feladta. Nemes egyszerűséggel azt írta a CBS News hírigazgatójának, hogy számára az európai kontinens nem létezik többé, elmerült, innen tárgyilagos napi tudósításokat nem lehet többé küldeni.
Azon a pénteken, valamivel éjfél előtt azonban még tette a dolgát a stúdióban. Mondta, hogy a főparancsnokság esti közleménye szerint a német haderő páncélos és gépesített egységei a délutáni órákban behatoltak Varsóba. Ha az adatot összeveti az előzményekkel, akkor ezeknek a csapatoknak meglepően gyorsan kell haladniuk. Hogy pontosan mi történik a lengyel hadsereggel, azt pillanatnyilag szintén nem lehet tudni még. A frontra látogató egyetlen amerikai újságíró jelentéséből viszont megtudhattuk, mesélte Shirer a hallgatóinak, hogy nemcsak a lengyel hadsereg áll harcban a németekkel, hanem a lengyel polgári lakosság, férfiak, nők küzdenek elkeseredetten, sőt suhancok. A Wehrmacht katonáinak házról házra kell haladniuk a településeken. Minden valószínűség szerint hasonló volt a hadihelyzet a lótenyésztéséről neves Koñskiban is, ahol Leni Riefenstahl ezen a szép kora őszi napon szemtanúja lett egy civileken végrehajtott megtorló intézkedésnek. S hogy az első vonalban mit jelent a megtorló intézkedés, azt csupán későbbi csapatjelentésekből és alakulati naplókból tudjuk pontosabban.
Embert ölni bizonyára élvezetes és szükséges, de közel sem egyszerű. Emberek nagyobb csoportját pedig különösen veszélyes és komplikált megölni. A tömeges tarkónlövésnek például szinte csak hátránya van. Először is lassú, még akkor is lassú, ha egyszerre többen végzik. Másodszor, túl nagy felbolydulás kíséri. A kivégzésre várakozó csoportokat a kivégzés helyszínén ugyanis nem lehet úgy elkülöníteni, hogy a kirendelt őrszemélyzet féken tudja tartani őket. A folyamatos lövöldözés a tömeget pánikba ejti, ami nemcsak az akció sikerét, hanem az őrszemélyzet testi épségét is erősen veszélyezteti. Az is csak növeli a bajt, ha a csillapítás szándékával lőnek bele a tömegbe. Ilyenkor a tömeg végképp megvadul. Nem beszélve a tömeges tarkónlövés harmadik és legsúlyosabb hátrányáról, a kicsit is elvétett lövésről. Az elvétett lövések miatt a kivégzőt tetőtől talpig lespricceli az agyvelő.
Gondolni rossz rá, hogy ennek a nagy művésznőnek, aki éppen a tömegjelenetek, az emberfeletti testi egészség, a makulátlanság és a heroizmus mágikus képeinek köszönheti a hírnevét, ilyen alávalóságot kelljen végignéznie.
Más jellegű hátrányai vannak a gödör vagy az árok fölött felállított emberek tömeges megsemmisítésének, ami történhet géppuskával vagy géppisztollyal, s így gyorsabb az előző módszernél. A sorozatlövések ellenben nem mindenkit találnak el halálosan, vagy a halálos lövéstől nem mindenki múlik ki azonnal. Ezek a sebesült egyének igyekeznek kimászni a gödörből, vagy odalenn nyögnek, könyörögnek, siránkoznak, sikoltoznak, amivel még akkor is megterhelik a személyi állomány idegrendszerét, ha ezek előzetesen alaposan beittak. Ilyen esetben az is a súlyos kényelmetlenségek közé tartozik, hogy minél mélyebbre ásatják a gödröt vagy az árkot, annál gyorsabban emelkedik benne a talajvíz, s ebben a vértől, agyvelőtől, különböző szekrétumoktól és az ekszkrementumtól bűzös, nyákos, sáros folyadékban a küszködő testeket igen nehéz egyenként és végleg elhallgattatni. Lassan csúszóssá válik a gödör partja, oldala, az alkoholtól és a gyilkolástól mámoros személyi állomány számára ez pedig még akkor is igen veszélyes, még akkor is demoralizáló hatású, ha nem egyszerűen parancsot teljesítenek, hanem egyenként különben valamennyiüknek az a véleménye, hogy ennek meg kell lennie, s akkor valakinek el kell végeznie.
Akinek nincsenek ilyen jellegű személyes tapasztalatai, vagy a tömeges emberölés tárgyi részleteiről a saját érzékenységére való tekintettel nem is akar tudomást szerezni,
habár a nyereségből vagy a rablott kincsekből természetesen szívesen részesül, az nem értheti Himmler poznan´i beszédének ezekre a tárgyi és technikai nehézségekre utaló híres mondatát sem, miszerint "az európai zsidóság fizikai megsemmisítése nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy sokan gondolni szeretnék". Semmi kétség, szegény Leni Riefenstahlnak azon a napon tényleg valamilyen dilettáns mészárosmunkát kellett végignéznie. Mert ezekben a napokban a megtorlásokat még ötletszerűség, esetlegesség, nagyfokú indulatosság jellemezte. Nem volt még értelmes munkamegosztás, a tömeges emberölésnek nem alakult ki még az optimális logisztikája és technikája. Hamburgban még csak ezután fogják megszervezni az ilyen jellegű munkára hivatott rendőrségi különítményeket, s hogy tényleg rendesen megszervezzék, ahhoz ösztönzésként bizonyára szükség lesz arra a panaszos levélre is, amelyet későbbi nyilatkozatai szerint Riefenstahl a hadvezetésnek írt a felháborító esetről. Bár ez a levél, furcsa módon egyetlen archívumban sem fellelhető.
