Azt mondja a Rapai...

Fazekas Brigitta festménye a Sirály című versemhez

2010-06-14T19:27:00.005+02:00

Írónők lábai a plakáton!

2010-06-04T06:30:00.003+02:00

Szomjas Oázis verseny

2010-06-04T06:28:00.001+02:00

Makai István lerajzolt!

2010-06-04T06:26:00.002+02:00

2010-05-13T05:17:00.000+02:00

2010-05-13T05:14:00.000+02:00

2010-05-13T05:13:00.000+02:00

2010-05-13T05:10:00.002+02:00

A női kvóta leszavazásakor a Parlamentben

2010-05-02T09:27:00.006+02:00

Lugosi Péter az Arc poétikáról

2010-03-31T11:46:00.002+02:00

Érdekes, hogy tudtommal senki nem írt a paródiakötetemről. Igaz, nem is tettem érte semmit, csak megírtam a verseket. Most mégis jött egy írás, Lugosi Péter, költészetkedvelő ismerősömtől. Idemásolom.

Rapai Ágnes: Arc Poétika
(Feljegyzések az elektrónikus noteszből)
A cím: telitalálat, azzal együtt, hogy minden vershez néhány vonásból “képzett” portré társul, mintegy jeleve, hogy itt a versek “vázlatosak” ugyan, de karakterisztikusak.
A kötet erőssége a versek rövidsége. Remek teljesítmény: szinte egy lélegzettel “megfogni” a költőt… Igaz, hogy az úgynevezett “sokhúrú” és sokat publikáló költők esetében (KAF) ez nem könnyű, de pl. Utassy, Karafiáth, Varró és mások esetében talán “egyszerűbb” – de nem egyszerű.
Miközben olvasom ezeket a miniatűr telitatálatokat, arra gondolok, hogy micsoda marhaságok ezek az úgynevezett “irodalmi kánonok”, és eszembe jut Határ Győző, akivel hál´Istennek volt szerencsém pár hónappal a halála előtt beszélgetnem (úgy dedikálta nekem a 2006-os könyvhéten verseskötetét: “verselő mérnök kollégámnak”), s aki azt mondta: “Londonban a magyarországi kánon nem érvényes. Tehát édes öcsém, Münchenben sem. Nekünk mások a preferenciáink, mi másokat tarthatunk, tartunk nagyra és másokat talminak. Hogy kinek van igaza, nem a magyarországi kánonok döntik el.“
Ez a kötet – ahogy én olvasom és érzem - Rapai Ágnes kánona. Vagy kánonának egy része…
Néhány versről és a költőről
Bari Károlyosan
Egyetemista koromban nagy feltűnést keltett fiatalságával (16 éves!), teljesen újszerű, példakép nélküli, nyers, ösztöni, őszinte hangjával – felüdülés volt ez a hang a Garai Gábor-Simon István-Váci Mihály-“Szentháromság idejében (bár Vácit talán igazságtalanul “felejtjük”). Nem tudom, most mi van vele – elvétve olvastam később egy-két versét (talán a Holmiban?). Sajnálom, hogy nem lett nagy költő.
A versről: igen, ez az a hang, amit megismertem annak idején.
Bella Istvánosan
Nagyon kedves költőm. Ő volt az első költő, akit élőben láttam egy felolvasó esten, a hatvanas évek vége felé, ha jól emlékszem, Gutai Magdával. A kevésbé harsány, de nagyon mély, fajsúlyos költők közé tartozik. A vers szép, csupa dallam, csipetnyi szelíd iróniával. Ilyet csak az írhatott, aki nagyon szeretheti a költészetét.
Beney Zsuzsásan
Nem paródia, nagyon szép tisztelgés, emlékmű.
Csukásan
Jóízűen mosolyogtam, amikor olvastam. Telitalálat!

Faludy Györgyösen
Talán azon kevesek közé tartozom, akik nem a Villon-verseken keresztül ismerte meg Faludyt. A “Börtönverseket” olvastam először, majd a későbbi verseit. Ágnes verse Faludy egyéni és Villon-hangját is érzékelteti.
Határ Győzősen
Róla már írtam, nagyon-nagyon kedves nekem az ő költészete. Remek a vers, telitatálat!
Juhász Ferencesen
Zseniális! Ami megfogott ebben a rövid (12 soros) arcképben: elsősorban a remekül eltalált stílusparódia és az utolsó két sor nagyon finom iróniája:
“én, én, én
a szót mondani jöttem”
Ez mintha azt sugallná: ez jó így, minden rendben – de miért kell ehhez többezer összetett szó?!
Kalász Mártonosan
Remekül eltalált, szép, szelíd utalások a költő “másik” anyanyelvére!
Karafiáth Orsolyásan
Jobb, mint a legjobb Karafiáth-vers. Nem tudom, hogy ez dícséret-e. Ne haragudjon, kedves Ágnes, de nem tudok Karafiáth költészetével megbarátkozni, bár egy kötetét megvettem (Cafe X). Van egy német mondás arra vonatkozóan, ha valami nem sikerült: “Das war wohl nix – ein Satz mit X.“ Pedig még Lator László is egy félig-meddig elismerő kritikát írt az első kötetéről.
Heltai Jenőt nem sorolják igazán a „nagyok“ közé. De Heltai többszörösen jobb költő Karafiáthnál.
A portré-vers felmutatja ennek a költészetnek felszínességét és – talán – ürességét.
Kovács András Ferencesen
Nagyon nehéz feladat, hiszen KAF-nak annyiféle hangja van (de jó lenne, ha mindezeket visszanyerné)! De micsoda meglepetés: Ágnes is tud a 18.-19. század nyelvén verset „szövegezni“ (de ronda szó!) – és milyen remekül! (De hiszen ezt tudhatnánk: ld. a „Csak bánatidat? c. versét.) Kifogástalan költői nyelv, szellemes, hajlékony, tele ötletekkel (“kedve pórázán loholtam”; “fantáziája kockacukrát faltam”) s ugyanakkor minden ízében (poszt)modern vers, s egyben stílusparódia is, a legjobb szinten. S még egy: ezt a verset csak nő írhatta meg. (Egy férfi – Karinthyt* leszámítva – túl gyáva lenne hozzá.)
* Karinthy Frigyes: Kudarc

Kukorellysen
Nem sok versét olvastam. Nem tetszettek, nagyon idegenek, csináltak, önteltek, nekem nem mondanak semmit: Kukorelly nincs benne az „én kánonomban“. De a paródia jó.
Latorosan, Marsallosan, Mezey Katalinosan
Nagyon jók, mintha ők maguk írták volna.
Parti Nagyosan
Valaki egyszer valahol azt írta, hogy ma már mindenki tud Parti Nagy Lajos-verset írni. Hát ez a baj. Igaz, hogy valamikor érvényes volt Adyra is, Dehát Parti Nagy nem Ady-formátumú költő.. “Csinált” költő – vagy maga vagy mások által. Kossuth-díj? Kaptak nála rosszabb írók is…
Ez az egyetlen portré-vers, ami nem tetszik.
Rába Györgyösen
Hát ez remeklés és micsoda korrajz!
Somlyó Györgyösen
Az a Somlyó György, akit Ágnes “utánérez”, már nem az én Somlyóm. Költészetét kb. A 70-es évek végéig kedveltem.
Tandorisan
Nagyon sokan Tandori “köpenyéből” bújtak ki (talán egy kicsit Maga is, Ágnes? Legalábbis erre vall a Húsz év Tandorival c. verse…). Ami kicsit zavar a “Tandorisan”-ban, az a dalszerűsége. Lehet, hogy egy vagy több Tandori-versre hangolódik, de akkor azokat nem ismerem. (Én egyébként nagyon szeretem Tandori “lóverseny”-verseit, magma is jártam jónéhány angol és francia versenypályán, ahol ő is megfordult, írt egyébként egy nagyon szórakoztató ún. “szakregényt” Bűnös-szent lófogadás címmel.)
Konklúzió: A “Húsz év Tandorival” sokkal jobban tetszik, mint a “Tandorisan”. Különösen az, amikor “tippet ad” Tandorinak:
Mit szólna ehhő
Sylvia Plath?
Tudomisén.
Majd írja meg.”
Utassysan
Mint egy “Így írtok ti”-paródia, olyan remekmívű.

Várady Szabolcsosan
Nagyon szeretem Váradyt és a vers nagyon eltalálta a stílust. Tényleg, mint egy Várady-vers: a hangulata, a ritmusa, még a rímek is.
Varró Dánielesen
“Egy húsz-huszonegy éves, megejtően tehetséges költő játszik” – írja első kötetéről Lator László. Én nem hiszem, hogy nagy költő lesz belőle. Nincs – legalábbis eddig – súlya. Lebeg, nagyon ötletes, de hiányzik a mélység, “das gewisse Etwas”, amit nehéz itt megfogalmazni. De Ágnes verse szellemes: miért lenne az övé mély, ha az eredeti felszínes?
Zalánosan
Újabb verseit kedvelem, de ez a – különben nagyon jó jellemzés – régebbiekre utal.

P.S. Ez az én olvasatom, az én “kánonom“ alapján.

Meghalt Emmi néni

2010-03-02T09:49:00.003+01:00

Mégse mentem el anyuhoz, hadd szomorkodjon egyedül. Csak zavarnám most. Amikor Auschwitzból hazajött, két évvel öregebbnek hazudta magát, hogy ne kelljen árvaházba mennie. Elhelyezkedett egy ceruzagyárban. Csupa gennyes seb lett a tenyere. Emmi néni lett a barátnője. Emmi néni keresztény középosztályból származott. Anyu náluk lakhatott egy évig. Anyukája úgy bánt vele, mintha a lánya lett volna. Minden reggel adott a két lánynak egy nagy szelet zsíros kenyeret. Kimosta a ruhájukat, elkísérte őket táncolni. Emmi néni visszasírta a szocializmus előtti korszakot. Mennyit politizáltak a rendszerváltás után! Anyu megrögzött kommunista, Emmi néni Antal-hívő, legutóbb pedig Orbán-hívő volt. Anyu egyetlen igaz barátnője tegnap meghalt. Isten, ha van, biztos a mennyországba viszi.

Két sárkány beszélget

2010-02-28T03:21:00.003+01:00

25.-n este a PIM-ben voltam, igaz, nem jöttek el túl sokan, mégis istenien éreztem magam. Havas Judit csodásan szavalta el három versemet, Forgách András pedig, miután felolvasta rólam szóló írását, jót beszélgetett velem. És közben még fotókat is vetített. A közönség, úgy láttam, jól szórakozott, különösen anyám, aki régen volt irodalmi esten. Nagy örömömre eljött Bíró András is a feleségével. Idemásolom a Facebookra ezzel kapcsolatban megjelent kommenteket.

András Bíró február 26., 9:58
kúhhhhva jó volt ott lenni

András Forgách február 26., 10:04
És én nagyon örülök, hogy láttalak.

Ágnes Rapai február 26., 10:29
Kedves Bíró András, olyan jó, hogy eljött!
Közhírré tettem, hogy Magába szerelmesedtem!
Nem baj? : )

András Bíró február 26., 12:20
Dehogy baj. Csak növeli adrenalinszintemet. De jó volna ha szabadsága és érzékenysége klónozható lenne...

Ágnes Rapai február 26., 13:17
Köszönöm, a férjemnek talán kicsit sok volna belőlem több példány : )

Balla Zsófiékkal beültünk a Centrálba, már tíz óra volt, amikor hazakísértük anyut.
Aztán eszembe jutott, hogy 89 után mennyire megváltozott a verseim tónusa.
Majd Forgách Andrásnak beszélek erről.

Az ügyészség tiltsa be a Jobbikot!

2010-01-08T00:18:00.003+01:00

Azért,mert az egyesülési törvény 2. § (2-3) szerint:

(2) Az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését, nem valósíthat meg bűncselekményt és bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.

(3) Társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban áll az Alkotmánnyal és amelyet törvény nem tilt. Az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre.

Az Alkotmány 70/A.§ (2): (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
Tehát a rasszista pártprogram nincs összhangban az Alkotmánnyal. Fegyveres szervezet sem hozható létre, tehát hogy a Jobbiknak saját csendőrsége legyen, ellentétes az egyesülési joggal.

Továbbá, az Alktomány 2. § (3): (3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.

Az ügyészség dolga, hogy fellépjen a törvénysértő párt ellen. Hogyha jogállamban élünk, az ügyészségnek be kell tiltania a Jobbikot!

2009-12-20T10:24:00.001+01:00

Kiss Judit Ágnes: Elektrosokk

2009-12-20T02:32:00.000+01:00

Mit mondok el én, s mit mond a szöveg?

Mit hallgatok el, s mit hallgat el ő?

Míg azt hihetem, elrejt a szövet,

váratlan hol tűnök elő?

Mint áramütéskor görcsbe a test,

úgy rándul a vers ritmusba, rímbe,

vele rándulok én is, rázuhanok,

lábánál fekszem kiterítve.

Bújócskázik a versben az én,

meg a másvalaki, nevesincs idegen,

enyém a szó, de az övé a rag,

övé tagadásom és igenem.

Merre van ő, és hol vagyok én,

faggat az ügyvéd, vallat a vád.

Úszik megsokkolt szövegén,

nem kérdez a vers, csak mondja magát.

2009-11-30T07:32:00.001+01:00

Gyukics Gábor: Keze nedves kavics...

2009-11-30T07:30:00.002+01:00

Keze nedves kavics
Karja meglazult huzal
Szeme kétszínû fény
Ajka színtelen vonal
Arcának éle vászon
Festõ rajzolta ráncok
Nyelve száraz levél
Torka beszakadt árok
Ruhája sárgult papír
Rég elfeledett hírek
Haja vakolt fehér
Sercegõ néma filmek
Mellkasa keskeny rekesz
Bordái cérna rácsok
Szíve szikkadt kenyér
Agya szétázott átkok

2009-11-26T09:41:00.005+01:00

Garaczi László: Metaxa (részlet a regényből)

2009-11-26T05:39:00.000+01:00

Délelőtt a doktornő asztalán láttam egy ollót, és az jutott eszembe, hogy egy pillanat alatt végezhetnék vele, hogy az emberi élet milyen kiszolgáltatott és törékeny; kivert a veríték, és legszívesebben a földre vetettem volna magam. Fehér köpenyt viselt, aminek az alja (szerintem legalábbis) rövidebb volt, mint az ilyen helyeken szokás. Keresztbe tette a lábát; én összezárt térddel ültem előtte. A napfény megcsillant a kis kanálon a kávéspohárban. Tegnap este érkeztem, ez volt az első beszélgetésünk.
- Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?
Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tűnt, hogy ezt az első alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja. Aztán mikor mégis arra az éjszakára terelődött a szó, és látta, hogy nem ódzkodom beszélni róla, akkor kiderült, hogy a rendőrrel ellentétben, aki a kórházban a lényegre volt mindenáron kíváncsi, ot inkább a részletek érdeklik, a részletek mágiája.
- Szóval egész éjszaka beszélgettek, és hajnalban a barátja javasolta, hogy sétáljanak át a hídon.
Igen, elindultunk a hídon, virágport söpört a szél a sárga konténereknél, autók húztak el mellettünk, ránk lökték a forró levegőt; a Belvárosi templom, mint egy madár, ült a fészkén. Lenéztem, a Duna áradt, szinte kidagadt a medréből, a rakparti lámpasor csíkokat húzott a vízre, a túlparton a hegy, mint egy nagy, fekete fóka, orrával a Gellért Szállót böködte. Itt valamivel elviselhetőbb volt a hőség; a víz karnyújtásra rohant alattunk; egy kamion szele feldagasztotta Zoli ingét. Remegett a híd; tudtam, hogy csak egyikünk fog partot érni; de vajon utána az lesz-e az, aki aki? Ki lehet-e cserélni egy életet? Kívülről kapaszkodtunk a korlátba; huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst graffitik. Egy sofőr rémült tekintete.
Lent a hajóknak szóló jelzőtáblák és egy piros lámpa. Egy-két-há - elrúgtuk magunkat a semmibe. Lassított felvételben láttam a fejem fölé repülő hidat. Zoli hosszan lobogó haja. A Várkert Casino fényei. A Szabadság-szobor. A víz közvetlenül a talpam alatt feszült, mint egy olajos bor. Becsapódtam, hatalmas erő rántott magával, repültem a mélyben, csend, sötét, jeges pánik; aztán hirtelen fények és zajok, zihálás, fröcskölő víz; a város, az autók. Zolit nem láttam, a Ráckert, ahová találkozót beszéltünk meg, Budán van, de én, mintha tudnám, hová tartozom, Pest felé sodródtam, és a Lágymányosi hídnál kapaszkodtam ki. Víztócsa a cipőm körül a 2-es villamoson. Otthon ledobtam a ruhámat, az ágy szélén ültem; gyűrött takaró: az alvás feltört és kihult burka. Három napja nem aludtam; a lakás kifakuló, hajnali józansága szétrepeszti az agyamat, a szemem két szúrós bogáncs. Ketyegett az óra, madárcsicsergés hallatszott, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélgetett, nyilván rólam, a tegnap esti botrányról, hogy itt járt a rendőrség, de mindez olyan lágyan és ernyedten valótlan volt, míg a felém dübörgő halálvonat egyre valódibbnak és fenyegetőbbnek tűnt... És akkor eldőlt a fikusz. Már ami még megvolt belőle. Semmi huzat, mégis; lassan kezdte, aztán durr. Száraz levelek, földkupac a parkettán; nem mozdultam. Az üressé vált falon, mint egy tükörben, megláttam magam. De nem, az már nem én voltam: Zoli nézett rám a tapéta mögül. Zúgni kezdett egy harang, olyan közel, hogy már nem is hallatszott, csak a levegő zengett ércesen. A nyitott ablak felé fordultam, és valaki azt mondta a számban: Ugorj, bébi, ugorj!

Balázs János: A nap szerelmese

2009-11-25T16:49:00.001+01:00

Balogh Attila: A játészer

2009-11-25T16:41:00.003+01:00

Ágak százával szúrnak arcba.
Ahol érnek, véres sebet hagynak.

És én még azt hittem, hogy könnyű lesz,
ha beszállok a harcba.
De szemem sincs már, amivel látnám,
hogy miért ez a hajsza.

Érzem, ahogy a vér csorog le a számba.
Fejemen tátongó lyuk, karom már nincs,
mivel útját álljam.

Védtelen vagyok,
kitéve minden kényének kedvének.
A sors játékszere vagyok csupán,
s a vég, érzem, hamar megtalál.

Elterülök lassan,
az utolsó lélegzet is elszáll.
Roskadozó testemben a hamu
legyőzi a szikrát.

Arccal lefelé mondok búcsút e Világnak,
ki oly rútul bántál velem,
s én mégis úgy csodállak!

Baka István: Hurok-szonett

2009-11-24T09:30:00.001+01:00

Erdő vagyok - eltévedek magamban
Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom
A kéklő fulladásos alkonyatban
Vagyok s leszek de nem tudom mi módon

Hold-fűrész tép belém porom szitája
Kiszáradt zápor elfogyott zihálva

Ki árnyaim a föld könyvébe írtam

A levelek szemét vörösre sírtam
S nem könny szememnek ezre hull a tájra

Parázsló csont vagyok s min ég: a máglya

Voltam s leszek de nem tudom mi módon
A fulladásos kéklő alkonyatban
Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom
Erdő vagyok - eltévedtem magamban

Pink Floyd: A fal

2009-11-22T09:29:00.002+01:00

Hol élünk?

2009-11-19T19:57:00.005+01:00

Bakács Tibor tárgyalásán voltunk Karcsival délelőtt. Elképesztőnek találom, hogy a bíróság becsületsértőnek tartotta Bakács következő mondatát: "Na, mi van goj motorosok, mi van, fasiszták!"