Leni Riefensthal akár megírta levelét, akár nem írta meg, nem ő volt az egyetlen, aki Lengyelország megszállását (vagy később akár egész Európa lerohanását) ne tartotta volna a lehető legtermészetesebb dolognak, miközben a megszállást kísérő megtorlásokat és tisztogatási akciókat ilyen formában nem helyeselte, nem találta elfogadhatónak. A megszállást vezető Petzel tábornok felháborodott jelentése például arról tanúskodik, hogy az SS állományához tartozó katonák nyitott kocsijaikban miként hajtottak át Turck városán, miként verték végig korbáccsal az útjukba kerülő járókelőket, "közöttük nem egy népi németet", miként fogdostak össze egy csoport zsidó férfit, miként hajtották be őket a zsinagógába, miként kellett a zsidóknak letolniuk a nadrágjukat és szent énekeiket énekelve a padok között csúszniuk és mászniuk, miként fedezték fel, hogy az egyikük félelmében becsinált, s végül miként kényszerítették rá, hogy ürülékét kenje szét a többiek arcán. Ilyen pokoli állapotok közepette a 14. Hadsereg parancsnoka, Wilhelm List szintén kényszerítve látta magát, hogy napiparancsban állja útját a civil lakosság ellen elkövetett katonai erőszaknak. Abból, hogy mit tiltott meg, megtudhatjuk, hogy mi történt. Katonái természetesen loptak és raboltak, zsinagógákat gyújtottak fel, nőket erőszakoltak meg, csoportosan végeztek ki lengyeleket és lengyel zsidókat.
Leni Riefenstahl és ezek a korrekt hadviselésre kényes tábornokok végül is nem olyasmi ellen tiltakoztak, amit ne ők maguk készítettek volna elő, amit ne ők maguk hívtak volna létre, amit ne a legjobb meggyőződésük és ne az esküjük szerint szolgáltak volna. Klempererék postása a klasszikus logika szabályait követve, az általános helyzet megítélésében éppen ezért tévedhetett. A Wehrmacht jókor a csőcselék foglya lett, s így nem is volt abban a helyzetben, hogy megakadályozzon bármilyen pogromot; előkészítette vagy kiszolgálta a pogromot. E neves személyiségek tiltakozásában így aztán fölösleges is lenne tiltakozásuk morális komponenseit keresni, vagy ilyen jellegű hivatkozásaikat bármiként komolyan venni. Leni Riefenstahl hisztérikus sírásában vagy a lovagias tábornokok tiltakozásában sokkal inkább egy olyan antropológiai jellegű adottság válik láthatóvá, ami nemcsak diktatúrák és rablóhadjáratok körülményei között jellemzi az embert, hanem igen békésnek látszó korszakokban legalább anynyira. Az ember többnyire olyan nyereségre vágyik, és olyan nyereségre törekszik, aminek nincsen fedezete, nem dolgozott meg érte, nincsen ellenértéke, nincsen ára, a számlát soha nem fogja érte senki benyújtani, illetve az olykor igen magasnak bizonyuló árat szeretné másokkal megfizettetni, vagy ő maga gondoskodik arról, hogy valaki más fizessen érte vagy helyette.
Ahogy a némiképpen nyers, francia mondás tartja, a vajat akarja, a vaj árát és még a tejesasszony picsáját.
Hitler három bámulatos udvari művésze, Leni Riefenstahl, Arno Breker és Albert Speer vagy a lovagiasságukról híres tábornokok szintén ezt a némiképpen nyers és banális emberi kurzust követték. A Himmler titkos poznan´i beszédében elhangzó csöndes panasz és figyelmeztetés pedig éppen nekik szólt, és egyáltalán nem volt alaptalan. A zsidók és a más alacsonyabbrendű alattvalók feltűnésmentes kirablását, kiirtását vagy kényszermunkára fogását helyettetek és nélkületek azért nem tudom megoldani. Albert Speer később azt állította, hogy ő nem hallotta ezt a beszédet. Habár a mai napig nem került elő olyan adat vagy dokumentum, miszerint a fényes díszteremben ne lett volna ott.
"Valóban senki nincs Németországban, akinek mindez ne rendítené meg a lelkiismeretét?" - kérdezi naplójában Victor Klemperer ezen az emlékezetes pénteken. "És még egyszer mondom: Machiavelli tévedett; bizony van határ, azon túl morál és politika szétválasztása nem politikai gesztus, és bosszút áll. Előbb vagy utóbb. Vajon mi képesek vagyunk-e kivárni, hogy utóbb legyen?"

http://www.es.hu/index.php?view=doc;13059

Tamás Gáspár Miklós: Föltartott kézzel

A 168 Óra riporterének nyilatkozik az egyik kereskedelmi televízió valamelyik, nyilván sok százezer nézőt orientáló műsorának szerkesztője: "- E tekintetben két év alatt nagyot változott a világ. Jobbra tolódik az ország. A világ is. Nem politikai értelemben (?), bár úgy is persze. A baloldali kormányzat készít törvényt arról, hogy a betörőt le is lőhetem, ez azt mutatja, az emberek rendre vágynak. Egyébként én is rendre vágyom. Nagy félelmem, hogy az emberek egyszer csak nem állnak meg a piros lámpánál. Hiszen a piros lámpa végül is csak közmegegyezés. Mint az, hogy nem cigányozunk. (...) De minden csúszik jobbra. Talán a Tények (ez a TV2 műsorának címe) is. - Amennyiben? - Olaszliszka. Ma már mit érne a hír anélkül, hogy bemondanám: cigányok tették? Holott néhány éve még másképp gondoltam. Eleve szégyelltük a cigány szót, és romáztunk. Ma simán cigányozunk."
A nyilatkozó persze téved. A "piros lámpa", azaz a KRESZ nem puszta konvenció ("közmegegyezés"), hanem jogszabály. A faji-etnikai megkülönböztetésre való (gorombán őszinte vagy ügyesen kendőzött) fölhívást is jogszabály tilalmazza, bár ezt a jogszabályt (se) tartják be, és az állam (se) szerez neki érvényt. A szisztematikusan be nem tartott törvény pedig ismeretesen az állam válságát jelenti. A közlekedési szabályokat nyíltan és kihívóan szegik meg magyarországi autósok és kerékpárosok milliói, és ehhöz a tömeges törvényszegéshez illeszti a jogalkotó e szabályok folyamatos lazítását.
A magyarországi (és összeurópai) rasszizmus a jelenlegi politika legdinamikusabb eleme. Ezt a dinamizmust használják azok a konzervatív erők (ezek külalakja olykor "baloldali", de ez teljesen mindegy), amelyek maguk nem fajgyűlölők, de a fajgyűlölet miatti félelmeket és szorongásokat fölhasználva óhajtják hatalmi aspirációikat megvalósítani. És a közszabadságokat megnyirbálni.
Nem lehet nem fölfigyelni a szociálliberális, balközép sajtóban lejátszódó kapitulációs jelenségekre. Népes publicisztikai erők vonultak föl annak a bizonyítására, hogy a hazánkban egyre hatalmasabb, egyre hangosabb és elismertebb, egyre inkább fölfegyverzett fasizmus elterjedésének a fő oka a szólásszabadság és a többi alapvető szabadságjog "szélső liberális" értelmezése. Több cikk támadja a jogvédő csoportokat a fasizmus miatt, mint a fasisztákat. Az értelmetlen és képtelen civakodás mellőzése végett csak arra figyelmeztetném a rémület miatt eszüket vesztett tekintélyelvű antifasisztákat, hogy amikor a fasizmus csakugyan hatalomra jutott Magyarországon, azaz a kései Horthy-korszakban, akkor volt cenzúra, a nyilaslapokat és -szervezeteket üldözték, a nyilasvezetőket bebörtönözték, a közszolgálatból elbocsátották a nyilas párttagokat (nem úgy, mint ma). A fajüldözést (a zsidótörvényeket) pedig "fölülről" megcsinálta maga a "konzervatív rendőrállam" (ez Bibó István tömör meghatározása a Horthy-rendszerről) a náci mozgalmárok nélkül.
Ez a vita - függetlenül némely szabadelvű közszereplők esetleges túlzásaitól vagy ügyetlenségeitől - gyáva mellébeszélés.
De még ennél is súlyosabb probléma a faji megkülönböztetés, a fajüldözés, a fajgyűlölet kérdésének relativizálása és trivializálása. A támadásra kiválasztott célpont itt is a (nem utolsósorban a nyilasság elleni bátor kiállás és a nyílt kisebbségvédelem miatt megbukott) liberalizmus, illetve a rendszerváltó értelmiség - általam egyéb okokból bírált - hagyományos pluralista demokratizmusa. Mindez nem volna ilyen hatásos és ilyen sikeres a liberalizmus egyértelműen "zsidó" konnotációja nélkül a mai Magyarországon. Számos antiliberális támadásból és propagandairatból süt az antiszemitának vélt honi korszellemhez való alkalmazkodás, amelyet így sikeresen végbe lehet vinni alantas és közönséges zsidózás (vagy zsidó önmegtagadás) nélkül. Ehhöz adódik persze a "győzteshöz csatlakozás" ismert pszichózisa, a hegemonikus ideológia előtti behódolás csúnyán mazochisztikus, pornográf előadása.