Egyik gój motoros pólóján a következő feliratot olvashattam: "Ne piszkáljatok, sorstalanok!"

http://www.gojmotorosok.hu/index.php?page=viewevent&eventid=585

Antifasiszta a német alkotmány

2009-11-19T19:23:00.004+01:00

A véleménynyilvánítás szabadsága ellenére a korábban elkövetett bűnök miatt a neonácikra külön törvények vonatkoznak most már a német alkotmánybíróság szerint is.
A német alkotmánybíróság jóváhagyta a népcsoportok elleni uszítást tiltó büntetőjogi paragrafust – azt a jogszabályt, amelyre hivatkozva német bíróságok 2005 óta évről évre betilthatják a Rudolf Hess emlékére rendezett neonáci felvonulásokat. Az eddig túlzott liberalizmussal vádolt karlsruhei alkotmánybíróság így felfedezte a német alkotmányban a neonácik elleni különleges jogot, amit eddig mindig visszautasított.
A többször szigorított jogszabály szerint bűncselekményt követ el az, „aki nyilvánosan vagy gyűlésen azáltal zavarja meg, az áldozatok méltóságát sértő módon, a közrendet, hogy a nemzetiszocialisták önkényuralmát helyesli, dicsőíti, vagy igazolja”.
Korábban úgy értékelték, hogy ez a paragrafus szembemegy a német alkotmánnyal, mivel a véleménynyilvánítás szabadságát csak „általános” törvények korlátozhatják.
A német taláros testület szerint azonban a nácik által elkövetett bűnök miatt az alkotmány természetéből következik egy kivétel a véleményre vonatkozó különleges jogok tilalma alól. A náci propaganda elleni célirányos jogszabályok így nem eleve ellentétesek az alkotmánnyal.
„Magyarországon is szükség lenne ilyen jogszabályra, de jelenleg elképzelhetetlen, hogy egy kétharmados többséget igénylő szavazásnál együttműködjenek a pártok a parlamentben” – mondta lapunknak Kolláth György. Az alkotmánybíró szerint Európában a német alkotmány az legdemokratikusabb, és legfejlettebb alaptörvény.
A nácizmussal azonban le akarnak számolni, így a legszigorúbb jogszabályokkal lépnek fel ellene. Kolláth arra emlékeztetett, hogy a német alkotmánybíróság nemcsak jogszabályokkal, hanem alapvető jogokkal is foglalkozik.
Az alkotmánybíró a magyar jogrendbe is adoptálná azt, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokratikus alaprend elleni küzdelem céljára történő visszaélésre használja, meghatározott időre elveszíti ezeket az alapjogokat. Ez egyébként az uniós elképzelésekkel is megegyezik, mivel Strasbourgban egy hasonló jogszabályon dolgoznak. Kolláth szerint meg kellene változtatni az 1992-es alkotmánybírósági döntést is, mely szerint „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi”.

Szerző: Éber Sándor - Világgazdaság Online

http://www.vg.hu/kozelet/politika/kulonleges-jog-a-nacik-ellen-fellepesre-magyarorszagon-is-kellene-296933

Paul Celan : Kunyhóablak (Hüttenfenster)

2009-11-19T03:28:00.002+01:00

A szem, sötét:
mint egy kunyhó ablaka. Összegyűjti,
ami világ volt, világ marad: a vándor-
keletet, a lebegőket, az
embereket-és-zsidókat,
a felhõk népét,
mágnesként
közeledik, szívujjakkal
hozzád, föld:
jössz, jössz,
lakni fogunk rajtad, lakni, valami
- egy lélegzet? egy név? -
kering az elárvultban,
táncolva, esetlenül,
az angyal-
szárnyak, a láthatatlantól
elnehezülve
a sebesre nyúzott lábra esnek,
a fejnél kiegyenlíti
a fekete jégeső, amely
ott is hullott, Vityebszkben,
- és akik e földbe vetették,
mimetikus páncélökölhorgokkal
utolsó magját is kiírják! -,
míg õ kering, kering,
keresi,
keresi lent,
keresi fent, messze, keresi
a szemmel,
lehozza az Alpha Centaurit, az Arktust,
és a sírokból felhozza a fényt,
a gettóba tér, az édenbe, leszüreteli
a csillagképet, amelyre neki,
az embernek, szüksége van, hogy lakozhasson,
itt, az emberek között,
lelépi
a betűk hosszát és a betűk
halandó-halhatatlan lelkét,
az alefhez tér és a zsidóhoz és tovább
felépíti a dávidcsillagot,
felragyogtatja, egyszer,
és hagyja kihunyni - ott áll,
láthatatlanul,
az alfánál és az alefnél,
a zsidónál, másoknál,
mindenkinél:
benned,
Beth -
ez a ház, ahol az asztal áll
a gyertya fényével, a gyertyafénynek.

SCHEIN GÁBOR fordítása

Fürjesi Csaba: Hamis rokonság

2009-11-19T03:16:00.002+01:00

Andrassew Iván : Illem és fertőzés

2009-11-18T07:40:00.006+01:00

"Már akkor be kellett volna tiltani a Jobbikot, amikor Vona egyik helyettese azt harsogta, hogy..."

A közszolgálati televízió a sajóbábonyi eseményekre reagáló műsorába meghívta Vona Gábort, a Jobbik elnökét. Nem szeretem a példálózást, meg már unalomig ismételt közhely: Európában nem szokás, de még csak a Jobbikra emlékeztető pártok vezetőit sem közszolgálati műsorba hívni. Legutóbb néhány hete Londonban tört ki világra szóló botrány, mert a BBC úgy találta, hogy egy szélsőjobboldali vezérnek is joga van megszólalni.

Joga persze van, csak kérdezni nem illik.

(Nem illik itt magánpéldára hivatkozni, de másfél hete engem is hívtak ugyanoda, hogy vitatkozzam a demokratásokkal a könyvrongáló írásukról. Nem mentem el, mert nem illik velük egy asztalhoz ülni, együtt mutatkozni. Egészségügyi okokból.)

Vona persze kihasználta az alkalmat, jó nagyokat mondott: "Attól tartok, hogy az események mögött valami titkosszolgálati akció áll. A parlamenti pártok megijedtek a Jobbik megerősödésétől. Most muníciót keresnek, hogy felléphessenek a Jobbikkal szemben" – mondta.

Csak úgy jelzem, hogy muníció már eléggé régóta megvan. Már akkor be kellett volna tiltani a Jobbikot, amikor Vona egyik helyettese azt harsogta, hogy a cigányság a zsidók biológiai fegyvere.

De Vona primitív reagálása szót sem érdemelne – hacsak annyit nem, hogy egy normális országban azt, aki a titkosszolgálatokat minden bizonyíték vagy csakugyan alapos gyanú nélkül a politikába keveri, azonnal ki kell zárni a politikai életből, közönséges hazafiatlanság miatt.

Vona hadovája szót sem érdemel, de kap: a televízió és a többi hírforrás a közszolgálati televízióra hivatkozva folyamatosan fröcsögi, amit mondott. A hír megint fontosabb, mint a fertőzésveszély.

Ezekben a járványos időkben ki tudja, hányszor kell még fölhívni a szerkesztők figyelmét arra, hogy az illemszabályok döntő többsége egészségügyi eredetű.

Andrassew Iván

Népszava, 2009. november 18.
http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1266026