Ennek a relativizálásnak és trivializálásnak több alapesete is van. Az egyik - az egyszerűbbik - a támadott etnikum (a cigányság) állítólagos faji (de kacsintással "kulturálisnak" nevezett) tulajdonságainak, rossz magaviseletének "tárgyilagos" elismerése vagy "a zsidó túlérzékenység" fölemlegetése. Mintha az ilyesmi igazolhatná az egyenlő honpolgárok testvéri közösségéből való kitaszítását, vagy az e közösségbe "bejelentkező" menekültek, bevándorlók, vendégmunkások stigmatizálását, kirekesztését.
Megfigyelhető, hogy a relativizáló magatartás megtestesítői (akik rendszeresen "radikálisnak" nevezik a fasisztákat, meggyalázva evvel Ady, Jászi, Csécsy emlékét) - bár formálisan ellenzik a fajgyűlöletet és a fajüldözést - nem szegülnek szembe a jobboldali és szélsőjobboldali sajtónak avval a taktikájával, amely a támadott kisebbségek egyedeinek egyoldalú, elfogult és napi rendszerességgel sulykolt bírálatával és lejáratásával teremt hangulatot a diszkriminációs politikához. Ugyanezt a taktikát követi az utódállamok (többségi) nacionalista politikája és sajtója, amely a célpontul kiszemelt magyar kisebbségek úgynevezett "túlköveteléseivel" (vagy kisebbségi politikusok nyilván bírálható megfogalmazásaival) véli indokolhatni a diszkriminációs rendszabályokat, amelyek leggyalázatosabb példája a szlovákiai államnyelvtörvény és a hozzá hasonló ukrajnai nyelvpolitikai gyakorlat.
A másik alapesetet nevezzük a "szociológiai" változatnak. Számosan kijelentik, hogy a cigánykérdés csak az általános (elsősorban falusi) szegénykérdés részhalmaza csupán, ezért az antirasszista ellenállás ("mint olyan") félrevezető, no meg az elavult és vereséget szenvedett liberalizmus előítélete. Mármost az igaz, hogy a "mélyszegénységben" sínylődő szubproletariátus többsége nem roma. Az is igaz, hogy a szociális, népjóléti rendszer leépítése minden szegényt sújt, nemcsak a romákat. Az is igaz, hogy a fajgyűlöletet fölhasználják az általános társadalmi igazságtalanság és elnyomás fokozására, továbbá a segélyek csökkentésével, folyósításuk föltételeinek szigorításával, a kiskapuk (például a rokkantnyugdíjak) megígért bezárásával nyomás alá helyezik a még dolgozó proletárok reálbérét is. (Mindenfajta fasizmus egyetemes történeti tulajdonsága a reálbérek csökkentése, a létminimum alatti javadalmazásért kikényszerített közmunka, s evvel a munkanélküliség "fölszámolása", a kizsákmányolási, azaz értéktöbbletráta emelése és a tőketulajdon nélküli osztályok és rétegek önvédelmének szétzúzása.)
Mindez azonban nem csökkenti a rasszizmusnak mint önálló jelenségnek a viszonylagos különállását, független dinamikáját. A fajgyűlölet, a fajüldözés ugyanis nem csupán az uralkodó osztályok stratégiája - bár általuk fölhasználható; noha bölcs uralkodó osztályok néha, itt-ott tartózkodnak e rájuk nézve is veszélyes dinamikától -, hanem általános társadalmi mozgósítás (amely hasonló a múltbéli nacionalizmushoz, de különbözik is tőle), amely az uralkodó rend repressziója mellé állítja a vagyontalanok és politikai képviselet nélküliek egy részét is. A vagyontalan, birtoktalan osztályok - meg a régebben kispolgárságnak nevezett alsó középosztály - mozgósítása nélkül, a többségi legitimációnak legalább a látszata nélkül modern társadalomban nem lehet komoly változásokat elérni. Ez a legitimáció létrejöhet "demokráciákban" törvényhozási választások révén, diktatúrákban plebiszcitárius szertartások útján, de bármennyire álságos, szükség van rá, mert a rendi (arisztokratikus) társadalmak eltérő legitimációs módszertana immár viszszahozhatatlan.