Konok Tamás

2009-11-18T07:37:00.001+01:00

Bayer Judit: A nyilvánosság esete a politikai szélsőséggel és a rasszizmussal

2009-11-17T15:24:00.008+01:00

Többszörösen is kiverte a biztosítékot Vona Gábor szerepeltetése a reggeli hírműsorban. Vajon jogszerű-e, etikus-e a közszolgálati televíziónak egy szélsőséges politikussal interjút készítenie (ráadásul ismételten)? Hogy jogszerű, ahhoz nem fér kétség. Példa erre a strasbourgi bíróság állásfoglalása a Jersild v. Dánia ügyben. Szélsőséges fiatalokkal készített interjú során rasszista megnyilvánulások hangzottak el (többek között, hogy Dánia a dánoké), aminek következtében a fiatalokat gyalázkodásért, az újságírót pedig bűnsegédletért ítélte el a dán bíróság. A strasbourgi bíróság azonban úgy találta, hogy mivel a riporter szándéka nem a rasszista eszmék népszerűsítése volt, hanem a társadalmi probléma prezentálása, amelyet megfelelő kontextusba helyezve, kritikus szemlélettel mutatott be, az újságíró megbüntetése sértette a véleményszabadsághoz való jogát. Nem így azonban a fiatalok elítélése, akiknek a véleménye „több mint sértő volt a kisebbségek méltóságára nézve, és nézeteik nem élvezték volna a 10. cikk védelmét".1
A jogszerűség kérdésétől különválasztható az, hogy vajon etikus volt-e a vendég meghívása. Nem lett volna az mindaddig, amíg a Jobbik nem ért el 10 százalék fölötti eredményt az EP-választásokon - ezt követően azonban a közszolgálati televíziónak nemcsak joga, de kötelessége is, hogy bemutassa ezt a közszereplőt, tetszik-e vagy sem. Kétségtelen, hogy az interjú révén a szereplő nyilvánosságot, legitimációt, közfigyelmet nyer. Ezek mind sajnálatosak és károsak akkor, amikor szélsőséges, rasszista nézeteket befogadó pártról van szó. De a baj már megtörtént: az, hogy az EP-választásokon bejutottak, komoly társadalmi problémát jelez! Túl késő a szerepeltetés ellen tiltakozni - korábban kellett volna intenzívebben fellépni a rasszizmus, a diszkvalifikáló politikai retorika ellen. Az interjú érdekessége volt, hogy a pártvezető kínosan próbált ügyelni arra, hogy rasszista véleményt ne húzzanak ki belőle, ez irányú kérdésekre többször is ingerülten válaszolt. Végül, az a megnyilvánulás, ami hárításképpen jutott eszébe, nem volt kevésbé rasszista, mint amit el akart hallgatni.2 A rasszista program kifejtésétől valószínűleg az tartotta vissza, hogy a közszolgálati televízió nyilvánossága előtt még érvényesülnek azok az erkölcsi mércék, amelyek egyébként fokozatosan engednek a szélsőséges retorika terjedésének. Még érvényesülnek, de vajon meddig? Az elmúlt két évtized folyamán tanúi lehettünk annak, hogy a magyar társadalom nem vetette ki magából a kirekesztő, gyalázkodó nézeteket, ellenkezőleg: befogadta, magáévá tette és növelgette azokat. Az Alkotmánybíróságnak a szólásszabadságot védő 30/1992. (V. 26.) határozatában idealizált jövőképet alkotott a magyar társadalomról, amelyet a valóság nem igazolt: hogy a gyalázkodásra bírálat lesz a válasz, a gyalázkodó magát bélyegzi meg, és egészségesen reflektáló közvélemény alakul ki. Megpróbáltuk - nem sikerült. Jó lett volna, ha a magyar társadalom átmegy a teszten, és bebizonyítja: a közbeszédet racionális állampolgárok politikai nézeteinek megvitatása jellemzi. Csakhogy nem ez történt, semmilyen szinten. Még csak nem is lehet a nép alacsony műveltségére fogni a bajt, mert a politikai és értelmiségi elit ugyanúgy irracionálisan beszélt és viselkedett, nem folytatott dialógust, legfeljebb számtalan monológot, nem tiltakozott (hatékonyan, tömegesen, szervezetten) a rasszizmus ellen. Az egyetemek, köztük a jogi karok a rassziz¬mus melegágyai lettek, élen a Jobbik fantaszta vezéralakjával, aki alkotmányos szabadságával élve üdvözült mosollyal terjesztheti gyűlölettől átitatott, gyalázkodó véleményét a katedrán és a gyűléseken.
Az Alkotmánybíróság 1992-es hipotézise és a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztje az angolszász liberalizmus hagyományaiban gyökerezik. Olyan kultúrában alakult ki, ahol a jogok tiszteletben tartása a XIII. századra nyúlik vissza, és a demokrácia alulról szerveződő módon alakult ki (illetve bázisa az egyenrangú, szabad emberek egyéni felelősségvállalásán alapuló sorsközössége, mint Amerikában). Nálunk megmosolyogják az angol hidegvért, amely mögött önfegyelem és messzemenő szocializáltság rejlik, a másik ember maximális tiszteletben tartása. Az íratlan szabályok betartása ott magától értetődő, mert a társadalmi normák minden jogszabálynál erősebb köteléket jelentenek. Valószínűleg alaptalan volt azt feltételezni a rendszerváltás után, hogy az átvett angolszász mérce működőképes lesz Magyarországon. Itt, ahol szinte teljesen hiányzik a társadalmi szolidaritás, ami a demokrácia alapja lehetne, mert szinte csak oktrojált uralmat élt meg a társadalom, és zsigerében van, hogy lázadjon a mindenkori uralom ellen; s hogy ebből következően ne tisztelje a törvényt. Csalni virtus, lopni szükségszerűség, szabályokat kijátszani hagyomány (mert mindez a túlélés eszköze, sőt az egyenes gerinc jele lehetett egy elnyomó államban). Következményeként nincs jogbiztonság, és az állami irányítás így végül valóban kaotikussá és gyengévé válik. Mivel hiányzik a társadalmi konszenzus és kohézió, gyenge a valódi civil társadalom. Viszont a társadalmi felelősségvállalás, az átlátható döntéshozatal és a jogbiztonság hiányában önmagukban a választások még nem tesznek egy országot demokratikussá - azok Iránban, Afganisztánban is vannak. Magyarország még nem valódi jogállam.
Az angolszász mérce bevezetését azért is nehéz indokolni, mert jogrendszerünk szinte semmilyen egyéb téren nem hasonlít az angolszász jogrendszerhez. Ahogy kulturális hagyományaink igen különbözőek, úgy az angol common law rendszere is gyökeresen eltérő alapokon nyugszik, többek között a bírói mérlegelésnek sokkal nagyobb szabadságot engedve, amelynek természetesen alapvető feltétele a bírákkal szemben támasztott magasabb képzési és tapasztalati elvárások.3 A kontinentális jogok között a magyar jog a német jogrendszer mintáját követi igen sok tekintetben - a szólásszabadság alkotmányos joga a ritka kivételek egyike. Így e tesztnek a magyar jogrendszerbe történő bevezetésére voltaképpen az Alkotmánybíróság a mai napig nem adott indokot, azon túl, hogy helyesnek tartja a minél nagyobb szólásszabadságot.
A klasszikus liberalizmus tiszteletén túl bizonyára szerepet játszott a totalitárius szocialista jogszabá¬lyok¬tól való menekvés is. Az Alkotmánybíróságnak más döntése is utal arra, hogy a rendszerváltást követően a szocialista szabályozással ellentétes törvényeket olykor az indokoltnál magasabbra értékelték. Ilyen döntés volt például a jogalkotás során kötelező társadalmi vita eltörlésének utólagos normakontrollja, amelynek során az Alkotmánybíróság kijelentette: „[e] jogintézmény az állampárti hatalmi mechanizmus részeként kapott értelmet, kiiktatása a parlamentarizmus és a jogállamiság kiépítésének folyamatával összhangban történt." Holott a társadalmi vita 1987-ben bevezetett formája ma is hasznos lenne a jogszabályalkotás menetének átláthatóvá tétele, a társadalmi vélemények becsatornázása érdekében.
*
Fontos lenne tudni, hogy az Alkotmánybíróság vajon milyen elvi alapon tartja a mai napig is érvényesnek az 1992-ben deklarált elvet, és vajon miért nem ad iránymutatást a meglévő rendelkezések helyes alkalmazásának módjáról? 2004-ben a köztársasági elnök hiába kérte, hogy adjon alkotmányos kritériumokat egy megfelelő jogszabály-módosítás érdekében, és 2008 júliusában született döntése csak tovább rontott a helyzeten. A mind égetőbbé váló kérdés vizsgálata helyett részben álproblémákra hivatkozva alkotott egy több szempontból is vitatható, ellentmondásos határozatot, és ismét nem fejtette ki, hogy mit ért azalatt: „az egyént csoporthoz tartozására tekintettel is érheti olyan súlyú jogsérelem, amelynek orvoslására indokolt lehet akár büntetőjogi eszközöket is igénybe venni".4
Kérdés, hogy van-e egyáltalán lehetőség az Alkotmánybíróság által egykor vallott mérce módosítására? Köteles-e az Alkotmánybíróság figyelembe venni a társadalmi körülményeket, vagy pedig az alkotmány rendelkezéseit önmagukban, elvi szinten kell értelmeznie? Maga az Ab is egyértelműen, több határozatában is utal a történelmi viszonyok figyelembevételének szükségességére: „Az Alkotmánybíróság tekintettel van az egyes ügyek történelmi körülményeire."5 Ráadásul, az alkotmány 61. § (1) bekezdésének szövegéből (A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra) önmagában még nem következik a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjének alkalmazása. A magyar Alkotmánybíróság feladatát aktivistán értelmezte, amit az is mutat, hogy több ízben sem zárkózott el az alkotmányosságot csak érintő, valójában azonban társadalmi-politikai kérdések megválaszolásától (mint amilyen a vizitdíjról történő népszavazás kérdése volt). Ezért is különös, hogy az itt tárgyalt problémára az ezredfordulót követően nem kívánt érdemben reagálni. Remélhetőleg új irányt jelez, hogy a legutóbbi határozathoz három alkotmánybíró is fűzött párhuzamos, illetve különvéleményt.
Valószínűleg történelmi oka van annak, hogy míg Németország a nácizmus közvetlen élménye után az emberi méltóságnak tulajdonított különleges értéket, Magyarország a szocializmus bukása után a szólásszabadságnak. Az alkotmány azonban az emberi méltóságot is biztosítja, és alapjogok ütközése esetén meg kellene találni a megfelelő egyensúlyt a jogok között. Az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott: az állam sértené az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének követelményét azzal, ha egyes álláspontokat másokénál értékesebbnek állítana. Vajon azzal is sértené az állam az emberek méltóságát, ha megtiltaná nekik, hogy ők mások méltóságát sértsék?
Németország háború utáni demokratizálódásában jelentős szerepet játszott az ideológiai képzés, a demokratikus politikai intézményrendszer oktatása és a múlttal való szembenézés igénye. Magyarországon hiba volt a rendszerváltás után nem létesíteni demokráciafejlesztő hálózatot, amely alulról kezdte volna el oktatni a lakosságnak az önrendelkezést, a demokratikus politikai rendszer szabályait, a szabadságjogok természetét. Honnan kellett volna ismerniük az embereknek a jogaikat, a demokrácia elveit, törvényszerűségeit? Magyarországnak sosem volt igazán demokratikus múltja (nem, az a néhány év parlamentarizmus a két világháború között sem cáfolja ezt). Nem csoda, hogy a jelenlegi gyökérkeresésben sokan zavarukban a honfoglaláskorig nyúlnak vissza. A feudális társadalmi viszonyok zavartalanul éltek tovább a társadalomban, hiszen semmi sem történt, ami ezeket megreformálta volna, elég elolvasni Móricz Rokonok c. regényét, amely szóról szóra ugyanúgy érvényes ma is. Ilyen társadalomban lehetetlen az angolszász liberalizmus szabályainak alkalmazásától eredményt remélni. Nem véletlen, hogy szinte politikai véleménytől függetlenül erőskezű államra, rendre vágyik a választók többsége. A tekintélyuralmi hagyományok miatt a tekintélyelvű legitimáció, egy karizmatikus vezetőbe vetett hit igénye erősebbnek tűnik, mint a demokratikus felhatalmazás, mint a törvény szava.
*
Természetesen a demokratikus politikai kultúra ilyen deficitjére nem az a megoldás, hogy a televízió nem mutatja be egy mégoly szélsőséges párt vezetőjét, amelyre igen sokan szavaztak. A szélsőséges politikai vélemény önmagában még lehetne demokratikus: anarchista, monarchista vagy rendpárti. A rasszizmus azonban nem politikai vélemény, hanem emberek méltóságának csorbítása, az egyenjogúság megkérdőjelezése, ilyen módon az egész felvilágosodás kora óta érvényes kultúránk alapjainak kétségbe vonása. Ez nem lehet politikai vita tárgya, mert a rasszista nézetekre lehetetlen ésszerű választ adni; egyrészt mert maga a rasszizmus ésszerűtlen, másrészt mert vitapartnerét diszkvalifikálja. Akárcsak a háborús propaganda, amely úgy igyekszik megkönnyíteni katonáinak a gyilkolást, hogy az ellenfelet kártékony állatnak, patkánynak, féregnek nevezi, ember mivoltától megfosztja. Mindez a népirtás előszobája, ahogy azt demonstrálja a náci népirtás, de a tuszik és hutuk közötti vérengzés is.
E helyütt nem célom, hogy a jogi szabályozás mikéntjére tegyek javaslatot. Tény, hogy a beterjesztett törvényalkotási kísérletek egyike sem volt igazán megfelelő, mint ahogy az eredeti, gyalázkodás nevű törvényi tényállás is kritizálható. Születtek már javaslatok a jogszabályi korlátozásra, amelyek közül Sajó András 2004-ben publikált szabálysértési alakzata érdemelné a legtöbb figyelmet.6 Akárhogyan is, kétségtelen, hogy a jogalkotás tudományos precizitással kell történjék, és nem annyira a szankció súlyossága, mint a következetes jogérvényesítés kecsegtethet csak változással. Az is tény, hogy önmagában egy új jogszabály az állami jogpolitika és attitűd gyökeres megváltozása nélkül aligha járhat sikerrel. Mint ahogy azoknak is van némi igazságuk, akik azt állítják, hogy a hatályos szabályok következetes bírói (és ügyészi) alkalmazása is elegendő lenne.
Egy népszerű, az állampolgári racionalitásban hívő liberális nézet szerint a jogszabályok léte vagy nem léte nincs hatással az emberek nézeteire, magatartására. A tiltás eszerint csak elfojtja a társadalmi problémát, amely a fedő alatt fortyog, majd felrobban. Magam is így véltem mindaddig, amíg erőteljes benyomásokat nem szereztem az ellenkezőjéről. Most azt vallom: nem igaz, hogy az állami politika deklarált iránya és a jog nincs hatással a társadalom véleményalkotására. Igenis jelentős azoknak az embereknek az aránya a társadalomban, akik számára mégiscsak számít, hogy mit helyesel a törvény és mit tilt. Honi példát a könnyű drogok területén találunk: habár orvosilag bizonyított, hogy hatásuk mind fizikailag, mind társadalmilag kevésbé romboló, mint az alkoholé, mégis más a társadalmi megítélése pusztán azért, mert a törvény tiltja.
Külföldi példát nyújt Ausztrália és Új-Zéland ellentétes politikája a rassziz¬mus területén.7 Ausztrália a fehér faj felsőbbrendűségébe vetett hitet állami politika szintjére emelte, és jogszabályait is ezzel összhangban alkotta 1860-tól kezdve egészen 1975-ig, amikor ratifikálta az ENSZ-nek a faji diszkrimináció minden formájának eltörléséről szóló egyezményt (CERD) - még ekkor is fenntartást téve a rasszista nézetek terjesztését tiltó 4(a) cikkel szemben. Ezt követően születtek ugyan jogszabályok a faji diszkrimináció ellenében is (1986, 1995 és tartományi törvények), de a CERD bizottsága jelentésében többször is elmarasztalta a faji egyenjogúság terén tapasztalható hiányosságok miatt (legutóbbi figyelmeztető levele 2009. szeptember 29-i). Új-Zé¬lan¬don ezzel szemben az őslakosokat a brit gyarmatosítás kezdetétől fogva relatíve egyenrangúként kezelték, és földjüket „szerződéssel" szerezték meg (habár a szerződés pontos tartalma máig vitatott, amivel egy külön kormányzati intézmény is foglalkozik).8 A maori nyelv, hitvilág és kultúra ma jogilag egyenrangú a gyarmatosítók nyelvével, világnézetével és szokásaival, amelyet számos pozitív intézkedés biztosít. Következésképpen a maori és az ausztrál bennszülött kisebbségek társadalmi helyzete radikálisan különbözik, ahogy a bevándorlókkal szembeni rasszista társadalmi megnyilvánulások terén is nyilvánvaló a különbség a két ország között. Míg Ausztráliában az őslakos származású személyeknek szinte semmi esélyük a társadalomba történő beilleszkedésre, és a rasszista beszéd, diszkrimináció, sőt erőszak hétköznapi szinten megnyilvánul egyéb nem fehérekkel szemben is (Cronulla-zavargás 2005-ben, indiai diákok elleni erőszak 2009 folyamán), Új-Zélandon a maori kisebbség - habár hátrányban van - nem esélytelen, és elképzelhetetlen a nyilvános gyűlölködő beszéd, diszkrimináció vagy erőszak velük szemben. Habár a bevándorlás Új-Zélandon is okoz társadalmi feszültségeket, a kormányzat hatékony erőfeszítéseket tesz arra, hogy ezeket ne rasszista politikával orvosolja - így ha létezik is rassziz¬mus, az magánvélemény marad.
*
Hogy a törvény elfojtja a rasszista megnyilvánulásokat, míg a gondolat tovább él? Hát úgy legyen, vallom most - mert ha tudjuk is, hogy mi van a gatyában, azt mutogatni közszeméremsértés. A gondolat továbbra is szabad, ahogyan az alkotmány 60. § (1) biztosítja, tehát négyszemközt, a barátjának bárki kifejezheti rasszista véleményét, de legyen tisztában azzal, hogy nyilvánosan nem fejtheti ki, mert másokat sért vele - és ez nincs ellentétben az alkotmány 61. § (1) bekezdésével.
Az államnak az alapjogok védelmével összefüggésben intézményvédelmi kötelezettsége is van: azaz biztosítania kell a jogok érvényesüléséhez szükséges feltételeket is, ezen belül állami kötelezettség áll fenn „a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására".9 Az Alkotmánybíróság 1992-ben azzal a feltételezéssel élt, hogy a gyalázkodás kriminalizálása ártalmas a demokratikus közvélemény kialakulására és működésére. Felül kell vizsgálnunk ezt a hipotézist, és megállapítanunk, hogy a rasszizmus nyílt és nem túl burkolt formáinak jelenléte a közéletben nem javára, hanem kárára szolgál a demokratikus közéletnek, mivel a jelenlegi helyzetben a diszkriminatív megnyilvánulások természete olyanná vált, hogy konkrét személyeket korlátozhat jogaik gyakorlásában. A támadott csoporthoz tartozó személyek okkal félnek attól, hogy bántalmazást szenvednek, ha a jogaikért tüntető csoporthoz csatlakoznak, mint amilyen a melegtüntetés vagy a jászsági roma felvonulás, és ha ellentétes véleményüknek nyíltan hangot adnak. A méltóságukon esett sérelem elszenvedése mellett tehát a csoporthoz tartozó egyes konkrét személyek magatartásukat is kénytelenek korlátozni, a kedvezőtlen irányba formálódó közállapotokhoz igazítani. A mások egyenjogúságát kétségbe vonó beszéd egy további hatása, hogy, még ha fel is szólal a támadott csoport tagja, véleménye eleve alacsonyabb, degradált, diszkvalifikált pozícióból hallatszik.10
A véleményszabadság kétségtelenül az egyik legszentebb érték, mégsem minden tartozik a véleményszabadság körébe. Korlátját képezik a szerzői jogok, a személyiségi jogok, a köznyugalom11 és az emberi méltóság. Az Alkotmánybíróság 1992-es határozatában számos megállapítással érvelt a gyűlöletre uszítás tilalmának fenntartása mellett. Kimondta, hogy „a gyűlölet felkeltésére alkalmas nézetek [...] korlátok nélküli ki¬nyil¬vánítás[a kiélezi a] szociális feszültségeket, szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az előítéletességet és intoleranciát. Mindez csökkenti [...] az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyét." Ezt olvasva gyanús, hogy ami itt az elmúlt időszakban a közéletben történt, az tulajdonképpen a gyűlöletre uszítás, nem pedig a - nem büntetendő - gyalázkodás tényállása alá tartozik. Csakhogy az uszítás és a gyalázkodás elhatárolása egyrészt a bíróságoktól, sőt az ügyészségtől is túlzott szemantikai kifinomultságot várt el, másrészt az Alkotmánybíróság maga is bezavart a „közvetlen és nyilvánvaló veszély" megfogalmazásával. A közvetlen és nyilvánvaló veszély okozása ugyanis nem azonos a gyűlöletkeltéssel. Egyik sem feltételezi a másikat, mindkettő megvalósulhat a másik nélkül. A veszély konkrét meglétekor már késő a büntetőjog eszközével fenyegetni - hiszen ekkor már valószínű, hogy más bűncselekmény is megvalósul. A gyűlölködés valójában intellektuálisnak tűnő érveléstechnikával ébreszti fel a legaljasabb ösztönöket, hogy a gyűlölet szinte lopva, fokozatosan magától értetődővé váljék a fogékony hallgatóság számára.12 A jogalkalmazás eleve nem alkalmas arra, hogy ilyen retorikai finomságokat megkülönböztessen egymástól, különösen, ha ekkora a tét (potenciálisan szabadságvesztés avagy a bűncselekmény hiánya között kell választani!). Először is, csak az erőszakos cselekményre történő közvetlen felszólításról feltételezik, hogy közvetlen és nyilvánvaló veszély az eredménye - ekkor viszont már felbujtásról kellene beszélnünk. Másodszor, az Alkotmánybíróság értelmezése azt sugallja, hogy az uszítást halló néptömeg többé nem ura az érzéseinek, intellektusa háttérbe szorult, mert mintegy elbódul a pszichotikus, érzelemre és ösztönökre ható szónoklattól. Mindkét megközelítés tévútra vezet. Az 1992-es alkotmánybírósági határozat nyelvfilozófiai mélységekbe taszította a rassziz¬mus ellen fellépni kívánó ügyészségi vizsgálókat, ahonnan soha nem sikerült kikecmeregni.
A jogi szabályozással szemben gyakori ellenérv, hogy a kódolt beszéddel szemben a jogalkalmazás amúgy is tehetetlen. Ez így van, csakhogy a magyar rasszizmus már egyáltalán nem kódolt, hanem nagyon is egyértelmű. Ha alkalmaz is metaforákat, mint a „karvalytőke", az „indul a vonat Auschwitzba", ezek jelentése csak egyféleképpen dekódolható - napjainkra már egyébként is teljesen nyíltan folyik a kisebbségi csoportok gúnynéven nevezése és gyalázása. Nevetséges lenne kódoltnak tekinteni az „Új Magyar Gárda" elnevezést is. Valóban nem lenne felismerhető a jelentése? A jogalkalmazó nem tettetheti magát süketnek és vaknak, hiszen a szavak általánosan ismert - nem feltétlenül szótári - jelentését kell alapul vennie.
Hasonló a helyzet a holokauszt-tagadással is. Akik a holokausztot tagadják, azok nem egyszerűen úgy vitatják egy történelmi esemény meglétét, mint ahogy azt lehet vitatni, hogy mikor is történt a honfoglalás, vagy hogy Mátyást valóban a Duna jegén koronázták-e. De a holokauszt meg nem történtének állítása egyúttal azt is állítja, hogy a holokausztot valakik kitalálták, bizonyítékokat hamisítottak, és egyesek magukat túlélőknek hazudják. Hogy nem veszítették el szüleiket, testvéreiket, nem szereztek életre szóló fizikai és lelki sebeket. A holokauszt tagadói szerint Valakik ezt nem puszta tévedésből tették - mint a honfoglalás más formáját valló történészek -, hanem a világuralom megszerzése érdekében. Ez nem más, mint egy rasszista összeesküvés-elmélet, és mert tudományos vitának álcázza magát, a legaljasabb fajtából való. Semmit sem ad hozzá a közéleti vitához, az eszmék szabad megvitatásához. Ettől védenénk a közbeszédet, miközben újságírókat rendszeresen elítélnek azért, mert politikusokat kritizálnak? Eörsi Istvánt kártérítésre kötelezte a bíróság, amiért züllöttnek nevezte azt a történészt, aki relativizálta a II. világháború körüli eseményeket - de nem ítélik el azt, aki alázza a túlélőket, tagadja a történteket? Ez nem a demokratikus közvélemény kialakításának módja.
Az Alkotmánybíróságnak az 1992-es határozatában foglalt elvek újra meg újra történő megerősítése ugyanúgy „igen, de" szerkezetű üzenet és mint Sólyom László köztársasági elnöké (akit jelen kérdésben, mint az Ab egykori elnökét, szakmai felelősség is terhel). A szélsőségesek csak az üzenet első felét hallják meg, és az állásfoglalást győzelemként könyvelik el. Az Alkotmánybíróság nem tölti be feladatát, ha az azóta eltelt időszak tapasztalatai nyomán nem veszi a fáradságot arra, hogy az alkotmányos jogelveket újrafogalmazza, és a társadalmi körülményekből következtetéseket vonjon le. Patthelyzet alakult ki azáltal, hogy a bíróságok nem képesek alkalmazni a gyűlöletre uszítás tényállását, valamint nem fogadják el az egyéni panaszt - holott az Alkotmánybíróság döntéseiben van erre nézve utalás: „számolni kelljen magas kártérítésekkel".13 A bíróságok a törvényalkotótól várják, hogy egyértelmű jogszabályt alkosson, s amikor az ezt megteszi, az Alkotmánybíróság csípőből löki vissza azt, anélkül, hogy reflektálna a szabályozási igényre, vagy megmondaná, hogy milyen keretek között lenne alkotmányosan arányos a kisebbséghez tartozó személyek méltóságának védelme. Az Alkotmánybíróság által alkotott jogi struktúra az adott körülmények között éppúgy kudarcot vallott, mint a híres pszichológiai fogoly-börtönőr kísérlet. Az indulatok elszabadultak, a kísérletet tehát félbe kell szakítani. A demokrácia jövője érdekében fel kell lépni az intolerancia ellen, és a játékelmélet szerint az intoleranciára intoleranciával kell válaszolnia annak, aki nem veszíteni akar.
Talán megért egy próbát. Történhetett volna, hogy minden politikus, közjogi méltóság és véleményformáló egyértelműen és együttesen fellép a rasszizmus, kirekesztés, gyűlölködés ellen. Történhetett volna így is, de nem történt. Az értelmiség egy része, amely fellépett, nem elég hallhatóan tette: bonyolult üzeneteket fogalmazott, nem ment utcára, és így elszigetelődött. Nem alakult ki dialógus, csak több párhuzamos monológ, még az interneten is, amely pedig ígéretes eszköznek tűnt a politikai dialógusok folytatására. A Jobbik térnyerését inkább csak elősegítette az az intenzív sajtófigyelem, ami nem párosult sem egyértelmű tiltakozással, sem hatósági fellépéssel, sőt a Magyar Gárda még a bírói betiltás óta is lényegében szabadon teheti ugyanazt, amit korábban.14
*
Mutassa csak be a tévé Vonát, igen. Nyerjenek, ha a választók úgy kívánják. Nem vágyom a rend¬pár¬ti¬ság¬ra, remélem, azért azután is lehet még politikai kritikát gyakorolni, közszereplőt bírálni. Csak olyasmi miatt ne lehessen senkit sértegetni, amiről az nem tehet. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol nincs büntetőjogi korlátja a közbeszédnek, mert a helytelen nézetekre a közösség maga adja meg az (adekvát!) választ, és a gyűlölködő csak magát rekeszti ki. De ez a társadalom itt és most nem létezik - ezért még meg kell dolgozni. Bizonyára többféle módszerrel is el lehet érni, de annyi bizonyos, hogy az eddig alkalmazott módszer nem ebbe az irányba vezet. Ezért a rasszizmus elítélésének most már a jogszabá¬lyok¬ban és a jogalkalmazásban is tükröződnie kellene, mert ahogy a sokat emlegetett határozat is kimondja: „az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel".15 Nem utolsósorban pedig azért, mert Magyarország is aláírta a CERD-egyezményt16 - s Ausztráliával ellentétben még fenntartást sem tett a 4. cikk ellen, ezáltal kötelezte magát, hogy törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítja „a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, [...] fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve", valamint törvényellenessé nyilvánít és betilt „minden olyan szervezetet, propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekinti".

1 Case of Jersild v. Denmark (15890/89; 1994). A bíróság azt is figyelembe vette, hogy egy komoly hírműsor keretében, jól informált célközönségnek szánva közvetítették az interjút.
2 Felszólította a riportert, hogy települjön át Izraelbe.
3 De a „clear and present danger" tesztjét az USA-ban sem alkalmazzák általános jelleggel, illetőleg a precedensjog is változni látszik, lásd Lévay Miklós és Kiss László a 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozathoz fűzött párhuzamos és különvéleményét.
4 95/2008. (VII. 3.) Ab-határozat, III. 3. 4.
5 30/1992. (VI. 26.) Ab-határozat, V. 3., de lásd még 14/2000. (V. 12.) Ab-határozat, 11/1992. (III.5), valamint 95/2008. (VII. 3.) Kovács Péter párhuzamos véleménye II. és Kiss László különvéleménye II.1.
6 Sajó András: „...A faji gyűlölet igazolása bünte¬ten¬dő", Fundamentum, 2004/4., 21-34, 30-31. o.
7 Dow-Gardiner-Garden: Indigenous Affairs in Australia, New Zealand, Canada, United States of America, Norway and Sweden. Background Paper 15 1997-98. Social Policy Group. 1998. http://www.aph.gov.au/library/Pubs/bp/1997-98/98bp15.htm
8 Treaty of Waitangi, bővebben lásd: http://www.waitangi-tribunal.govt.nz/; http://www.nzhistory.net.nz/category/tid/133.
9 Abortusz-határozat és 1992. határozat III.2.2.
10 Fiss, Owen: The Irony of Free Speech. Cambridge, London: Harvard University Press, 1996.
11 Az uszításon kívül a köznyugalmat védi még a rémhírterjesztés, nemzeti jelkép megsértése, önkényuralmi jelképek használata tényállása stb.
12 Lásd még: Sajó i. m. 25. o.
13 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat V.3.
14 MTI: Rendőrök a gárdisták ellen. 2009. nov. 5.; MTI: Vizsgálat a Magyar Gárda keszthelyi ünneplése miatt. 2009. okt. 24., NOL: Szögi Lajosra emlékezik Olaszliszkán a Jobbik, 2009. okt. 16.; MTI: Szerveződő Gárda, bizonytalankodó rendőrség. 2009. okt. 7.
15 30/1992 (V. 26.) Ab-határozat, IV.2.
16 Az ENSZ a faji megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezménye, kihirdetve az 1969. évi 1. tvr.-ben.

Élet és Irodalom, 2009. november 13.

2009-11-16T05:35:00.000+01:00

Rapai Ágnes: Merre megyünk?

2009-11-14T01:56:00.007+01:00

„Ugyancsak a múlt heti lapban olvasható egy nyílt levél az MTV alelnökéhez. Az illusztris aláírók a Jobbik vezérének szerepeltetésén háborognak - teljes joggal. De miért nem tiltakoztak már néhány hete? Amikor ugyanez az ember ugyanezen a csatornán, ugyanebben a műsoridőben, hasonló modorral, éppen csak a Nap-kelte meghívására szerepelt, s küldte el ugyanazt a műsorvezetőt nemes egyszerűséggel Izraelbe. Az eltűrhető volt? „
Fencsik Flóra: A nézők jól jártak, ÉS, 2009. október 30.

Merre megyünk?

Az október 30-i ÉS Visszhang rovatában jelent meg Fencsik Flóra „A nézők jól jártak” című írása. Az MTV reggeli műsorait összehasonlító György Péter recenzióra írt válaszában elkésettnek tartotta az ÉS október 12-i számában közzétett nyílt levelet a Magyar Televízió alelnökének. A Napkelte nekem sem tetszett – különösen az utóbbi időben találtam unalmasnak; azóta, amióta a jó riporterektől megszabadult a tulajdonos. Tamás Gáspár Miklós is elmondta október 27.-én a Ma reggelben Betlen Jánosnak, hogy a Napkelte Vona-akciója ugyanolyan helytelen volt, mint a Ma Reggelé.
Nálam október 12-én telt be a pohár. Elegem lett abból, hogy a cigányozás, a buzizás, a zsidózás már nem csak az interneten, a jobboldali sajtóban, és a kereskedelmi médiában folyik. Azon a reggelen magyar írókat zsidózott le Vona. Nem idézem őt, mert nem vagyok a szóvivője, nem terjesztem undorító nézeteit. És ezt követelem a Magyar Televíziótól is. Az a meggyőződésem, hogy a közszolgálati televíziónak a humanista értékeket kell propagálnia, különben nagy baj lesz. A szólásszabadság híve vagyok, nyugodtan mondja el mindenki a véleményét. De a Magyar Televízióban ne vitatkozzanak neonácikkal arról, volt-e Holokauszt, létezik-e cigánybűnözés, mennyire visszataszító a meleg felvonulás. A Jobbik embergyűlölő nézeteivel nem szabad vitatkozni. Az ilyen alantas nézeteknek teret adni is káros, vitatkozni velük pedig abszurd. A magyar társadalom önvédelmi reflexe még nem alakult ki az ilyen eszmékkel szemben. Kell lennie egy erkölcsi minimumnak, mégpedig olyannak, amely nem tartja szalonképesnek a rasszista beszédet.
Azt sem volt kellemes hallani, amikor a Napkelte műsorvezetőjét Vona elküldte Izraelbe. Természetesen felháborított az a műsor is, csak akkor még nem fogalmazódott meg bennem a határozott gondolat: az újnyilas beszédet nem szabad mikrofonközelbe engedni. Talán azért sem jutott ez így eszembe akkor, mert a sértett legalább válaszolhatott. Vagy, mivel Betlen János úriember, azt mondhatta volna Vonának: „Tessék kifáradni a stúdióból!” De nem vonta meg tőle a szót, hanem csak fel volt dúlva. Mondanom sem kell, a műsorvezető kifakadása is Vona malmára hajtotta a vizet.
Fencsik Flóra a Ma reggelt dicséri annak kitűnő vizuális megjelenése miatt. Hát, igen. Leni Riefenstahl is ragyogó filmes volt, mégsem tudom szeretni.
Nem az a fontos, hogy milyen márkájú cipőben indulunk útnak, hanem az, hogy merre megyünk.

Rapai Ágnes, költő

ÉS 2009. 11. 13.

Takács Zsuzsa: Fény szitálja be

2009-11-12T08:09:00.007+01:00

(Kokas Ignác festménye)

Takács Zsuzsa: Fény szitálja be

Ha nem tudnám, hogy magam rángatom

vágyaim zsinórján az árnyékokat,

elhinném, hogy amit láttam álmomban,

igaz, hogy halottas ágyadról fölkeltél,

és mint fürdő után a viruló nők, féllábadat

a kád peremére téve bolyhos lepedőbe

törülközöl, és álmélkodó kérdésemre –,

mert arról szólni sem merek, hogy visszanőtt

csontjaidra a hús, és fény szitálja be

telt combjaidat –: hogyan sikerült egyedül

megfürödnöd? panaszkodsz kicsit, mint aki

a feltámadás végére már felejti a kínokat.

http://takacszsuzsa.freeweb.hu/11%20letak%20sz.htm

Galambos Tamás

2009-11-11T15:01:00.002+01:00

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

2009-11-11T08:57:00.002+01:00

„…ez idő tájt kezdtem búvófolyosóimat, hódvárrendszeremet építgetni, feleségem tekintete, keze elől rejtegetni és védelmezni, úgyhogy olykor, és nincs kétségem, hogy a védgátjaim miatt, valami lappangó neheztelést véltem észlelni a feleségem magatartásában, ez az észleletem azután viszontneheztelésre, majd kitartó fájdalomra fordult bennem; amely a feleségem múló hangulatát sokkal súlyosabb neheztelésnek láttatta, akarta láttatni velem, mint amilyen az valójában volt, hiszen nem nagy erőfeszítésembe került volna a feleségemet kiengesztelnem, úgyszólván egyetlen helyes, pontos és jól megválasztott szó, de akár csak egyetlen ilyen mozdulat is megtette volna, én azonban ragaszkodtam a fájdalmamhoz, nyilvánvalóan, mert az eltaszítottságomra ismertem benne, az eltaszítottság tűrhetetlen érzése viszont kompenzálásra ösztökélt, a magányos kompenzáció azután megint alkotóerőként öltött bennem formát, vagyis fellobbantotta neurózisomat, azaz mindent fölényesen elsöprő, de csak újabb és még fokozottabb védekezési reflexekre kényszerítő munkakedvemet, munkalázamat és -dühömet, egyszóval beindult ez az egész ördögi mechanizmus, ez a gyilkos körhinta, amely először megmárt a fájdalomban, hogy azután magasan fölé emeljen, de kizárólag azért csupán, hogy hamarosan még mélyebbre vessen belé vissza… és biztosan, egész biztosan ez is közrejátszott abban, hogy újra átforrósodott éjszakáink, e sötéten fénylő éjszakák egyikén, melyeknek sötét bársonyfénye mégis, annyira különbözött mostani éjszakám sötét és sötétbe vesző, fekete fényeitől, e sötéten felizzó éjszakáink egyikén tehát azt mondta a feleségem, hogy mindezekre a kérdéseinkre és válaszainkra, ezekre az egész életünket érintő kérdésekre és válaszokra csakis az egész életünkkel felelhetünk, pontosabban a teljes életünkkel, mert minden ezentúl föltett kérdésünk és minden ezentúl adott válaszunk elégtelen kérdés és elégtelen válasz lenne, és hogy a teljességet ő csupán egyféleképpen tudja elképzelni, mert, legalábbis az ő számára, semmi más teljesség nem pótolhatja az egyetlen, a maradéktalan, a valóságos teljességet, hogy tehát gyereket akar tőlem, mondta a feleségem. Igen, és
„Nem!” – mondtam én rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt; és mintha ez a
„Nem!” nem eléggé határozott
„Nem!” lett volna, vagy mintha biztos lett volna következetlenségemben, a feleségem csak nevetett rajta. Hogy ért ő engem, mondta később, tudja, milyen mélyről fakadhat belőlem a
„Nem!”, és hogy mit kell legyőznöm magamban, hogy igenné legyen. Én pedig azt feleltem erre, hogy azt hiszem, én is értem őt, tudom, hogy mit gondol, de hogy a
„Nem!” az
„Nem!”, és nem afféle zsidó-nem, aminek ő valószínűleg gondolná, nem, ebben én egészen biztos vagyok, olyan biztos, amennyire bizonytalan azt illetően, hogy tulajdonképpen miféle
„Nem!” is ez, csak éppen
„Nem!”, mondtam, habár, ami a zsidó-nemet illeti, arra is lenne épp elég indok, mondtam, hiszen elég elképzelni egy kétségbeejtő és gyalázatos beszélgetést, mondtam, mondjuk, mondtam, elképzelni a gyerek, a gyerekünk – a te – sivalkodásodat, mondjuk, mondtam, hallott a gyerek valamit, és éppen azt visítja, mondjuk, mondtam, hogy „Nem akarok zsidó lenni!”, hiszen nagyon is elképzelhető és nagyon is indokolt, mondtam, hogy, mondjuk, a gyerek ne akarjon zsidó lenni, és hogy engem feszélyezne a válasz, igen, mert hogyan is lehet egy élőlényt rákényszeríteni, hogy zsidó legyen, e tekintetben, mondtam, mindig lehajtott fejjel járulnék elé – eléd –, mert nem adhatnék neki – neked – semmit, se magyarázatot, se hitet, se lőfegyvert, hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet, a szellemi létformát, amit élek és mint szellemi létformát fenntartok, és nekem ez elég, én tökéletesen beérem ennyivel, kérdés azonban, hogy ő – te – beérné-e – beérnéd-e – vele. És mégis, mondtam, nem zsidó-nemet mondok, mindennek ellenére sem, mert nincs förtelmesebb, nincs gyalázatosabb, pusztítóbb és öntagadóbb az ilyen, úgymond, racionális nemnél, az ilyen zsidó-nemnél, nincs ennél olcsóbb, és nincs ennél gyávább, mondtam, elegem van abból, hogy gyilkosok és élettagadók kiáltsák ki magukat az életnek, túl gyakran történik ez ahhoz, mondtam, hogy akár csak az ellenszegülő dacot is fölkelthetné bennem, nincs szörnyűbb, nincs gyalázatosabb, mint az élettagadók kedvéért tagadni az életet, hiszen még Auschwitzban is születtek gyerekek, mondtam, és a feleségemnek, magától értetődően, tetszett ez az érvelés, bár azt már nemigen hiszem, hogy megértett volna, miként valószínűleg én sem értettem önmagamat. Igen, és nem sokkal később történhetett, hogy villamosra kellett szállnom, utaztam valahová, ki tudná, hová, nyilván a dolgaim után jártam, mintha lennének még dolgaim, miután az én e földi dolgaim mind elvégeztettek már, és kibámultam az ablakon az omlásszerű suhanásba, a megállók váratlan megtorpanásaiba. Csörömpölve száguldottunk félelmes házak és az itt-ott felbukkanó csenevész növényzet vékony sikolyai közepette, és egyszerre csak, akár egy merénylet, felszállt egy család. Elfelejtettem említeni, hogy vasárnap volt, diszkréten haldokló vasárnap délután, már langyosodó évszak. Öten voltak, a szülők meg három kislány, a legkisebb még épp csak hogy kibújt a pólyából, rózsaszín, kék és szőke színekben pompázott, nyálzott és elszántan üvöltött, talán melege lehet, gondoltam. Barna, szelíd, nyúzott anyja az ölébe vette, karcsú nyaka operaházi táncosnő tört ívű mozdulatával csuklott a gyermek fölé. A középső nővér duzzogó arccal állt a legkisebbet dédelgető anyja mellett, a legidősebb, gondoltam, tán hét-nyolc éves kislány, mintegy engesztelőn és a kívülrekedtek nyomorult összetartozásával fonta karját a kishúga vállára, ő azonban bosszúsan lerázta magáról. Az anyját akarta birtokolni, de tudta, hogy ügye elveszett, miként eszközei is, a gátlástalan üvöltés, ami most már a legkisebb előjoga. A nagylány most egyedül maradt, e szép fényű vasárnap délutánon megint átélte a mellőzöttség, a magány és a féltékenység keserveit. Befogadó megbocsátássá érlelődik-e majd benne, gondoltam, vagy lyukba búvó neurózissá inkább, gondoltam, miközben az apja meg az anyja betöri valami szégyenletes egzisztenciába, gondoltam, amibe beletörődik, gondoltam, és amit szégyenkezve betölt majd, ha pedig nem szégyenkezve, az annál szégyenletesebb reá, és mindenkire nézve, aki betörte őt és beletörődött, gondoltam. Az apjuk: inas, barna, szemüveges férfi, nyári vászonnadrágban, meztelen lábán saru, ádámcsutkája akár egy daganat, kinyújtotta sárga, csontos kezét, hegyes térdei közt a kicsike végre megnyugodott; és az öt arcon, mint transzcendens üzenet, egyszerre földerengett a mindnyájukon túlmutató hasonlóság. Csúnyák voltak, elgyötörtek, nyomorúságosak és megdicsőültek, vegyes érzések viaskodtak bennem, viszolygás, vonzalom, borzadó emlékek és mélabú, és úgyszólván a homlokukra írva láttam, és szinte a villamos falaira is, lángbetűkkel:
„Nem!” – sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni,
„Nem!” – sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor,
„Nem!” – üvöltötte, vonította bennem valami, lehetetlen, hogy ez, a gyerekkor, megtörténhessen vele – veled – és velem, igen, és akkor kezdtem el mesélni a feleségemnek a gyerekkoromat, vagy talán önmagamnak, nem is tudom, de meséltem neki, logorreám minden bőségével és kényszerével, meséltem gáttalanul, napokon, heteken át, mesélem tulajdonképpen most is, bár már rég nem a feleségemnek mesélek. Igen, és nemcsak mesélni, bolyongani is akkor kezdtem, ugyanez a város, amelyben már-már a viszonylagos megszokás viszonylagos biztonságával mozogtam, akkoriban kezdett újra csapdává átalakulni számomra és időnként megnyílni a lábam alatt, úgyhogy nem tudhattam, váratlanul melyik kimondhatatlan, gyötrelmekkel és gyalázattal átitatott színterén találom magam, hogy milyen hívásnak engedek például, amikor apró, rokkant, álomroncs paloták közt előkelő betegként szunnyadó mellékutcába osonok, tornyos, szélkakasos, csipkés, csúcsos, vakablakos meseházak árnyai közt lopakodom, hitvány előkertek fekete rácsozata mentén, ahol most minden olyan kifosztott, olyan csupasz, átlátható, ócska és ésszerű, mint egy elhagyott ásatási színtér.”

Magvető, 1990.

http://209.85.129.132/search?q=cache:duqviDvjKS4J:dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00005_kv.html+Kaddis+a+meg+nem,+dia&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a

Bak Imre festményei

2009-11-10T09:12:00.004+01:00

Székely Magda versei

2009-11-10T08:47:00.005+01:00

Ikon
Nemes Nagy Ágnesnek

A makulátlan arcok,
a nyílegyenes vállak
állnak a lapnyi térben,
összeszorítva állnak.

Nincs hely eleven fának,
nincs hely eleven égnek,
alig elég a testnek,
mi elég az igének.

Barna aranyban állnak
úgy eltakarva állig,
csak a végleges arcok
erős vonása látszik.

Az idő megcseréli
minden kövét a falnak,
a lapnyi térben állók
hibátlan megmaradnak.

Tél

Hull napra nap, hull, hull a hó,
hull a fehér depresszió,
benn ropog a tűz, mint a dió,
a kályha falára tapadni jó.

Be kéne nyomulni a kályha fala
mögé ahol dübörög a fa,
lobogna az ember húsa, haja,
de a csont, a csont is átizzana.

Chilf Mária : Kiesett pillanat, 2007

2009-11-08T13:29:00.001+01:00

Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm

2009-11-08T13:24:00.000+01:00

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Kötetben: Grafitnesz (Budapest, 2004)
Kiadó: Magvető

ef. Zámbó István, ef. Zámbó István, ef. Zámbó

2009-11-08T04:54:00.006+01:00

Darvasi László: A magyar író támogatása

2009-11-08T04:45:00.004+01:00

(az irodalom ellenségei)

A magyar író életét támogatták sváb, szász, sokféle szláv, román, francia, spanyol, zsidó, itáliai, hanti, mansi és egyéb földekről származó élveteg, szorgalmas, szószátyár és hallgatag ősei.
A magyar írót cigány ősei is támogatták.
A magyar írót támogatta pogány, kálvinista, pápista, hugenotta, baptista, anabaptista, valamint izraelita vallású rokonsága, akik megvitatták a támogatás mértékét, módját, idejét, formáját, különbnél különb lehetőségeit, minek következtében Feldenstein rabbi sértődötten elrohant Vecsés irányába, és az óta senki sem látta.

„Tisztelt Kuratórium, mint azt megtudtam, a napokban végre megtörténik a Teremtés oly régen - és persze joggal - várt eseménye. Az emberiség, azon belül a magyarság szempontjából oly releváns pillanatoknak a megörökítéséhez kérek alkotói támogatást, úgy havi, mint egyszeri térítés formájában, maradok tisztelettel,
sk., a magyar író.”

Amikor a magyar író támogatásért folyamodik, magától értetődően a kérelem jellege dönti el a támogatás stílusát, hangnemét, a kérelmező mondatok természetét. Szerelmi támogatás esetén a stílus fennkölt, érzékeny, távlatos. Virágcsokor mögül szaval, azt hiszi, így titokzatosabb. S mintha bármilyen megoldás érdekelné, holott a magyar írónak az efféle, úgy tehát szerelmi esetekben minden kell. Aztán persze lábjegyzetekkel is beéri. Ez a helyzet nem tart tűrhetetlenül sokáig, mert a magyar író elhalálozik, vagy újranősül. Pénzadományok, ösztöndíjak, egyéb értékek kívánsága esetén a magyar író hangja éppúgy elvékonyodik, mint bármely más embertársának a hangja. Aki kér, vékonyabb. Aki ad, vastagabb.
Szépen csillogó kitüntetések kérése esetén a magyar író hangja feszült – már régen meg kellett volna kapnia az illető érdemérmet -, máskor sértett – az adományozót megalázó módon figyelmeztetnie kell – megint máskor kifejezetten kétségbeesett – a rettenetes telefonszámlát is neki kell fizetnie, ami a több száz hívást eredményezi, amellyel a többi írót, többi kurátort, illetve a magyar népet igyekezett rávennie, hogy támogassák az ő támogatását.

„Tisztelt Kuratórium,
nyomorúságos állapotok és rendkívüli nehézségek között dolgozom! Amint azt Önök is tudják, a Teremtés, illetve a Teremtő, aki ezt az oly régen várt eseménysort kigondolta, végrehajtotta és felügyelte, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Amennyiben a Tisztelt Kuratórium támogatásra méltónak talál, szerény eszközeimmel igyekszem korrigálni, ha pedig ez lehetetlen, újra meg alkotni a Világot. Maradok tisztelettel, sk., magyar író.

A magyar írót regényének és számos verses kötetének megírásakor támogatta materializmus, ateizmus, idealizmus, az Isten, a jóság, a gonoszság, a hét főbűn. A magyar írót odaadóan és pillanatra nem szűnően, máskor gyengéden, elementárisan, anyaian, zsarnokian, kacagtatóan, vacogtatóan, elementárisan vagy futólag, de támogatta és támogatta a halálfélelem.

„Tisztelt Kuratórium, félek.
Maradok tisztelettel, sk., magyar író.”

A magyar író öltözködését támogatta Magyar Királyi Törvényszék, az Államvédelmi Hatóság, a Politikai Nyomozó Főhatóság, dr. Vida Ferenc elvtárs, tanácsvezető bíró, a magyar író felesége, a magyar író férje, a lakógyűlés, az utca, a nép, a nemzet, továbbá az 1941es esztendő április havában meghozott, sárga csillag viselésére kötelező rendelet.

„Újból arra kérem a Tisztelt Kuratóriumot, hogy támogasson a hazám. A népem. A nemzetem. Maradok tisztelettel, sk., magyar író”

A magyar író szélsőséges viselkedését, különös szokásait és döntéseit támogatta a Valeriána, az ópium, a morfium, a koffein, a koleszterin, az Eistand, a bitó, az akasztófa, a kard, a pika, az ágyúgolyó, a puskagolyó, a puskatus, a Magyar Államvasutak, Tokaj, Villány és Szekszárd történelmi borvidékei, a Magyar Országos Söripari Vállalat, és a több emeletnyi, csábító, személyre szabott mélység.

Tisztelt Kuratórium,
Műveim szempontjából föltétlenül meg kellene ismernem a francia konyhák kifinomult világát, a Riviera-t, az Escoriált, Velencét, Rómát, Párizst, Zürichet, Bécset, Berlint és a Towert – utóbbira elég egy esős vasárnap délelőtt -, a brazil őserdők világát, az orosz tajgát, a fiú kollégiumok világát, a vándorszínész szekerek nyikorgását, a Mont Blant csúcsát, a nőt, a férfit, a szerelmet, a halált.”

„Tisztelt Kuratórium, nagyon félek!
Maradok tisztelettel, sk.”

A magyar írót a többi magyar író is támogatja. Magyarországon, illetve a világon szinte megszámlálhatatlan magyar író él. A magyar író definiálása nem kevés gondot okoz a magyar írókra szakosodott tudósoknak, mert ahhoz, hogy valaki, én, te, ő, az édesanyánk, apánk a kishúgunk, magyar író legyen, nem elengedhetetlen követelmény az irodalomhoz való érzék, egyáltalán, az alkotás, az írás. A magyar írót tehát támogatja a többi, titokzatos és definiálhatatlan, sikeres és még sikeresebb magyar író, mert folyamatos késztetést és kihívást jelent, hogy náluknál jobbat kell írni – akkor is, ha nem írnak -, mert náluknál sikeresebbet kell írni – akkor is, ha a kutya se tud róluk.

„Tisztelt Kuratórium,
nagyon kérem, ne zavarjanak,
írok! Sk., magyar író”

Feldenstein rabbi egyszer megkérdezte a gyülekezetet, vajon ki támogatja a magyar írót, amikor ő a saját főztjét eszi.
Róth mészáros emelkedett fel, hogy ő aztán biztosan nem.
Mire Keller korcsmáros bólintott, hogy ő sem.
Mire Lelovits sakter is megszólalt, ő sem, ő sem.
Erre aztán nagyot kacagott Feldenenstein rabbi, hogy erről lenne szó, mert bizony a saját főztje nem feltétlenül!