A rasszizmus nem puszta "eszköz" - Rassenhaß ist Klassenhaß, a fajgyűlölet osztálygyűlölet, mondta Otto Bauer -, nem mesterségesen gyártott stratégiai szerszámkészlet, instrumentárium. Ez a fasisztoid összeesküvés-elméletek puszta (megfordított) tükörképe volna, ezúttal osztályszempontból, amire sajnos hajlamos volt a két világháború közötti vulgáris marxizmusnak mind a szociáldemokrata, mind a bolsevik változata.
A rasszizmus az egyenlőtlenségnek a minden osztálytársadalomban elengedhetetlen biopolitikai igazolása (legitimációs ideológiája). Ez nem hiányzott a voltaképpeni osztálytársadalom előtti (kasztos, rendies) arisztokratikus társadalomból sem - a hódító nemesség "kék vére" -, de ott az igazolás szükséglete (nyilvánosság hiányában) nem volt erős.
Természetesen nem ez az egyetlen variáns. A liberalizmus, különösen a neokonzervatívok által kiélezett és reakciós irányba fordított válfaja - hozzátenném, hogy a "mainstream", az uralkodó, modern, angolszász liberalizmus (így kanonikus elméletírója, John Rawls) alapjában egalitárius - a verseny ideológiáját olykor avval egészíti ki, hogy a korlátlan verseny a "rátermetteket" jutalmazza, a "lemaradók", a "vesztesek" (nálunk jellegzetesen: "a rendszerváltás vesztesei") biológiailag nyilván tökéletlenebbek, kevésbé értelmesek, kevésbé gyorsan tudnak alkalmazkodni a változásokhoz, és így tovább. (Ez a nézet tudományosan tarthatatlan, erkölcsileg pedig visszataszító.)
A rasszizmus azonban nem "valóságos kérdésekre adott rossz megoldás", ahogyan a begyulladt politikai "közép" rövidlátó szóvivői hirdetik, hiszen nem a szegénységet óhajtja orvosolni vagy pláne a "munkapiacon" észlelhető faji-etnikai diszkriminációt megszüntetni, sőt: egyáltalán nem a nyomor és a strukturális munkanélküliség kérdéseire "reagál", hanem a szegények egy rasszjegyekkel megkülönböztethető kisebbségének (a romáknak) az életlehetőségeit kívánja elvenni. (A zsidókat pedig a politikából, a középosztályból, az értelmiségből, majd az országból kiszorítani.)
A heves és fenyegető fajgyűlölet, amelyet Magyarországon médiaszervezetek tucatjai hirdetnek nyíltan és nagy sikerrel - s amelynek fő terepe az internet -, s amelyet politikai mozgalmak, paramilitáris, fegyveres csoportok képviselnek eredményesen a legnagyobb nyilvánosság előtt, mindenekelőtt a romákat fenyegeti. A védelmükre kelő kisebb "fehér" csoportok ellenakciói csakugyan hatástalanok.
Ámde - saját hibáikon kívül, amelyekre most szándékosan nem térek ki - többek között azért hatástalanok, mert a politikai "közép" (balközép és főleg jobbközép) reprezentánsai a tüzet az antirasszistákra összpontosítják. A "jogvédő" szót avval a hangsúllyal ejtik ki, mint a "büdös kommunistát" vagy a "mocskos zsidót". Azt mondják róluk a jobboldalon, hogy idegen zsoldban arra törekszenek, hogy rossz hírbe hozzák Magyarországot vagy a magyarságot, ami nevetséges. "Középen" viszont azt, hogy nem ismerik a valóságot, nem élnek falun - mint a monoki polgármester -, nem veszik tekintetbe a romák megosztottságát, rétegzettségét, elfogultságból igazolják a jóléti rendszerrel való visszaéléseket, mentegetik a romák "bűnöző életmódját", amivel nem segítenek stb., stb.
Természetesen vannak egyoldalú, elfogult, túlzó, elvont, dogmatikus írások az antifasiszta publicisztikában.
De ha valaki szerint ez a probléma a mai Magyarországon, annak elment az esze.
Az "elfogulatlan" és "tárgyilagos" anti-antifasizmus olyan "középen állást" negélyez, amely ebben az éles és életveszélyes konfliktusban egyszerűen nem lehetséges, és nagyon sok esetben pusztán ürügy. Nem szólva az olyan makacsul föl-fölbukkanó fecsegésről, amely a "rassz" és a "faj" szó használatán gyakorolja a lényegtelen pedantériát, vagy amely arról elmélkedik, hogy senkinek a származását nem lehet ismerni, mindannyian kevert vérűek vagyunk - mindezekkel semmi baj sincs, csak elterelik a figyelmet a lényegről.