A magyar író szívszorító, s az utókor számára számtalan tanulsággal szolgáló szerelmi életét támogatta – éppenséggel 1583-ban – a megerőszakolandó szépséges zólyomi polgárasszony, támogatta továbbá Vajda Julianna Lilla, Sárvári Anna színésznő, a szeptember hónap végének melankolikus hangulata, Kratochwill Georgina, Fröhlich Brúnó, Boncza Berta, Tanner Ilona, a Treponema pallidium elnevezésű baktérium, Prohászka Ottokár püspök idevágó véleménye, Spiegler Bella, Várady Gyula szállodaigazgató és neje Váradi Gyuláné, nem kevésbé bakfiskorú leánygyermekük Váradi-Rózsa Zsuzsanna, Démusz Ella, Vágó Márta, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra gyógypedagógus, valamint egy másik magyar író felesége, jelesül Karinthy Frigyesné Bőhm Aranka, aztán az úgynevezett Harmadik zsidótörvény, 1941. X.V. tc., amennyiben – többek között – megtiltotta az úgynevezett vegyes házasságokat, illetve a zsidók és nem zsidók közötti nemi kapcsolatok abszolválását, úgymint a csókot, a simogatást, a testtagok összedörzsölését, a pettinget, a coitust, az ölelést, az ölelést.
A magyar író nemi életét támogatta az 1951.évi 9. törvényrendelet, amely Anyasági Érdemrend adományozása, valamint a sokgyermekes anyák jutalmazásának tárgyában születet. A magyar írók szerelmi életét támogatta Bíró Károlyné, született Ratkó Anna, textilmunkás, agitátor és miniszter.

Boldogult ifjú korában, s aztán még igen sokáig a magyar író magától értetődően bírta a szavak támogatását. Aztán a helyzet megváltozott. Ősz lett a nyelvben, hideg szelek fújtak a papírlapok fölött. Az a megszámlálhatatlan, részvétlen, hiábavaló, elpergő, semmibe hulló
szó, szó, szó.

A magyar írót támogatta Báró Hatvany Lajos, Makkai Ödön, Aczél György, Soros György és Vendelin József főpincér.

A magyar író munkásságát támogatta az idegenszívűség, a homoszexualitás és a hazaárulás.

A magyar író munkásságát a legnehezebb helyzetekben is támogatta az emberi butaság.

A magyar írót támogatta a magyar nép kenyere.
A magyar írót támogatta a francia croissant, a bajor péksütemény, a bécsi kifli, a berlini kuglóf, a saslik, a hamburger, bolognai makaróni, brindzás tészta, a kédli, a scsi, a kebab.

Hogy a magyar író kulturáltan tölthesse el a szabad idejét, támogatta a magyar történelem, azon belül is a magyar nép megannyi forradalma és szabadságharca, az első és a második világháborúk, Kufstein, Teresienstadt és Josephstadt festői vidékei, a Margit-sziget, Szibéria, a budai Tabán, a Balaton, a Don-kanyar festői vidéke, Oswiecim, az Andrássy út 60-as számú épülete, a hangulatos hortobágyi munkatábor, a szegedi Csillag Börtön.

A magyar író utazását a Magyar Királyi csendőrség segítette.

Szurkoljunk együtt a magyar írónak!

A magyar író temetését támogatta a Magyar Királyság, a Magyar Népköztársaság, a Magyar Köztársaság.

„Tisztelt Kuratórium,
a közeljövőben esedékes feltámadásom végett kérem temetésem későbbi, meg nem jelölt időpontra való elhalasztását!
Maradok tisztelettel, sk., magyar író.”

Holmi, 2009. október

Seress Rezső - Ray Charles: Szomorú vasárnap

2009-11-07T17:43:00.002+01:00

Boldog születésnapot, Kertész Imre!

2009-11-07T01:29:00.002+01:00

A holocaust mint kultúra*

„Kertész olyan európán dolgozik, amely vagy képes lesz valóban szabad és felvilágosodott lenni, vagy önnön létfeltételeit zúzza szét”

(A Jean Améry-díj átadásakor elhangzott laudációból)

Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a XX. századi gyalázat, Szent Pál kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem.

Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így tehát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne. Ítélkezzünk tehát a jog alapján a lágerek világegyeteme fölött? Vizsgálgassuk, hogy hol és kik szenvedtek igazságtalanabbul? De hisz jól tudjuk, hogy mindez túl van a jogon és az igazságon; nem is szólva az olyanféle úgynevezett felelősségre vonásokról, amilyen például a Péter Gáboré volt, még a nürnbergi ítéletek és a frankfurti Auschwitz-per is megmutatta, hogy az áldozatok és a hóhérok világa, és vele az iszonyú ítélet is, messze a bírósági termen kívül fekszik. Vagy pedig, ahogy mondani szokás, bízzuk a történelem ítélőszékére a kérdést? Csakhogy, valljuk be őszintén, a történelmi szemlélet – legalábbis eddig – igen kevéssé mutatkozott alkalmasnak arra, hogy magyarázattal szolgáljon, mi több: hogy egyáltalán felfogja ezeket a bibliai vagy népnyelvi fogalmakkal, esetleg hatósági fedőneveikkel, leginkább azonban a puszta helységnevükkel illetett eseményeket. Persze, fontosak a történelem által felhalmozott tények; de megmaradnak puszta nyomozati adattárnak, ha e tényekkel megbirkózni a történelem nem képes. Márpedig azt látjuk, hogy nem képes, talán mert nem rendelkezik egyetemes elrendező szemlélettel, mondjuk ki: filozófiával. Az utolsó történetfilozófiai szót – nem filozófiakritikait tehát, hanem affirmatív történetfilozófiai szót – talán Hegel mondta ki, amikor azt írta, hogy a történelem az ész képe és tette. Ma könnyen nevetünk ezen (könnyes szemmel, természetesen), de nem tagadhatjuk, hogy az ész XVIII. századi mítosza Európa utolsó termő nagymítosza volt, amelynek elillanása vagy – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott bennünket.

Amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy – természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül – ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében. Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon. Albert Camus a L’homme révoltéban – úgy hiszem, ő maga is valaki mástól: alighanem Shelleytől idézi – azt mondja: „A költők a világ törvényhozói.” Azt hiszem, valahonnan innen kell kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a költők – és ezt a szót itt igen tágan kell értelmeznünk, a kreatív képzeletre általában –, hogy tehát a költők nem hozzák a törvényt, mint az alkotmányjogászok a parlamentben, de ők azok, akik engedelmeskednek a törvénynek, annak a törvénynek, amely a világban még mindig törvényként működik, és amely a történeteket, és a nagy embertörténetet is, teremti és szerkeszti. A költő az, aki sosem véthet e törvény ellen, mert akkor műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz. Engedjék meg, hogy ezt a megfoghatatlan s mégis mindennél hatékonyabb törvényt, amely nemcsak hogy irányítja szellemünket, de amelyet szakadatlanul mi magunk táplálunk eleven életünkkel, hiszen különben nem létezne: hogy ezt a törvényt most, jobb híján és tanácstalanságomban, a Thomas Manntól kölcsönvett kifejezéssel, egyszerűen az elbeszélés szellemének nevezzem. Ez dönti el, hogy mi és hogyan kerül be a mítoszba, hogy mi marad meg egy civilizáció történettárában, annak ellenére, hogy ezt oly gyakran szeretnék eldönteni inkább az ideológusok. Úgyszólván sosem sikerül nekik, úgy legalább, ahogyan ők szeretnék. A mítoszról valami más dönt, valami titkos és közös elhatározás, ami nyilván valódi lelki motívumokat, szükségleteket tükröz, amiben megjelenik az igazság. Mindennapi életünk horizontját ezek a történetek határolják, ezek a – végső soron – jóról és rosszról szóló történetek, és e horizonton belüli világunkat a jóról és a rosszról való kifogyhatatlan suttogás hangjai hatják át. Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez az a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.

Mindezt előre kellett bocsátanom, ha fel akarom tenni azt a kérdést, hogy miért vált Auschwitz az európai tudatban azzá, amivé vált: egyetemes példázattá, amelyre rátétetett a maradandóság pecsétje; amely puszta nevébe foglalta a náci koncentrációs táborok teljes világát, az egyetemes szellem efölötti megrendülését, és amelynek mitikussá emelt színterét fenn kell tartani, hogy a zarándokok meglátogathassák, amint meglátogatják például a Golgota dombját. Tényleg: mi szükséges a beteljesedéshez – remélem nem fognak félreérteni –, a bizonyos értelemben vett tökéletességhez? Mindenesetre néhány adalékot fel tudunk sorolni. Az első: minden nagy példázat alapkövetelménye, az egyszerűség. Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. Az elbeszélés úgy tudja – mint különben igaz is –, hogy Auschwitzba ártatlan emberek millióit hurcolták, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat, például a politikumé: ezt a történetet nem bonyolítja olyan szál, hogy a mozgalom – és kizárólag a mozgalom – szempontjából ártatlanul elítélt, de különben hithű náci vezetőket csuktak volna Auschwitzba, akikkel szemben az elbeszélés szellemének nehézkes ambivalenciával kellene megküzdenie.

Másodszor: Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra. Egyaránt vonatkozik ez mind térbeli, mind időbeli dimenziójára. Igen furcsa paradoxon ez. Mert noha még köztünk járnak túlélői – mint az is, akit itt látnak, kezében e papírral –, mégis eltávolodva áll előttünk, akár egy pontosan kipreparált ásatási lelet, egy valamennyi részletében ismeretes, végleges történet, amelyre joggal alkalmazhatjuk az elbeszélői múltat. Térbelileg pedig e történetnek ismerjük minden zegét-zugát, a fekete faltól a cseh családi barakkokig, a Sonderkommandótól a krematóriumokat működtető ventilátorok gyári márkájáig. Úgy áll előttünk, mint a Jelenések Könyve, mint Edgar Allan Poe, Kafka vagy Dosztojevszkij valamelyik kínos részletességgel ecsetelt rémtörténete; ismeretesek a részletei, a logikája, erkölcsi borzalma és gyalázata, a gyötrelmek mértéktelensége, szörnyűséges, az elbeszélés európai szelleméből valami módon immár kiűzhetetlen tanulsága.

Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy egy bűn szellemtörténeti szenzációvá nőjön, égő sebbé, traumává, amelyet, mint súlyos baleseti zúzódásait a test, úgy őriz az emlékezet: nyugtalanul, eltüntethetetlenül, minden érintésnél újra felvérződve. Ehhez nemes szerveket kellett érintenie a katasztrófának. Ideje futó pillantást vetnünk a század grand guignoljának két társszerzőjére, a náci meg a bolsevik mozgalomra. Az elbeszélés szelleme mint szerződésszegőket tartja számon őket, más szóval: bűnözőkként. A bűn hangulata a komolyság, mondja Kierkegaard. Én azért említettem a szerződésszegést, mert amióta az európai etikai kultúra lángoló csipkebokrában megjelent a törvény látomása, majd szavakká formálódva kőbe vésetett, azóta minden eseményt e szavakon mérünk, és minden tett a szerződéshez viszonyított tett. Nem értenénk a bűn hangulatának komolyságát, hogy úgy mondjam, a bűnözők erkölcsi szerepvállalását, ha az elbeszélés szelleme nem ismerné Káint, Ahasvérust, Torquemadát, Hitlert és Sztálint. Mármost a két mozgalomnak csak a végeredménye azonos: a terror, a táborok, a népirtás, a gazdasági, szellemi, lelki és erkölcsi élet teljes elnyomorítása, az individuum eltiprása – minek folytassam? Jellegük azonban különböző. Mindketten az elbeszélés szelleméből indulnak ki: az egyik látszólag (azaz ideológiája szerint) beteljesítve azt, a másik nyílt dühvel szembeszállva vele. Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is. Az egyik a törvényt alkalmazza törvénytelenül, a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Ha egyek is a tömeggyilkosságban, más a náci tömeggyilkos és megint más – legalábbis eredetileg – a bolsevik tömeggyilkos motivációja. Idő híján éppen csak néhány tőmondatot a XX. század e két gyilkostípusáról. A bolsevik: lélek és értelem helyén taktika. A taktika fegyelme. A taktika mint egyetlen mozgatóerő, mint morál, mint „a cselekvés vezérfonala”. A filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, a rideg dogma valami egyházi jelleget kölcsönöz az egésznek, ami a pszeudomunkásmozgalom nyárspolgári bűzével, valamint a kínzókamrák és a mártíriumok mellékzöngéjével egészen különös együttest alkot. Van benne valami a jezsuitizmusból, de a jezsuiták elitizmusa nélkül. A bolsevik elitet szétzúzták, a harmincas évek elitje pedig, amely az úgynevezett ötvenes éveket teremtette, sosem volt elit, legföljebb parancsnokság, vezérkar, magasrangú szolgahad. A náci? Rokonellentét. Egyszerűbb, mondhatni modernebb. Nem a taktika embere, leplezetlenül alapoz a kultúra évezredei során visszaszorított ocsmány ösztönökre. A náci fegyelem katonai fegyelem, különítményfegyelem. Sajátos ötvözete a bolseviknak, a gyarmati katonának, a középkori lovagnak, a főkönyvelőnek meg a konkvisztádornak. A náci az őrület, az elszabadult kutyafalkák, a kocka alakra szabdalt tömegmozdulatok, a tajtékzó nemzeti ittasság, a gyilkosság és az öngyilkosság, a nyílt kétségbeesés és a nihil. Elitimitációval párosult kisebbségi komplexus. A nácizmus az ember idegszálaiban él mint gyűlölet, mint agresszió, mint bacchanália, mint butaság, mint menekülés, mint védelem a tömeg mélyén és mint a lerészegedett, lumpenné züllött ember munkakerülése, megint csak Thomas Mann kifejezésével élve.

A lázadó emberben Camus azt mondja, hogy a bolsevizmus univerzalitásra tör, a náci – vagy fasiszta – mozgalom azonban nem. Nos, ez alapos tévedés. De érthető: szellemi ember lévén Camus önkéntelenül is egy konstruktív mozgalom pozitív ideológiáját kereste, ha csupán álcaként is, a nácizmusban. Holott az egyetemességre törő igényét a náci mozgalom éppenséggel dekonstruktivitása, negativitása révén jelentette be. Nézzük csak, hogyan kapcsolódott az egyetemes mítoszba, ha csupán negatív főszereplőként is, hogyan tört az univerzalitásra, ha nem is a szeretet, de épp a fonákja, a gyűlölet, a gyilkosság által.

Bármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését – persze valódi és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok –, mindig egyazon eredményre jut: tehetetlenül áll előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, gazdasági, társadalmi, tudatállapoti, szituációs stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális. Én azonban úgy hiszem, hogy az elbeszélés szelleme erre is jobb magyarázattal szolgál. Freud említi, hogy a németek antiszemitizmusát az egykor pogány germánoknak a kereszténység ellen való lappangó lázadása is motiválja, elvégre a keresztény hit a zsidó monoteizmus gyermeke. Szerintem azonban ez, ha egyáltalán, akkor legföljebb távoli hárfakíséretként színezheti csupán a brutálisan harsogó indulót. Aztán meg, ha így lenne is, ugyan miért lázadoztak a németek pontosan az 1933-tól 1945-ig terjedő tizenkét esztendőben a kereszténység, azaz a zsidóság ellen? Nos, a kérdés mégsem annyira abszurd, mint amilyennek első pillantásra látszik. Isten óvjon minket az obskurus misztikától, attól, hogy a germán lélek mélyrétegeiben vájkáljunk, de tény és való, hogy az újkorral kezdődött évszázadok során a zsidókkal való bánásmód, a zsidókhoz való viszony, köznyelvileg szólva a zsidókérdés Európa lelkiismereti kérdése lett. Mondhatni, a körmére égett, akárcsak az újkori forradalmak, melyeknek legemlékezetesebbje, a francia azután kimondta a zsidók emberi és jogegyenlőségét. Önmagában véve az ilyen törvényalkotás azonban még nem mindent jelent, hacsak az elbeszélés szelleme is be nem fogadja, és nem szentesíti. Mit akarok mondani? Azt, hogy a tevőleges antiszemitizmus ettől fogva valóban botránykő lett, és ezentúl mindig is a szerződésszegés fekete köntösében jelent meg. Mellesleg utalok itt csupán a Dreyfus-ügyre vagy a tiszaeszlári perre, melyek a maguk nagyságrendje szerint, de azonos hatást keltettek: botrányt, a sötét meg a világos, a retrográd meg a progresszív, a jó meg a rossz erőinek plasztikus elrendeződését. És ha már mindenképpen mélylélektani mozgatórugókat keresgélünk a német, a náci antiszemitizmusra, akkor én ezeket sokkal inkább a németeknek a felvilágosodás, pontosabban a francia felvilágosodás elleni lázongásában vélem látni, aminek erősen aktuális tartalmakat adhatott az elveszített világháború meg a rákövetkező „béke”.

Az előbb már céloztam arra, hogy a náci mozgalom egyszerűbb, ha úgy tetszik, nyíltabb eszközökkel dolgozott, mint a bolsevik. Egyszerűség – ez egyben a maszk egyszerűségét is jelenti. A botránykeltő, a modern Káin, az, aki a hatalmi dinamizmus számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar bekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép és világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.

Éppen csak érintőlegesen teszem hozzá mindehhez, hogy amikor Sztálin birodalmi bolsevizmusa végül elszántan és leplezetlenül a szerződésszegés nemzetiszocialista, Európa- és civilizációellenes útjára lépett, első dolga volt, hogy ezt egy „zsidóperrel” demonstrálja: ezzel mintegy felöltötte azt a színpadi maszkot, amelyről a nagy mítosz valamennyi nézője és részvevője azonnal ráismer a főszereplő céljára és jellemére. Szerencsére – legalábbis ebben a tekintetben – elég későn nyilatkoztatta ki igazi elhivatottságát. De ne higgyék ezt csupán a zsidók szerencséjének, hiszen a végsőkre elszánt szerződésszegő, univerzalitása jeleként, ritkán éri be a világkatasztrófánál kevesebbel.

Még egyszer le akarom szögezni: nem volt célom – nem is lehetett, mert értelmetlen lett volna –, hogy a náci és a szovjet táborok egyezéseit, különbségeit mérlegeljem. A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak. Hogy azután a kollektív emlékezet, az elbeszélés rejtélyes, de határozott szelleme miért választja ki magának inkább ezt a tábort, mint amazt, de mindenesetre egyúttal amannak is a jelképe gyanánt, erre próbáltam az előbb néhány okot találni. Mindenesetre a mítosz Auschwitzról szóló döntése ma már végérvényesnek látszik: az Auschwitz-elbeszélés átment már a titkos érdeklődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. A Gulag, ebben biztos vagyok, minden hasonlóság dacára más elbeszélés. Egyetlen szóval sem mondom, hogy kevesebb benne a bűn, a borzalom, hogy kevésbé megrázó: de – milyen fájdalmasan sajátságos! – a maradandóság mégsem ezen múlik, és én úgy érzem, hogy ezen a történeten még munkálkodik az elbeszélés szelleme, mielőtt ráüti majd a végső forma pecsétjét.

Végezetül, és ezt a szörnyű mondatot, sajnos, sem magam, sem az Önök számára nem takaríthatom meg: még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.

* A három részes esszé első darabját másoltam ide, a másik kettőt el lehet olvasni a DIA honlapján.

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00051_kv.html

Kassák Lajos: Tipográfia

2009-11-06T19:47:00.000+01:00

Bauer Tamás: Közvetítenek

2009-11-06T13:37:00.003+01:00

Rövid közlemény az ÉS október 22-i számának Agora rovatában. A szerző Dobos Menyhért a Magyar Televízió „közéleti igazgatója”. A közlemény címe egyetlen szó: Közvetítünk. Állítása pedig: „A magyar televízió nem csinálja a politikát, hanem közvetíti. A nemzeti köztelevízió feladata ugyanis az, hogy bemutassa az eltérő politikai véleményeket.” A közleményben nem történik említés arról, hogy miért is tartja ezt szükségesnek a közéleti igazgató leszögezni. Nyilván azért, mert az előző (október 16-i) számban harminckilenc értelmiségi nyílt levélben kifogásolja a Jobbik elnökének szerepeltetését a televízió reggeli műsorában: „A műsorban Vona kifejtette szélsőjobboldali nézeteit. Az európai demokráciákban nem adnak teret a szélsőjobboldali propagandának, hanem igyekeznek elszigetelni a neonácikat. Követeljük, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati televízió ne terjessze a szélsőséges, rasszista nézeteket.” Erre válaszolt közleményében Dobos. Állítása azt jelenti, hogy ha vannak rasszista, nyilas nézetek a magyar politikában, akkor a köztelevíziónak azt ugyanúgy be kell mutatnia, mint a köztársaság alkotmányának alapján álló, demokratikus véleményeket.

Dobos – akárcsak korábban a Napkelte szerkesztősége – téved. A televízió nem csak közvetít. A televízió formálja is a közvéleményt, normákat teremt. Normákat teremt a műsorvezetők öltözködésével, viselkedésével, és nem csak azzal. Az angol vagy német közszolgálati televízió például szisztematikusan foglalkoztat kisebbségi – színes, illetve török – műsor vezetőket, ezzel is érzékeltetve: ők ugyanolyan emberek, mint mi, angolok, illetve németek, ugyanolyan részesei országunk közéletének. Hasonlóképpen teremt normát a televízió azzal is, hogy kiket szólaltat meg interjúalanyként. Akivel mint politikussal a politikai magazin-műsorban interjút készít, arról azt mondja: az illetőt az állami, közszolgálati televízió a demokratikus politikai élet résztvevői közé sorolja. Politikai mondandóját nem devianciaként, hanem szalonképes politikai álláspontként kezeli. Ezzel is normát teremt: bevonja a Jobbik politikai álláspontját a demokráciában legitim módon képviselhető álláspontok közé.

Nem is olyan régen történt, hogy a Jobbik elnöke arra szólította fel a műsor vezetőt a tévé képernyőn, hogy költözzék Izraelbe. Ezt néhány héttel követve hívták meg oda újra, újabb interjúra. Pontosan tudták, mire számíthatnak tőle. A közéleti igazgató úgy gondolja: ezt is közvetítenie kell. Nem bemutatja, hanem – a politikus interjú alanyok között – megszólaltatja. Normát teremt: a nyilasság a televízióban többé nem politikai szélsőségesség, nem deviancia, hanem ugyanúgy kezelt politikai álláspont, mint a konzervativizmus, a liberalizmus vagy a szociáldemokrácia.

Ez ellen tiltakoztak a tiltakozók. Teljes joggal.

Élet és Irodalom, 2009. november 6.

T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

2009-11-06T05:06:00.001+01:00

T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE
Kálnoky László fordítása

Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --
(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --
(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
Így hát merhetek-e?
S hogyan kezdjek bele?

. . . . .

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...
Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!

. . . . .

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.

Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,
Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? --
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
"Nem így képzeltem el,
Egyáltalán nem így képzeltem el."

. . . . .

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja --
S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.

Spiró György: Fogság (regényrészlet)

2009-11-05T02:08:00.001+01:00

Sok száz ember lógott a kereszteken, némelyek fejjel lefelé, volt, aki élt még, volt, aki már meghalt.

Sok játékot rendezett Nero, a Marsmezőn épült amfiteátrumba tengervizet bocsátott és valódi tengeri szörnyek fickándoztak benne és a víz alatt küzdöttek meg velük a gladiátorok, valamint négyévente esedékes hármas olimpiai játékokat alapított, zene-irodalom, atlétika-birkózás és lovaglás-kocsihajtás szerepelt a műsorukon, így hát még gyorsabban nyakára hágott az örökölt vagyonnak, mint Caligula, úgyhogy új adókat vezetett be a Seneca-Burrus páros és még azt is megtiltották, hogy a kocsmákban babon kívül mást is főzzenek. Ez már nem tetszett a népnek, amely persze bámulta a játékokat és nem győzött élvezkedni, hogy egy nyolcvanéves öregasszony is ropta a színpadra vezényelt előkelő nők között a táncot; ő volt Aelia, aki Claudius házában is folyton dúdolt és táncikált és már akkor is öreg volt. Visszavonták a Claudius alatt bevezetett kedvezményt, mely a proletároknak teljes ellátást biztosított, és megint csak élelmiszercsomagokat osztogattak; ez sem tetszett a népnek, de pénzt is szórtak a nép közé, meg falabdákat, amelyekre fel volt írva, miféle utalvány is az, be lehetett váltani élelmiszerre, italra, ruhára, csecsebecsékre, ennek örültek, kapdosták és összeverekedtek rajtuk.
Tigellinus, Nero kegyeltje nagy tutajt ácsoltatott, Agrippa taván vontatták körbe a hajók; arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, mint Pheidiász szobrai; vadakat, madarakat, tengeri szörnyeket hozatott messzi földekről; a tó partjára előkelő asszonyokat vezényelt, akik kurvákként árulták magukat; mezítelen volt mind, sok ezer nő; számos előkelőség
és alantas népség volt meghíva e duhajkodásra, melynek során Nero házasságot kötött egy Pythagoras nevű alakkal, Nero viselte a menyasszonyi leplet; a népek valódi pénzt adtak hozományul e párnak, tanúk is voltak, papok is akadtak, és általános körbeüzekedés tartatott, melyben az Augustinusok csapata, ez az előkelő ifjakból Nero által verbuvált pimasz horda elöljárt; erről beszélt a város hetekig.
Akkor tört ki a tűzvész.
A Cirkuszban indult a bódék között, a kolbászsütők lehettek elővigyázatlanok, legalábbis így mondták, de a szélben gyorsan
elharapózott, a Palatinusra is átcsapott; lángoltak a kicsi, hegyre kapaszkodó szűk utcák, égett a Forum környéke, a császár palotája, sok-sok templom, szentély, raktár, barakk, bérház; leégett a Luna-szentély, a Hercules-szobor, a Iuppiter Stator-templom, Romulus szentélye, Numa királyi háza, a Vesta-templom, a Subura, leégtek a könyvtárak a pótolhatatlan tekercseikkel. A Via Nomentana külső részére nem terjedt át a tűz, de a belsőre igen, tüzet fogtak a magas bérházak: vagy a szél hordta oda a parazsat, vagy a tulajdonosok kaptak észbe és gyújtották fel a házaikat, majd fizet a biztosító. Nagyon nagy tűz lett, a vigilek rohangásztak. Az Aventinuson is tűz támadt, mondták a népek, akik
rohantak, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak e nagyszerű látványosság megtekintésére. Elharapódzott a tűz az egész városban, égett az Esquilinus, talán gyújtogattak is az élelmes proletárok, mert a vigilek el voltak foglalva, azalatt szabadon lehetett rabolni. Uri a tűz második napján befelé ballagott a városba, de nemigen látott semmit, csak vörös foltokat. Emberek rohantak vízzel vagy rablott jószágokkal, katonák is trappoltak, vigilek is a szekereikkel, vízhiány lett, talán vízvezetékeket is elvágtak, őrült fejetlenség lett úrrá a városon, Uri hazament.
Hat napig égett a város, páratlan értékek mentek veszendőbe. Kihamvadt a tűz, fellélegeztek az emberek, de a hamu alól, épp Tigellinus birtokán a láng felcsapott, és megint elborította a füst az eget.
A császár Antiumban tartózkodott, amikor a tűz kitört, és csak akkor tért vissza, amikor a palotáját is elérte, amely a Palatinus és Maecenas kertjei között feküdt, de ő sem tehetett semmit, leégett a császári palota és körülötte minden.
Négy kerület maradt ép, három porig égett, a többi hét súlyos károkat szenvedett.
Július 17-én kezdődött a tűzvész, azon a napon, amikor hajdan a senonok felgyújtották az akkor még kicsike Rómát.
Uri a házikójában kushadt és áldotta az Örökkévalót, amiért a tyúkokat és kecskéket is megvette a paraszttól, nem szeretett bajlódni velük, azokat most karámba terelte és erős zárakkal bezárta, mert élelmiszerhiány lesz. Saját fúrt kútja is volt, ezért is áldotta az Örökkévalót. Hágár a harmadik napon tért vissza a Túlnanból, ahová a tűzvész kitörésekor rohant; a Túlnanban nem égett le semmi, a Tiberis másik partjára nem csapott át a tűz, ott eszük ágában sem volt gyújtogatni.
- De a város, de a város! - jajgatott Hágár, mintha Róma lett volna a lakhelye, és hamut szórt a fejére.
Nem sokkal Hágár után állított be Marcellus.
- Eljön másodszor is, eljön! - kiabálta. - Minden igaz! Igazat prédikálnak a próféták, az Ő prófétái! Előre küldte a Sátánt, ahogy meg van írva, és Nero megtisztította az Ő útját! Ez a tűz az Ő tüze! Jön már, közelít, bármely pillanatban ideér! Elkezdődött, elkezdődött! Imádkozzatok!
- Te hülye! - ordította Uri. - Ezt ne csináljátok, ez életveszélyes!
- Itt a bizonyíték! - kiáltotta Marcellus. - A hitetlenek is láthatják! A pogányok is láthatják! Ez már az Ő műve!
- Azt akarod, te barom, hogy a zsidókra fogják a gyújtogatást?!
- Pokolra jutnak a hitetlenek! - üvöltötte Marcellus.
- Te jutsz pokolra legelőször! Meg is érdemled!
Anyját hívta, csatlakozzék hozzájuk, mert ott imádkoznak a Túlnanban sokan, csatlakoztak hozzájuk sokan, erősen várják a Felkentet, aki a tűzzel üzent és karddal jön el, a hívei hite által lépdel a felhőkben, a füst az Ő füstje, a láng az Ő lángja, de Hágár fáradt volt, nem akaródzott visszagyalogolnia.
- Te is pokolra jutsz! - vicsorgott az anyjára Marcellus és elrohant.
Uri felnyögött.
De nagy baj lesz ebből.
Még füstölögtek a romok, amikor Nero az épen maradt Rostráról császári méltósággal kihirdette, hogy újjáépíti Rómát, amely szebb lesz, mint valaha; mondta: áldás volt e tűz, mert nagyobb királyi palotát építhet, teli lesz szépséges kertekkel, Róma dicsőségére; ígérte: az Avernus-tóból csatornát vágat a Tiberis torkolatáig, hogy legyen elég víz a tűzoltásra; rendezett város lesz végre Róma, és nem szűk, sötét, átláthatatlan sikátorok koszfészke; rendezettebb lesz, mint Alexandria. A törmeléket hajók vigyék le a Tiberisen, rendelte el, és az ostiai mocsarakat töltsék fel vele. Elrendelte: a házak a második emeletig nem épülhetnek fából ezentúl, hanem kemény albai sziklakőből.
Nem lehet közös faluk többé az egyes házaknak, hanem minden egyes épületet külön-külön fal vegyen körül. Kérte a népet, könyörögjön Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához. Kérte az asszonyokat, engeszteljék ki Iunót a Capitoliumon, amelyet épen hagyott a tűz. Azt is mondta: hallja, azt híresztelik, hogy ő maga gyújtatta fel Rómát, ő, a császár! Micsoda páratlan, sosemvolt, förtelmes gyanúsítás, micsoda alávaló rágalom! Ezért megparancsolja, hogy fogdossák össze ama sötét lelkű, ármánykodó, eszelős, gonosz zsidókat, akik a tűzvészt az ő Istenük bosszújának mondják, Rómát megátkozták, Rómára gonosz varázslatot bocsátottak, a római nép lelkét összezavarják, megigézik, megrontják, ők, akik a tüzet okozták és Róma nyomorúságát előidézték és ártatlan polgárok százainak halálában bűnösek, mint ezt sokan látták és tanúsítják.
Fújoltak és fütyültek a polgárok és a zsidókat szidták és rohantak bosszút állni.
Összefogdosták a nazarénusokat vagy akit bárki annak mondott, kínvallatták őket, ők a gyújtogatást készséggel elismerték és megnevezték a cinkosaikat. Feljelentettek sok zsidót a kínozatlan zsidók előzetes védekezésül; riválisoktól, ellenségektől lehetett megszabadulni simán. Az Augustinusok vétlen járókelőket is összefogdostak, levetkőztették őket és akinek az előbőre hiányzott, felkoncolták, akinek pedig megvolt, azt dühükben verték agyon. Nem volt tanácsos Róma megmaradt utcáin járkálni azokban a napokban.
Rómában elterjedtek az alexandriai babonák: a zsidók nem-zsidók vérét isszák szombaton, görög gyerekeket vágnak le és sütik meg, ezért is nem esznek disznóhúst. Nemcsak zsidók menekültek Alexandriából Itáliába, hanem görögök is szép számmal, magukkal hozták a rémmeséket. A legtökéletesebb zsidók elleni vád a varázslás volt: a zsidók képesek arra, hogy átkokat mormolva bárhol, bármit lángra lobbantsanak, nem kell nekik ehhez parázs vagy tapló. A megkínzottak többsége e vádat megalapozottnak mondta, mielőtt a kerék a koponyájukat összereccsentette volna. Igen hihető volt e vád, a politikai elemzők emlékeztettek rá: annak idején Germanicus halála miatt Pisót is varázslással vádolták meg elsősorban, és Piso e vádat elismerte, hiszen öngyilkos lett, holott még tartott a tárgyalása; már őt is a zsidók rontották meg.
Vadállatok bőrébe varrták az első kivégzendőket majmokkal, patkányokkal és kutyákkal összezárva, mint az anyagyilkosokat, hiszen Rómát árulták el, az édesanyjukat, ez volt a vád, és a Tiberisbe vetették őket, de elfogytak a majmok; akkor kutyáknak vetették oda a
bőrbevarrtakat, de bőrből is hiány támadt meg a kutyatulajdonosok is
tiltakoztak, akik futtatásra idomították az állataikat, mert ha emberhúst
zabálnak, soha többé nem fognak engedelmeskedni; így aztán a Marsmezőn emelt amfiteátrumban vadállatok elé vettette a nazarénusokat Nero, aki is kocsihajtónak öltözött, úgy nézte a dolgot a porondról, közvetlen közelből, de az állatok jóllaktak, és azokból sem volt elég; akkor aztán Nero a leégett kertjeiben feszíttette keresztre a maradékot és szabaddá tette a belépést.
Amikor Uri meghallotta, mi folyik, a kertekbe sietett.
Ő nemzette Marcellust, legalább a haldoklása közben lássa még, ha ugyan nem falták fel már a kutyák vagy a tigrisek. Nem félt, hogy felismerik és őt is keresztre vonják, úgy érezte, eleget élt már.
Sok száz ember lógott a kereszteken, némelyek fejjel lefelé, volt, aki élt még, volt, aki már meghalt. Lovasok vigyáztak a rendre, rokonok bóklásztak vizes köcsöggel a kezükben vagy a fejükön kétségbeesetten, nem bántották őket; gyászolók hajlongtak Jeruzsálem felé, ruhájukat megtépve, fejükre földet szórva; bámészok sokasága élvezte a látványt, amely minden addigi cirkuszi szórakozást felülmúlt. Spartacus leverése óta nem feszítettek ennyi embert keresztre, az pedig rég volt.
Uri módszeresen lépdelt, neki közel kellett mennie minden egyes kereszthez, hogy a felfeszítettek arcát lássa. Fárasztó volt a menetelés, közben lökdösték, taszigálták. Az élők jajgattak, vízért könyörögtek, rángatóztak, fulladoztak, a szar végigcsorgott a lábszárukon, a fejjel lefelé felkötözöttek szájából, orrából csorgott a vér; az erősebbek, a fejjel lefelé lógó fiatalok még megfeszítették az izmukat és lógtukban derékszögben vízszintbe hozták a felsőtestüket, majd aláhanyatlottak ismét.
Uri számos ismerőst fedezett fel a Túlnanból, nem gondolta volna, hogy ők is e tébolyult, rajongó szektához csatlakoznak, vagy nem csatlakoztak, csak a vagyonukra fájt a följelentők foga. Elképedt, amikor a vén Honoratust fedezte fel holtan, a bal lába hiányzott, azt korábban vághatták le neki. Ő biztos nem lett nazarénus. Forradalom zajlik a Túlnanban, új emberek lépnek a régi vének helyébe, akik a nazarénusokkal nem tudtak elbánni. Sok arcot vélt júdeainak, azok hittérítőkként érkezhettek. Egy fejjel lefelé felakasztott vénembernél sokáig állt. Nem élt már, hosszú, ősz szakálla lengedezett a szélben, és amennyire így fejjel lefelé látni lehetett, mosolygott. Nagy bűnöket tudhatott le a halálával boldogan.
Egész nap mászkált a kertben Uri, mert új megfeszítendőket is hoztak még, de Marcellust nem találta. Megszökött? Időben megjött az esze? Megölték korábban?
Alkonyatkor Nero meggyújtatta a megfeszítetteket, hogy világítsanak és lássák oket a népek; szalmát raktak a keresztek aljába és meglocsolták olajjal, hogy jó füstösen égjenek. A holtak némán sercegve, az élők jajgatva égtek.
Megérkezett Rómába Alexandria. Eddig csak lenézték és kinevették Rómában a zsidókat; a nazarénus vakhívők elérték, hogy gyűlöljék.
Marcellus a kecskék mellől mászott elő késő este, amikor Uri hazaért.
- Nem láttalak megfeszítve, édes fiam - üdvözölte Uri tárgyilagosan.
Marcellus a kecskeszart törölgette a lábáról.
- Elárultad őket, édes fiam? - érdeklődött Uri szívélyesen. - Loholtál és feladtad őket, édes fiam? Így mentetted meg a bőrödet?
Marcellus hallgatott. Hágár előírásszerűen tördelte a kezeit.
- Azt hiszem, én nem árultam volna el őket - tűnődött Uri. - Ők voltak a te családod, a te testvéreid...
- Hazudtak - sziszegte Marcellus sötéten.
- És erre csak most jöttél rá? Amikor öldösik őket? Miféle hit volt a tiéd?!
- Eljön Ő - suttogta Marcellus -, de éjjel jön el, lopva, mint a tolvaj... És reggelre más lesz a világ... És a bűnösöknek bocsát meg legelőször!...
Uri elnémult.
Van még mit tanulnom, gondolta és felnevetett. Sokáig vihogott magában, nem bírta abbahagyni. Hágár rémülten, Marcellus gyűlölettel nézte. Aztán Hágár megkopasztott egy tyúkot, megfőzte, imádkoztak a holtakért és nagyot lakmároztak szótlanul.

http://spiro.irolap.hu/hu/fogsag-regenyreszlet
http://www.fogsag.hu/

Pilinszky János: Apokrif

2009-11-04T04:00:00.002+01:00

Kondor Béla (1931. február 17. – 1972. december 12.)

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Megjelent a Csillagban (1956. július), majd a Harmadnapon c. kötetében a Szépirodalmi Könyvkiadónál (1959)

Nádas Péter: Leni sír

2009-11-03T08:07:00.004+01:00

Nádas Péter: Leni sír

Élet és Irodalom, 2006. március 31.