Nem az a probléma, hogy vannak-e rasszok (vannak, és a genetikai kutatások szerint némelyikük sokkal kevésbé kevert, mint gondolnánk), hanem az, hogy némelyek kétségbe vonják a különböző rasszok (és egyedeik) közötti egyenlőséget, kétségbe vonják az emberi nem egységét, hogy evvel is alátámasszák az egyenlőség és a testvériség elleni támadásukat. A jobboldal diadalmas világnézetével való vita úgyszólván kiveszett a közéletből, egyes föltűnő durvaságok miatti meddő fölháborodás impotens ismételgetésén kívül. A balközép és baloldali értelmiség nem nagyon olvassa a komolyabb jobboldali lapokat, legföljebb bizonyos náci website-okon szörnyülködik. Pedig az előbbiekben összefüggő, összehangolt, nem is buta támadássorozat szemlélhető meg a humanizmus ellen.
A közhangulat nyomása alatt - és ez nem is puszta "helyezkedés" a küszöbönálló hatalomváltás előtt, a balközép kormányzás szégyenletes és megérdemelt összeomlása után, ahogy némelyek (egyszerűsítően) vélik - a magyarországi értelmiség a vádra és elmarasztalásra való jelentős képességét becsületes emberek elleni kétes polémiákra pazarolja, az antifasiszta küzdelmet másodrendű tollaknak engedi át. Az 1990-es években, a maiaknál sokkal kisebb bajok esetén is fölsorakozott a magyar szellemi élet színe-virága, hogy közölje mindenkivel, akit illet, hogy rasszista uszítást és rasszistagyakorlatot nem tűrünk el. Ma ugyanezek az emberek közlik, hogy nem bírják a kezükbe venni az újságot, undorodnak a politikától - azaz a köztársaság közügyeitől, népünk sorsától -, és szépen kérnek mindenkit, hogy hagyják őket békén. Fiatal baloldali társadalombírálók már csak a balközép (szerintem jogos) kritikájára éreznek ihletést, a Fidesz és a Jobbik puszta említését is ízléstelennek tartják, nyilván, mert a jobboldal teljes diadalát sorsszerűnek tartják, amelyről jobb embereknek nem illik és nem érdemes beszélniük.
Visszavonulnak a könyvtárba és a külföldi egyetemekre, ami nyilván elegánsabb dolog - csakugyan az! -, mint másodrangú és rosszhiszemű pszeudoelméletekkel pörlekedni. Ez a megoldás persze engem is vonz, de hát kötelességérzet is van a világon.
Ezt a kötelességet nem lehet kétes pótcselekvésekkel abszolválni. Ezek közé tartozik a köztársasági elnökkel szembeni öncélú, kontraproduktív balközép sajtókampány. Sólyom Lászlónak sok hibája van, sokszor téved, botladozik, ügyetlenkedik. De kipécézni a magyarországi konzervativizmus legtisztességesebb alakját, aki a jobboldalon már csak egymaga tartja fönn a humanista minimumot - ez nem más, mint politikai analfabetizmus. És őt könnyű támadni, ő nem bántja bírálóit, nincs a köznapi életre kiterjedő közvetlen hatalma, nem ad és nem vesz el állásokat és ösztöndíjakat, és rohamosztagai sincsenek. Cikkek tucatjai támadták azért, mert a fajgyűlölő támadások ügyében későn szólt. De szinte senki nem bírálta azokat, akik egyáltalán nem szóltak vagy azokat, akik a lelőtt roma anyákat, apákat, kisfiúkat, kislányokat is arra használták föl, hogy magukat a romákat és antifasiszta védelmezőiket rágalmazzák. Őket úgysem érdemes - mondják.
Sólyom aránytalan (és politikailag
lüttyő) bírálgatása is azt hivatott eltakarni, ami egyre nyilvánvalóbb: az új magyar fasizmus előtti fegyverletételt, a föltétel nélküli megadást. Ezt még tovább súlyosbítja a konzervatív értelmiség jeges hallgatása. (Ezt bátorkodtam szóvá tenni illetékes helyen, vö. T. G. M: "Levél a jobboldalnak", Magyar Nemzet, 2009. június 13.)
A felelősség elhárítása nem teszi semmissé a felelősséget.
Az éhezők és üldözöttek...
De nem is folytatom.
http://nol.hu/velemeny/20090916-foltartott_kezzel