Ugyanazon a napon, amikor délelőtt Hitler világszerte ünnepelt udvari filmese, a csodálatos és elragadó Leni Riefenstahl valóságos emberek tényleges lemészárlásának tanúja lett, hogy aztán a testközeli látványtól és a gyilkosságsorozat kínos hangjaitól lenyűgözötten, kislányos és hisztérikus sírásban törjön ki, stábja egyik fotográfusának pedig maradt még annyi ideje és lélekjelenléte, hogy a kedvező fényviszonyokat kihasználva a példátlan jelenetet meg is örökítse, a CBS tudósítójának jól ismert hangja este így jelentkezett be: "Jó napot, Amerika! Itt William L. Shirer beszél, Berlinből." Mindez szeptember 8-án történt, egy pénteki napon, 1939-ben, mikor is a reggeli órákban egy drezdai postás a klasszikus ok-okozati logikát követve azt magyarázta a háza nyitott ajtajában álló Victor Klemperernek, hogy a professzor úrnak igazán fölösleges pogromtól tartania, hiszen katonai diktatúra van. A derék postás bizonyára úgy értette, hogy a katonaság a csőcseléket majd kordában fogja tartani.
Shirernek késő este kellett jelentkeznie, hogy odaát még aznap délután legyen. Tudósítói munkája szempontjából ez nem is volt előnytelen, a késői órán ugyanis mindig világosan látta, hogy miről van megbízható értesülése és miről nincs. Óvatosan fogalmazott, csak arról beszélhetett, amiről hagyták. Aznap sok fontos mondandója támadt. Klemperer jóindulatú postásáról vagy Leni Riefenstahl váratlan felindultságáról mit sem tudhatott, de az ilyen jellegű események a napi tudósításoknak nem is tárgyai. Shirer bizonyos érzékeny kérdéseket inkább kikerült a tudósításaiban, ügyeskedett az információival. Diktatúrában a külföldi tudósítók a kiutasítás veszélyével játszanak. Shirer megbízható információinak származási helye erősen érdekelni kezdte a Gestapót. Habár elég ügyesen csinálta, s hogy megközelítően hűséges maradhasson a tényekhez, olyan sajátos kifejezéseket, olyan amerikanizmusokat használt a tudósításaiban, amelyeken a cenzor nem láthatott át.
Diktatúrákban különben is duplafenekű mondatokkal értetik meg magukat az emberek. Önkéntelenül beavatta hát hallgatóit a diktatúra természetrajzába. Lehet így csavarni, lehet úgy, s aztán lehet védekezni, hogy a mondat valójában nem azt jelenti. Minden duplafedelű mondat nagy elégtétel, az emberi elme örül abbéli találékonyságának, hogy egyedül sikerült átvernie az egész rendőrállamot. Bár az ilyen jellegű mondat éppen a találékonysága miatt válik a különböző rendű és rangú besúgók martalékává. Ezen a pénteki napon mindenki tudta, hogy a rendőrségen esetleg lehet még magyarázkodni és védekezni, de a Gestapónál nem lehet, mert onnan a duplafenekű mondatoddal együtt egy koncentrációs táborba visznek. Riefenstahl emlékezete a náci diktatúra adottságait illetően elég hézagosnak mutatkozott az elkövetkező évtizedekben, ám ő sem tagadhatta, hogy Dachauról tudott, Theresienstadtról tudott, s így élete legendájában hitelesebben is állíthatta, hogy Auschwitzról nem tudott.
Klempererék klasszikus logikán edzett postása ilyen nehéz körülmények között igazán bátor ember volt a részvétével. A Harmadik Birodalomban egy kerek hete háborús állapot uralkodott. Éjszaka elsötétítés, a kulturális rendezvények teljes körű tilalma. Zsidó utcán nem mutatkozhatott. Külföldi adó hallgatásáért súlyos börtönbüntetés járt. S aki a háború ellen tiltakozni merészelt, vagy akár csak elégedetlenkedett, egy igen tágan értelmezhető törvény alapján, rövid úton kivégezhették. Ezen a pénteki napon egy Johann Heinen nevű dessaui férfi személyében meg is volt az első áldozat. Megtagadta a védelmi munkákban való részvételét. Shirer szerint különben sem volt nyoma annak az egetverő lelkesedésnek és borzongató izgalomnak, ami az első világháború kitörését és az első német győzelmeket kísérte. Talán mindenki emlékezett még.
Elvileg Winifred Wagnernek is emlékeznie kellett Bayreuthban és Martin Heideggernek is emlékeznie kellett Freiburgban, a személyes érdek azonban igen gyakran törli az emlékezet elvontabb tárgyait. Shirer egy hete majd minden tudósításában visszatért erre a ténylegesen kényes, az emberi nem antropológiai adottságait érintő kérdésre. Mert ahhoz, hogy egy háborúskodásba ájult populáció végre észhez térjen, előbb minden hetedik férfinak el kell pusztulnia. Ez megtörtént. S hogy elfelejtsen egy háborút, és olthatatlan vágya támadjon a következőre, ahhoz a populáció két újabb nemzedékének kell megszületnie és felnőnie. Ez az idő viszont akkor még közel sem telt ki.
A közhangulat megítélésében Shirer Berlinből küldött tudósításai lényegesen különböznek Klemperer naplóitól, aki szerint Drezdában a közvélemény erősen megosztott a hazafias lelkesültség, a közönséges nyereségvágy és a csöndes rettenet között. Klemperer ugyan nem tehette ki a lábát az utcára, de talán mégis többet tudott az érdek és a történeti emlékezet működési feltételeiről, mint amennyit az Európát különben mélyen ismerő és németül is jól beszélő Shirer. De mondjuk az utcáról nézve alig is lehetett érthető, hogy Riefenstahl, aki az előző héten még elkényeztetett dívaként viselkedett, most hirtelen miért tette félre sztárságának összes allűrjét, s milyen szerényen tette félre. Igaz, a háborúnak nem a rádióból vagy az újságokból vette hírét, hanem már korábban tudnia kellett, hogy mi készül. Kevesen lehettek nála jobban tájékozottak a Birodalomban. Már a megelőző héten félbeszakította a "Penthesilia" forgatásának előkészületeit a saját filmvállalatánál, hogy a megfelelő pillanatban közvetlen munkatársaival együtt a fronton legyen. Szeptember 2-án már ott is volt a kameráival Danzig annektálásánál, ami azt jelenti, hogy már akkor útnak kellett indulnia, amikor Németország még semmit nem tudott. Hosszú életében biztosan sok baja akadt másokkal, de soha önmagával. Nemcsak a Führerrel állt szoros, csaknem barátinak nevezhető kapcsolatban, amivel ki is hívta Goebbels veszélyes haragját, hanem felettébb intelligens személynek, kivételes szépségnek, kora egyik legelegánsabb asszonyának számított. Semmi kétség, a sors kegyeltje volt, méltó a Führer figyelmére.
Előzékeny gesztusával mintegy jelezte Führerének, hogy ezekben a sorsfordító napokban is vele van. Szakmai érdeke szintén így kívánta. Sem arra nem volt szüksége, hogy a hazafias buzgalmával hangoskodjon, s ilyesmije valószínűleg soha nem is volt, sem arra, hogy a sietős nyereségvágynak adja át magát, hiszen az önérvényesítési láz ennél azért jóval biztosabb ösvényen vezette. Nem volt szokása semmit a véletlenre bízni. Háta mögött a "Triumph des Willens", a "Fest der Völker" és a "Fest der Schönheit" világraszóló sikerével, már korábban jelentkezett egy haditudósítóknak szánt kiképzésre, amikor mások szerte Európában még abban reménykedtek, hogy tébolyult engedmények árán ugyan, de mégiscsak elkerülhető lesz a háború. Sportos nőnek számított, kedvelte a testi megpróbáltatásokat. Haditudósító akart lenni. Az első vonalba akart menni a kameráival, s most stábjának kíséretében ott is volt, az első vonalban.

Shirer ezen a pénteken könnyed hangon kezdte a tudósítását. Milyen vicces dolog az elsötétítés. Az ember tényleg nem lát semmit. Szállodája közelében van egy öntöttvas lámpaoszlop. Három napja megbotlott benne, tegnap a térdét verte be, de úgy, hogy sántikálva érkezett a stúdióba, az imént viszont a fejével ütközött neki, s ezért fél, hogy a tudósítása kissé ködösre fog sikeredni. Az ilyen képes beszédet diktatúrában mindenki érti és kedveli. Még csoda, hogy a cenzor átengedi a mondatot. De a cenzort is meg lehet érteni, valamilyen mondatokat neki is csak át kell engednie. A cenzori intézmény hosszú távon éppen ezen a kis kényszeren bukik el. Nincsen tudósítás, mely nélkülözni tudná a tudósítás valamennyi mondatát. A külföldi tudósító számára ugyanakkor kérdéses marad, hogy meddig mehet el az ügyeskedésben, meddig érdemes, meddig terjed az értelem, hol kezdődik a szakmai és az emberi felelőtlenség. Ha valaki mondjuk Bostonban ül a konyhájában, és a sercegő szalonnás rántottáját éppen most önti meg jó édes juharsziruppal, az ilyen tudósításból vajon érti-e, hogy miként torzult el azoknak a gondolkodása és a viselkedése, akik évek óta nem a gondolatok kifejezésére, hanem a gondolatok elrejtésére használják az anyanyelvüket. Szavak árnyékában settenkednek, definíciós réseken sziszegnek egymásnak át. Shirer még egy teljes évig tűrte a megaláztatást, ami a diktatúrák nyelvhasználatából következik, s majd mindenkit korrumpál. A családját előrelátón hazaküldte. A nyelvi terror elől olykor maga is semleges területre menekült, előbb Hollandiába, majd amikor Dánia és Norvégia után Hollandia is elveszett, akkor Svájcba, kicsit fellélegezni, de aztán a következő év novemberére, más külföldi tudósítókat követve ő is feladta. Nemes egyszerűséggel azt írta a CBS News hírigazgatójának, hogy számára az európai kontinens nem létezik többé, elmerült, innen tárgyilagos napi tudósításokat nem lehet többé küldeni.
Azon a pénteken, valamivel éjfél előtt azonban még tette a dolgát a stúdióban. Mondta, hogy a főparancsnokság esti közleménye szerint a német haderő páncélos és gépesített egységei a délutáni órákban behatoltak Varsóba. Ha az adatot összeveti az előzményekkel, akkor ezeknek a csapatoknak meglepően gyorsan kell haladniuk. Hogy pontosan mi történik a lengyel hadsereggel, azt pillanatnyilag szintén nem lehet tudni még. A frontra látogató egyetlen amerikai újságíró jelentéséből viszont megtudhattuk, mesélte Shirer a hallgatóinak, hogy nemcsak a lengyel hadsereg áll harcban a németekkel, hanem a lengyel polgári lakosság, férfiak, nők küzdenek elkeseredetten, sőt suhancok. A Wehrmacht katonáinak házról házra kell haladniuk a településeken. Minden valószínűség szerint hasonló volt a hadihelyzet a lótenyésztéséről neves Koñskiban is, ahol Leni Riefenstahl ezen a szép kora őszi napon szemtanúja lett egy civileken végrehajtott megtorló intézkedésnek. S hogy az első vonalban mit jelent a megtorló intézkedés, azt csupán későbbi csapatjelentésekből és alakulati naplókból tudjuk pontosabban.
Embert ölni bizonyára élvezetes és szükséges, de közel sem egyszerű. Emberek nagyobb csoportját pedig különösen veszélyes és komplikált megölni. A tömeges tarkónlövésnek például szinte csak hátránya van. Először is lassú, még akkor is lassú, ha egyszerre többen végzik. Másodszor, túl nagy felbolydulás kíséri. A kivégzésre várakozó csoportokat a kivégzés helyszínén ugyanis nem lehet úgy elkülöníteni, hogy a kirendelt őrszemélyzet féken tudja tartani őket. A folyamatos lövöldözés a tömeget pánikba ejti, ami nemcsak az akció sikerét, hanem az őrszemélyzet testi épségét is erősen veszélyezteti. Az is csak növeli a bajt, ha a csillapítás szándékával lőnek bele a tömegbe. Ilyenkor a tömeg végképp megvadul. Nem beszélve a tömeges tarkónlövés harmadik és legsúlyosabb hátrányáról, a kicsit is elvétett lövésről. Az elvétett lövések miatt a kivégzőt tetőtől talpig lespricceli az agyvelő.
Gondolni rossz rá, hogy ennek a nagy művésznőnek, aki éppen a tömegjelenetek, az emberfeletti testi egészség, a makulátlanság és a heroizmus mágikus képeinek köszönheti a hírnevét, ilyen alávalóságot kelljen végignéznie.
Más jellegű hátrányai vannak a gödör vagy az árok fölött felállított emberek tömeges megsemmisítésének, ami történhet géppuskával vagy géppisztollyal, s így gyorsabb az előző módszernél. A sorozatlövések ellenben nem mindenkit találnak el halálosan, vagy a halálos lövéstől nem mindenki múlik ki azonnal. Ezek a sebesült egyének igyekeznek kimászni a gödörből, vagy odalenn nyögnek, könyörögnek, siránkoznak, sikoltoznak, amivel még akkor is megterhelik a személyi állomány idegrendszerét, ha ezek előzetesen alaposan beittak. Ilyen esetben az is a súlyos kényelmetlenségek közé tartozik, hogy minél mélyebbre ásatják a gödröt vagy az árkot, annál gyorsabban emelkedik benne a talajvíz, s ebben a vértől, agyvelőtől, különböző szekrétumoktól és az ekszkrementumtól bűzös, nyákos, sáros folyadékban a küszködő testeket igen nehéz egyenként és végleg elhallgattatni. Lassan csúszóssá válik a gödör partja, oldala, az alkoholtól és a gyilkolástól mámoros személyi állomány számára ez pedig még akkor is igen veszélyes, még akkor is demoralizáló hatású, ha nem egyszerűen parancsot teljesítenek, hanem egyenként különben valamennyiüknek az a véleménye, hogy ennek meg kell lennie, s akkor valakinek el kell végeznie.
Akinek nincsenek ilyen jellegű személyes tapasztalatai, vagy a tömeges emberölés tárgyi részleteiről a saját érzékenységére való tekintettel nem is akar tudomást szerezni,
habár a nyereségből vagy a rablott kincsekből természetesen szívesen részesül, az nem értheti Himmler poznan´i beszédének ezekre a tárgyi és technikai nehézségekre utaló híres mondatát sem, miszerint "az európai zsidóság fizikai megsemmisítése nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy sokan gondolni szeretnék". Semmi kétség, szegény Leni Riefenstahlnak azon a napon tényleg valamilyen dilettáns mészárosmunkát kellett végignéznie. Mert ezekben a napokban a megtorlásokat még ötletszerűség, esetlegesség, nagyfokú indulatosság jellemezte. Nem volt még értelmes munkamegosztás, a tömeges emberölésnek nem alakult ki még az optimális logisztikája és technikája. Hamburgban még csak ezután fogják megszervezni az ilyen jellegű munkára hivatott rendőrségi különítményeket, s hogy tényleg rendesen megszervezzék, ahhoz ösztönzésként bizonyára szükség lesz arra a panaszos levélre is, amelyet későbbi nyilatkozatai szerint Riefenstahl a hadvezetésnek írt a felháborító esetről. Bár ez a levél, furcsa módon egyetlen archívumban sem fellelhető.
Leni Riefensthal akár megírta levelét, akár nem írta meg, nem ő volt az egyetlen, aki Lengyelország megszállását (vagy később akár egész Európa lerohanását) ne tartotta volna a lehető legtermészetesebb dolognak, miközben a megszállást kísérő megtorlásokat és tisztogatási akciókat ilyen formában nem helyeselte, nem találta elfogadhatónak. A megszállást vezető Petzel tábornok felháborodott jelentése például arról tanúskodik, hogy az SS állományához tartozó katonák nyitott kocsijaikban miként hajtottak át Turck városán, miként verték végig korbáccsal az útjukba kerülő járókelőket, "közöttük nem egy népi németet", miként fogdostak össze egy csoport zsidó férfit, miként hajtották be őket a zsinagógába, miként kellett a zsidóknak letolniuk a nadrágjukat és szent énekeiket énekelve a padok között csúszniuk és mászniuk, miként fedezték fel, hogy az egyikük félelmében becsinált, s végül miként kényszerítették rá, hogy ürülékét kenje szét a többiek arcán. Ilyen pokoli állapotok közepette a 14. Hadsereg parancsnoka, Wilhelm List szintén kényszerítve látta magát, hogy napiparancsban állja útját a civil lakosság ellen elkövetett katonai erőszaknak. Abból, hogy mit tiltott meg, megtudhatjuk, hogy mi történt. Katonái természetesen loptak és raboltak, zsinagógákat gyújtottak fel, nőket erőszakoltak meg, csoportosan végeztek ki lengyeleket és lengyel zsidókat.
Leni Riefenstahl és ezek a korrekt hadviselésre kényes tábornokok végül is nem olyasmi ellen tiltakoztak, amit ne ők maguk készítettek volna elő, amit ne ők maguk hívtak volna létre, amit ne a legjobb meggyőződésük és ne az esküjük szerint szolgáltak volna. Klempererék postása a klasszikus logika szabályait követve, az általános helyzet megítélésében éppen ezért tévedhetett. A Wehrmacht jókor a csőcselék foglya lett, s így nem is volt abban a helyzetben, hogy megakadályozzon bármilyen pogromot; előkészítette vagy kiszolgálta a pogromot. E neves személyiségek tiltakozásában így aztán fölösleges is lenne tiltakozásuk morális komponenseit keresni, vagy ilyen jellegű hivatkozásaikat bármiként komolyan venni. Leni Riefenstahl hisztérikus sírásában vagy a lovagias tábornokok tiltakozásában sokkal inkább egy olyan antropológiai jellegű adottság válik láthatóvá, ami nemcsak diktatúrák és rablóhadjáratok körülményei között jellemzi az embert, hanem igen békésnek látszó korszakokban legalább anynyira. Az ember többnyire olyan nyereségre vágyik, és olyan nyereségre törekszik, aminek nincsen fedezete, nem dolgozott meg érte, nincsen ellenértéke, nincsen ára, a számlát soha nem fogja érte senki benyújtani, illetve az olykor igen magasnak bizonyuló árat szeretné másokkal megfizettetni, vagy ő maga gondoskodik arról, hogy valaki más fizessen érte vagy helyette.
Ahogy a némiképpen nyers, francia mondás tartja, a vajat akarja, a vaj árát és még a tejesasszony picsáját.
Hitler három bámulatos udvari művésze, Leni Riefenstahl, Arno Breker és Albert Speer vagy a lovagiasságukról híres tábornokok szintén ezt a némiképpen nyers és banális emberi kurzust követték. A Himmler titkos poznan´i beszédében elhangzó csöndes panasz és figyelmeztetés pedig éppen nekik szólt, és egyáltalán nem volt alaptalan. A zsidók és a más alacsonyabbrendű alattvalók feltűnésmentes kirablását, kiirtását vagy kényszermunkára fogását helyettetek és nélkületek azért nem tudom megoldani. Albert Speer később azt állította, hogy ő nem hallotta ezt a beszédet. Habár a mai napig nem került elő olyan adat vagy dokumentum, miszerint a fényes díszteremben ne lett volna ott.
"Valóban senki nincs Németországban, akinek mindez ne rendítené meg a lelkiismeretét?" - kérdezi naplójában Victor Klemperer ezen az emlékezetes pénteken. "És még egyszer mondom: Machiavelli tévedett; bizony van határ, azon túl morál és politika szétválasztása nem politikai gesztus, és bosszút áll. Előbb vagy utóbb. Vajon mi képesek vagyunk-e kivárni, hogy utóbb legyen?"

http://www.es.hu/index.php?view=doc;13059

Blowing In The Wind

2009-11-01T20:33:00.002+01:00

Fújja már a szél
(Bob Dylan versét fordította Nyéki Károly)

Mondd, hány utat kell még bejárnod,
Hogy embernek hívjanak?
Hány tengert szel át, míg hazaér
A fáradt fehér galamb?
És hányszor repül ki az ágyúgolyó,
Míg végleg nyugton marad?
A választ, barátom, fújja már a szél,
A választ már elfújta a szél.

Hány évig rombolja a szél, a víz,
Míg lebontja a hegyet?
És hány évig sínylődnek még emberek,
Amíg szabadok nem lesznek?
Még hányszor tehetsz úgy, mintha nem látnád,
Elfordítva a fejed?
A választ, barátom, fújja már a szél,
A választ már elfújta a szél.

Hányszor kell neked felnézni,
Hogy meglásd már az eget?
És hány fül kell neked meghallani,
Hogy sírnak az emberek?
Még hány halál kell, hogy rádöbbenj,
Túl sokan elvesztek?
A választ, barátom, fújja már a szél,
A választ már elfújta a szél.