Rapai Ágnes: Szalonképes rasszizmus

Viszontválasz Dobos Menyhértnek, aki reagált az És-ben megjelent Nyílt levélre.


Kedves Dobos Menyhért, (az MTV közéleti igazgatója)

a nyílt levelet az MTV alelnökének én írtam, ezért válaszolok az Élet és Irodalom-ban október 22.-én megjelent bejegyzésére.

A Magyar Televízió nem csak „közvetíti”, de csinálja is a politikát. Azzal, ahogy válogat a hírek, események és szereplők között. Azok, akik egyáltalán megszólalhatnak a tévében, nem maguk döntenek erről és nem is a nemzet (az MTV nem a magyarság televíziója, hanem a magyar állampolgárok adójából működő szolgáltató!). Gondolom, van a televíziónak műsorpolitikája, szerkesztési elvei, amelyek alapján a szerkesztők eldöntik, kit hívnak meg.

Amit a média nem mutat meg, az a magyar állampolgárok számára nincs!

A Jobbik szerepeltetése a közszolgálati televízióban, nem bűn, hanem annál több, hiba. Szerencsénkre a Jobbik egyelőre nem parlamenti párt, de ha az volna, akkor sem lenne kötelező megszólaltatni.

Azért mert:

1. Nem tartja tiszteletben a magyar Alkotmányt, hanem a Szent Korona-tanra esküszik.
2. A média hathatós segítségével meghonosította a „Cigánybűnözés” kifejezést, valamint
a Jobbik programjával összhagban Monokon bevezették a cigányok felett gyámkodó szociális kártyát.
3. A jogerős bírósági végzés ellenére újraalakította a Magyar Gárdát.
4. Újnyilas eszméket hirdet.

A szélsőjobboldali párt eszméi nem csupán egyszerű „hazugságok”, hanem olyan, - Pilinszky szavával élve – botrányos vélemények, amelyeket a világ legtehetségesebb riportere sem tudna megcáfolni. Vakhiteket ugyanis nem lehet cáfolni. A rasszista, emberellenes téveszméknek már a „közvetítése”, vitára bocsátása is romboló. Ilyen nézetekkel (zsidózással, cigányozással, buzizással) lehetetlen vitatkozni és éppen ezért nem is szabad! A Maga cinikus válasza, mi szerint majd a nézők átkapcsolnak egy másik adóra, ha nem tetszik nekik a műsor, azt válaszolom, a fasiszták mikrofonját kell kikapcsolni a Magyar Televíziónak. Németországban szigorú náciellenes törvények vannak, amelyeket betartatnak, és amelyek nem teszik lehetővé náci nézetek propagálását a médiában. A BBC-re és a nyugat-európai demokráciákra való hivatkozás helyett a német példát kell követnünk.

A szólásszabadság híve vagyok, és sose csatlakoznék olyan felhíváshoz, amely azt követelné, hogy tiltsák meg bármely vélemény kifejtését. De itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy a köz szolgálata felelősséggel jár: az MTV-nek a humanista értékeket kellene propagálnia, nem a neonáci eszméket.

A két nagy párt csak immel-ámmal határolódik el a rasszizmustól. Ha már a pártok tehetetlenek, úgy gondolom, az értelmiségnek kellene összefogni.

Sajnos nálunk még nem alakult ki a társadalom önvédelmi reflexe az ilyen kártékony eszmékkel szemben, ezért is olyan nagy a Magyar Televízió felelőssége.

Üdvözlettel:
Rapai Ágnes, költő

2009-10-22
ui. Eddig százötvenöt értelmiségi csatlakozott a Nyílt levélhez.

Írástudók felelőssége

Kedves írótársaim,

szeretném megköszönni nektek, hogy ilyen sokan aláírtátok a Magyar Televízió elnökhelyettesének írt nyílt levelemet, amelyet nagyon gyorsan kellett megcsinálni, hogy az Élet és Irodalom e heti számába bekerülhessen.

Sajnos nem tudok csoportos mailt küldeni, ezért kettesével küldtem a leveleket. Remélem, ez semmiféle megütközést nem okozott.

Mindenkinek jó munkát kívánok: Rapai Ágnes




Nyílt levél a Magyar Televízió alelnökének

2009. október 12.-én a Ma reggel adásába meghívták Vona Gábort, a Jobbik elnökét. A műsorban Vona kifejtette szélsőjobboldali nézeteit. Az európai demokráciákban nem adnak teret a szélsőjobboldali propagandának, hanem igyekeznek elszigetelni a neonácikat. Követeljük, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati televízió ne terjessze a szélsőséges, rasszista nézeteket.

Budapest, 2009-10-12

Angyalosi Gergely
Dr. Ágoston Gabriella
Ágoston Zoltán
Ágoston Vilmos
Babiczky Tibor
Balla Zsófia
Bayer Anna
Balogh S. Éva
Balogh Róbert
Bauer Péter
Bán Magda
Bán Zsófia
Báthori Csaba
Békés Pál
Bódis Kriszta
Bodroginé Dévényi Krisztina
Bodrogi Tamás
Bojtár Endre
Borbély Szilárd
Böszörményi Gyula
Csallóközi Éva
Csáki Judit
Csontos Erika
Csordás Gábor
Csuhai István
Daróczi Anikó
Daróczi Ágnes
Dárdai Zsuzsa
Dobai Péter
Erdős Virág
Fabó Kinga
Farkas Zsolt
Fenyő Ágnes
Ferge Anna
Ferge Sándor
F. Liska Tibor
Flohr János
Fodor Tamás
Forgách András
Forgács Zsuzsa
Garaczi László
Garai Péter Sándor
Gábor György
Gál Zsuzsa
Dr. Gál Péter
Gáti Piroska
Dr.Genti György
G. István László
Grecso Krisztián
Gozlán Abdelali
Győri László
Gyukics Gábor
Havas Judit
Hajdu István
Harangozó Magdolna
Háy János
Heller Mária
Holics Klára
Horváth Dávid
Izsák Veronika
Ittzés Nóra
Jeney Zoltán
Karafiáth Orsolya
Kardos Julianna
Kálmán C. György
Kálmán László
Kántor Péter
Károlyi Csaba
Kemény György
Kemény István
Keresztes Mária
Keresztury Tibor
Kéri Piroska
Kolos Péter
Kolos Tamás
Komássy Ákos
Konczei György
Konrád György
Koszta Gabriella
Kovács Miklós
Kozmányi Tamás
Köteles Gyöngyi
Kőrösi Zoltán
Köves József
Ladik Katalin
Lakner Judit
Lángh Júlia
Mayer István
Mesterházi Mónika
Mészáros Sándor
Molnár György
Nagy Gabriella
Neményi Mária
Németh Gábor
Németh Zoltán
Nyerges András
Nyéki Károly
Onagy Zoltán
Orbán Júlia
Pálinkás György
Pályi András
Parti Nagy Lajos
Payer Imre
Petőcz András
Pécsi Katalin
Pohárnok Dániel
Polgár Ernő
Pop, Anamaria
Prinner Gábor
Radnóti Sándor
Rapai Ágnes
Rapai Márta
Rácz Péter
Révész Márta
Reich Ágnes
Salamon András
Sándor Iván
Schein Gábor
Surányi Vera
St.Auby Tamás
Szarka Zoltán
Szegedi Nikolette
Szepes Erika
Szijj Ferenc
Szilágyi Ákos
Szilágyi Sándor
Strelisky János
Szulyovszky József
Takács Zsuzsa
Tamás Gáspár Miklós
Tarján Tamás
Tarczali Andrea
Tábor Ádám
Thuróczy Katalin
Tóth Gábor
Tóth Krisztina
Török Tamás
Ujlaki Gábor
Ujlaki Tamás
Ujlaki Péter.
Ujlaki Péterné
Ungváry Rudolf
Vajda Mihály
Valachi Anna
Vas Gábor
Varga István
Vári György
Várnagy Tibor
Vető János
Villányi László
Vincze Zita
Visky András
Zádor Éva
Závada Pál
Zelki János