Rapai Ágnes: Háttérzene: Ray Charles

2009-11-01T09:39:00.002+01:00

Vladimir Gorsky festménye

http://www.selfhelpdaily.com/a-ray-charles-quote-with-a-lesson-inside/

http://www.gorskyfineart.com/popArt-new.html

Háttérzene: Ray Charles

Budapest, mindenemet neked adtam,
és most semmi se vagyok,
ebéd és vacsora között csipegettél belőlem,
én voltam az, akit csak
úgy, mellesleg rágcsáltál,
a sós ropid voltam,
fennkölt szavakkal és fokhagymabűzös szavakkal
találkoztam hatalmas szádban,
Whitman füveivel és Csokonai kulacsával;
Tébolyoddal és tetszeni vágyásoddal
kellett szembenéznem,
émelyegnem elfogultságodtól és
objektivitásodtól,
mert szégyentelenül fölkínáltam magam,
pedig tudtam, meg kéne javulnom,
nem lehetek tovább a Te ócska kurvád,
nem zsákmányolhatom ki magam, végkimerülésig,
egy utolsó strici miatt, aki a
pusztító önszeretetet választotta,
igen, romlott Nárcisz virágzik
kertjeidben,
megannyi krematórium nő utcáidban,
parkjaid tavasszal, nyáron, ősszel,
télen hamuszín hangon énekelnek,
minden lélekbe bekúszol és mindent
szétrágsz!
1900 és 2000 között,
Te kopaszodó,
Te okoskodó,
Te ókínaiul, ógörögül, ó-óul perfekt beszélő,
Te aluljáróban gennyes lábad mutogató,
Te hatalmas kereszttel a
nyakadban hivalkodó,
Te száz forintnak ötven a fele,
sírva vigadó, utolsó szerelmem,
én elhagylak téged,
én azon az ösvényen isten
bizony végigfutok,
vagy csak fekszem tovább, itt az
ágyamon, és előveszem a Bibliát,
és a Kivonulás Könyvét olvasom,
és Ray Charles Georgiáról énekel.

http://www.dokk.hu/versek/olvas.php?id=7518

Osztojkán Béla: Mint a pelikánok (Bari Károlynak)

2009-10-30T04:41:00.000+01:00

Mikor már nem ad sem a tenger
sem a föld sem az őserdő mélye
elég eledelt, majd úgy halunk mi meg,
mint a pelikánok a nagy éhínség idején,
úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk
utolsó szomorúságaként saját begyünket
tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink
csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk
mi meg, hogy apró darabokban lassanként
etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok,
kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad
miutánunk, amit akkor nagy fájdalmunkban,
mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába,
nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Osztojk%C3%A1n_B%C3%A9la

Tamás Gáspár Miklós: Föltartott kézzel

2009-10-29T07:14:00.002+01:00

A 168 Óra riporterének nyilatkozik az egyik kereskedelmi televízió valamelyik, nyilván sok százezer nézőt orientáló műsorának szerkesztője: "- E tekintetben két év alatt nagyot változott a világ. Jobbra tolódik az ország. A világ is. Nem politikai értelemben (?), bár úgy is persze. A baloldali kormányzat készít törvényt arról, hogy a betörőt le is lőhetem, ez azt mutatja, az emberek rendre vágynak. Egyébként én is rendre vágyom. Nagy félelmem, hogy az emberek egyszer csak nem állnak meg a piros lámpánál. Hiszen a piros lámpa végül is csak közmegegyezés. Mint az, hogy nem cigányozunk. (...) De minden csúszik jobbra. Talán a Tények (ez a TV2 műsorának címe) is. - Amennyiben? - Olaszliszka. Ma már mit érne a hír anélkül, hogy bemondanám: cigányok tették? Holott néhány éve még másképp gondoltam. Eleve szégyelltük a cigány szót, és romáztunk. Ma simán cigányozunk."
A nyilatkozó persze téved. A "piros lámpa", azaz a KRESZ nem puszta konvenció ("közmegegyezés"), hanem jogszabály. A faji-etnikai megkülönböztetésre való (gorombán őszinte vagy ügyesen kendőzött) fölhívást is jogszabály tilalmazza, bár ezt a jogszabályt (se) tartják be, és az állam (se) szerez neki érvényt. A szisztematikusan be nem tartott törvény pedig ismeretesen az állam válságát jelenti. A közlekedési szabályokat nyíltan és kihívóan szegik meg magyarországi autósok és kerékpárosok milliói, és ehhöz a tömeges törvényszegéshez illeszti a jogalkotó e szabályok folyamatos lazítását.
A magyarországi (és összeurópai) rasszizmus a jelenlegi politika legdinamikusabb eleme. Ezt a dinamizmust használják azok a konzervatív erők (ezek külalakja olykor "baloldali", de ez teljesen mindegy), amelyek maguk nem fajgyűlölők, de a fajgyűlölet miatti félelmeket és szorongásokat fölhasználva óhajtják hatalmi aspirációikat megvalósítani. És a közszabadságokat megnyirbálni.
Nem lehet nem fölfigyelni a szociálliberális, balközép sajtóban lejátszódó kapitulációs jelenségekre. Népes publicisztikai erők vonultak föl annak a bizonyítására, hogy a hazánkban egyre hatalmasabb, egyre hangosabb és elismertebb, egyre inkább fölfegyverzett fasizmus elterjedésének a fő oka a szólásszabadság és a többi alapvető szabadságjog "szélső liberális" értelmezése. Több cikk támadja a jogvédő csoportokat a fasizmus miatt, mint a fasisztákat. Az értelmetlen és képtelen civakodás mellőzése végett csak arra figyelmeztetném a rémület miatt eszüket vesztett tekintélyelvű antifasisztákat, hogy amikor a fasizmus csakugyan hatalomra jutott Magyarországon, azaz a kései Horthy-korszakban, akkor volt cenzúra, a nyilaslapokat és -szervezeteket üldözték, a nyilasvezetőket bebörtönözték, a közszolgálatból elbocsátották a nyilas párttagokat (nem úgy, mint ma). A fajüldözést (a zsidótörvényeket) pedig "fölülről" megcsinálta maga a "konzervatív rendőrállam" (ez Bibó István tömör meghatározása a Horthy-rendszerről) a náci mozgalmárok nélkül.
Ez a vita - függetlenül némely szabadelvű közszereplők esetleges túlzásaitól vagy ügyetlenségeitől - gyáva mellébeszélés.
De még ennél is súlyosabb probléma a faji megkülönböztetés, a fajüldözés, a fajgyűlölet kérdésének relativizálása és trivializálása. A támadásra kiválasztott célpont itt is a (nem utolsósorban a nyilasság elleni bátor kiállás és a nyílt kisebbségvédelem miatt megbukott) liberalizmus, illetve a rendszerváltó értelmiség - általam egyéb okokból bírált - hagyományos pluralista demokratizmusa. Mindez nem volna ilyen hatásos és ilyen sikeres a liberalizmus egyértelműen "zsidó" konnotációja nélkül a mai Magyarországon. Számos antiliberális támadásból és propagandairatból süt az antiszemitának vélt honi korszellemhez való alkalmazkodás, amelyet így sikeresen végbe lehet vinni alantas és közönséges zsidózás (vagy zsidó önmegtagadás) nélkül. Ehhöz adódik persze a "győzteshöz csatlakozás" ismert pszichózisa, a hegemonikus ideológia előtti behódolás csúnyán mazochisztikus, pornográf előadása.
Ennek a relativizálásnak és trivializálásnak több alapesete is van. Az egyik - az egyszerűbbik - a támadott etnikum (a cigányság) állítólagos faji (de kacsintással "kulturálisnak" nevezett) tulajdonságainak, rossz magaviseletének "tárgyilagos" elismerése vagy "a zsidó túlérzékenység" fölemlegetése. Mintha az ilyesmi igazolhatná az egyenlő honpolgárok testvéri közösségéből való kitaszítását, vagy az e közösségbe "bejelentkező" menekültek, bevándorlók, vendégmunkások stigmatizálását, kirekesztését.
Megfigyelhető, hogy a relativizáló magatartás megtestesítői (akik rendszeresen "radikálisnak" nevezik a fasisztákat, meggyalázva evvel Ady, Jászi, Csécsy emlékét) - bár formálisan ellenzik a fajgyűlöletet és a fajüldözést - nem szegülnek szembe a jobboldali és szélsőjobboldali sajtónak avval a taktikájával, amely a támadott kisebbségek egyedeinek egyoldalú, elfogult és napi rendszerességgel sulykolt bírálatával és lejáratásával teremt hangulatot a diszkriminációs politikához. Ugyanezt a taktikát követi az utódállamok (többségi) nacionalista politikája és sajtója, amely a célpontul kiszemelt magyar kisebbségek úgynevezett "túlköveteléseivel" (vagy kisebbségi politikusok nyilván bírálható megfogalmazásaival) véli indokolhatni a diszkriminációs rendszabályokat, amelyek leggyalázatosabb példája a szlovákiai államnyelvtörvény és a hozzá hasonló ukrajnai nyelvpolitikai gyakorlat.
A másik alapesetet nevezzük a "szociológiai" változatnak. Számosan kijelentik, hogy a cigánykérdés csak az általános (elsősorban falusi) szegénykérdés részhalmaza csupán, ezért az antirasszista ellenállás ("mint olyan") félrevezető, no meg az elavult és vereséget szenvedett liberalizmus előítélete. Mármost az igaz, hogy a "mélyszegénységben" sínylődő szubproletariátus többsége nem roma. Az is igaz, hogy a szociális, népjóléti rendszer leépítése minden szegényt sújt, nemcsak a romákat. Az is igaz, hogy a fajgyűlöletet fölhasználják az általános társadalmi igazságtalanság és elnyomás fokozására, továbbá a segélyek csökkentésével, folyósításuk föltételeinek szigorításával, a kiskapuk (például a rokkantnyugdíjak) megígért bezárásával nyomás alá helyezik a még dolgozó proletárok reálbérét is. (Mindenfajta fasizmus egyetemes történeti tulajdonsága a reálbérek csökkentése, a létminimum alatti javadalmazásért kikényszerített közmunka, s evvel a munkanélküliség "fölszámolása", a kizsákmányolási, azaz értéktöbbletráta emelése és a tőketulajdon nélküli osztályok és rétegek önvédelmének szétzúzása.)
Mindez azonban nem csökkenti a rasszizmusnak mint önálló jelenségnek a viszonylagos különállását, független dinamikáját. A fajgyűlölet, a fajüldözés ugyanis nem csupán az uralkodó osztályok stratégiája - bár általuk fölhasználható; noha bölcs uralkodó osztályok néha, itt-ott tartózkodnak e rájuk nézve is veszélyes dinamikától -, hanem általános társadalmi mozgósítás (amely hasonló a múltbéli nacionalizmushoz, de különbözik is tőle), amely az uralkodó rend repressziója mellé állítja a vagyontalanok és politikai képviselet nélküliek egy részét is. A vagyontalan, birtoktalan osztályok - meg a régebben kispolgárságnak nevezett alsó középosztály - mozgósítása nélkül, a többségi legitimációnak legalább a látszata nélkül modern társadalomban nem lehet komoly változásokat elérni. Ez a legitimáció létrejöhet "demokráciákban" törvényhozási választások révén, diktatúrákban plebiszcitárius szertartások útján, de bármennyire álságos, szükség van rá, mert a rendi (arisztokratikus) társadalmak eltérő legitimációs módszertana immár viszszahozhatatlan.
A rasszizmus nem puszta "eszköz" - Rassenhaß ist Klassenhaß, a fajgyűlölet osztálygyűlölet, mondta Otto Bauer -, nem mesterségesen gyártott stratégiai szerszámkészlet, instrumentárium. Ez a fasisztoid összeesküvés-elméletek puszta (megfordított) tükörképe volna, ezúttal osztályszempontból, amire sajnos hajlamos volt a két világháború közötti vulgáris marxizmusnak mind a szociáldemokrata, mind a bolsevik változata.
A rasszizmus az egyenlőtlenségnek a minden osztálytársadalomban elengedhetetlen biopolitikai igazolása (legitimációs ideológiája). Ez nem hiányzott a voltaképpeni osztálytársadalom előtti (kasztos, rendies) arisztokratikus társadalomból sem - a hódító nemesség "kék vére" -, de ott az igazolás szükséglete (nyilvánosság hiányában) nem volt erős.
Természetesen nem ez az egyetlen variáns. A liberalizmus, különösen a neokonzervatívok által kiélezett és reakciós irányba fordított válfaja - hozzátenném, hogy a "mainstream", az uralkodó, modern, angolszász liberalizmus (így kanonikus elméletírója, John Rawls) alapjában egalitárius - a verseny ideológiáját olykor avval egészíti ki, hogy a korlátlan verseny a "rátermetteket" jutalmazza, a "lemaradók", a "vesztesek" (nálunk jellegzetesen: "a rendszerváltás vesztesei") biológiailag nyilván tökéletlenebbek, kevésbé értelmesek, kevésbé gyorsan tudnak alkalmazkodni a változásokhoz, és így tovább. (Ez a nézet tudományosan tarthatatlan, erkölcsileg pedig visszataszító.)
A rasszizmus azonban nem "valóságos kérdésekre adott rossz megoldás", ahogyan a begyulladt politikai "közép" rövidlátó szóvivői hirdetik, hiszen nem a szegénységet óhajtja orvosolni vagy pláne a "munkapiacon" észlelhető faji-etnikai diszkriminációt megszüntetni, sőt: egyáltalán nem a nyomor és a strukturális munkanélküliség kérdéseire "reagál", hanem a szegények egy rasszjegyekkel megkülönböztethető kisebbségének (a romáknak) az életlehetőségeit kívánja elvenni. (A zsidókat pedig a politikából, a középosztályból, az értelmiségből, majd az országból kiszorítani.)
A heves és fenyegető fajgyűlölet, amelyet Magyarországon médiaszervezetek tucatjai hirdetnek nyíltan és nagy sikerrel - s amelynek fő terepe az internet -, s amelyet politikai mozgalmak, paramilitáris, fegyveres csoportok képviselnek eredményesen a legnagyobb nyilvánosság előtt, mindenekelőtt a romákat fenyegeti. A védelmükre kelő kisebb "fehér" csoportok ellenakciói csakugyan hatástalanok.
Ámde - saját hibáikon kívül, amelyekre most szándékosan nem térek ki - többek között azért hatástalanok, mert a politikai "közép" (balközép és főleg jobbközép) reprezentánsai a tüzet az antirasszistákra összpontosítják. A "jogvédő" szót avval a hangsúllyal ejtik ki, mint a "büdös kommunistát" vagy a "mocskos zsidót". Azt mondják róluk a jobboldalon, hogy idegen zsoldban arra törekszenek, hogy rossz hírbe hozzák Magyarországot vagy a magyarságot, ami nevetséges. "Középen" viszont azt, hogy nem ismerik a valóságot, nem élnek falun - mint a monoki polgármester -, nem veszik tekintetbe a romák megosztottságát, rétegzettségét, elfogultságból igazolják a jóléti rendszerrel való visszaéléseket, mentegetik a romák "bűnöző életmódját", amivel nem segítenek stb., stb.
Természetesen vannak egyoldalú, elfogult, túlzó, elvont, dogmatikus írások az antifasiszta publicisztikában.
De ha valaki szerint ez a probléma a mai Magyarországon, annak elment az esze.
Az "elfogulatlan" és "tárgyilagos" anti-antifasizmus olyan "középen állást" negélyez, amely ebben az éles és életveszélyes konfliktusban egyszerűen nem lehetséges, és nagyon sok esetben pusztán ürügy. Nem szólva az olyan makacsul föl-fölbukkanó fecsegésről, amely a "rassz" és a "faj" szó használatán gyakorolja a lényegtelen pedantériát, vagy amely arról elmélkedik, hogy senkinek a származását nem lehet ismerni, mindannyian kevert vérűek vagyunk - mindezekkel semmi baj sincs, csak elterelik a figyelmet a lényegről.
Nem az a probléma, hogy vannak-e rasszok (vannak, és a genetikai kutatások szerint némelyikük sokkal kevésbé kevert, mint gondolnánk), hanem az, hogy némelyek kétségbe vonják a különböző rasszok (és egyedeik) közötti egyenlőséget, kétségbe vonják az emberi nem egységét, hogy evvel is alátámasszák az egyenlőség és a testvériség elleni támadásukat. A jobboldal diadalmas világnézetével való vita úgyszólván kiveszett a közéletből, egyes föltűnő durvaságok miatti meddő fölháborodás impotens ismételgetésén kívül. A balközép és baloldali értelmiség nem nagyon olvassa a komolyabb jobboldali lapokat, legföljebb bizonyos náci website-okon szörnyülködik. Pedig az előbbiekben összefüggő, összehangolt, nem is buta támadássorozat szemlélhető meg a humanizmus ellen.
A közhangulat nyomása alatt - és ez nem is puszta "helyezkedés" a küszöbönálló hatalomváltás előtt, a balközép kormányzás szégyenletes és megérdemelt összeomlása után, ahogy némelyek (egyszerűsítően) vélik - a magyarországi értelmiség a vádra és elmarasztalásra való jelentős képességét becsületes emberek elleni kétes polémiákra pazarolja, az antifasiszta küzdelmet másodrendű tollaknak engedi át. Az 1990-es években, a maiaknál sokkal kisebb bajok esetén is fölsorakozott a magyar szellemi élet színe-virága, hogy közölje mindenkivel, akit illet, hogy rasszista uszítást és rasszistagyakorlatot nem tűrünk el. Ma ugyanezek az emberek közlik, hogy nem bírják a kezükbe venni az újságot, undorodnak a politikától - azaz a köztársaság közügyeitől, népünk sorsától -, és szépen kérnek mindenkit, hogy hagyják őket békén. Fiatal baloldali társadalombírálók már csak a balközép (szerintem jogos) kritikájára éreznek ihletést, a Fidesz és a Jobbik puszta említését is ízléstelennek tartják, nyilván, mert a jobboldal teljes diadalát sorsszerűnek tartják, amelyről jobb embereknek nem illik és nem érdemes beszélniük.
Visszavonulnak a könyvtárba és a külföldi egyetemekre, ami nyilván elegánsabb dolog - csakugyan az! -, mint másodrangú és rosszhiszemű pszeudoelméletekkel pörlekedni. Ez a megoldás persze engem is vonz, de hát kötelességérzet is van a világon.
Ezt a kötelességet nem lehet kétes pótcselekvésekkel abszolválni. Ezek közé tartozik a köztársasági elnökkel szembeni öncélú, kontraproduktív balközép sajtókampány. Sólyom Lászlónak sok hibája van, sokszor téved, botladozik, ügyetlenkedik. De kipécézni a magyarországi konzervativizmus legtisztességesebb alakját, aki a jobboldalon már csak egymaga tartja fönn a humanista minimumot - ez nem más, mint politikai analfabetizmus. És őt könnyű támadni, ő nem bántja bírálóit, nincs a köznapi életre kiterjedő közvetlen hatalma, nem ad és nem vesz el állásokat és ösztöndíjakat, és rohamosztagai sincsenek. Cikkek tucatjai támadták azért, mert a fajgyűlölő támadások ügyében későn szólt. De szinte senki nem bírálta azokat, akik egyáltalán nem szóltak vagy azokat, akik a lelőtt roma anyákat, apákat, kisfiúkat, kislányokat is arra használták föl, hogy magukat a romákat és antifasiszta védelmezőiket rágalmazzák. Őket úgysem érdemes - mondják.
Sólyom aránytalan (és politikailag
lüttyő) bírálgatása is azt hivatott eltakarni, ami egyre nyilvánvalóbb: az új magyar fasizmus előtti fegyverletételt, a föltétel nélküli megadást. Ezt még tovább súlyosbítja a konzervatív értelmiség jeges hallgatása. (Ezt bátorkodtam szóvá tenni illetékes helyen, vö. T. G. M: "Levél a jobboldalnak", Magyar Nemzet, 2009. június 13.)
A felelősség elhárítása nem teszi semmissé a felelősséget.
Az éhezők és üldözöttek...
De nem is folytatom.
http://nol.hu/velemeny/20090916-foltartott_kezzel

Nádas Péter: Szerelmetes sugdosódásra ajánlott obligát mondatok

2009-10-28T14:21:00.001+01:00

Alberto Giacometti (1901-1966), Man Striding

(részlet a versből)

"Más kérdés, hogy a pénzes ládikádat jól eldugtad-e,
elég mélyre ástad-e, a bejárati ajtót vajon négy zárral,
vaspántokkal, vasláncokkal és lakatokkal jól lezártad-e,
ahogy saját öntudatod és a biztosítód viszontbiztosítójának
biztonsága megkívánja, nincs-e szivárgás a pincében,
gázszivárgás, vérszivárgás, vízszivárgás,
a konyhádban és a fürdőszobádban vajon elzártad-e az átkozott
vízcsapot, a vércsapot, a gázcsapot, a gennycsapot,
a zsalut, az ajtót, az ablakot,
vajon jól becsuktad-e,
égve hagytad-e a folyosón a villanyt,
egyszóval mi történik az agyadban, az ereidben, a beleidben,
mire fogsz te innen hazamenni, áll-e még a vár, a szent
otthonod, ha óvatlan vagy, akkor
nem ontják-e ma véredet."

Holmi, 2009. október
http://www.pim.hu/object.863273B3-0A2C-4E24-946E-578F209DB26B.ivy

Vári György: A felesleges petíciókról

2009-10-27T07:28:00.000+01:00

Aránylag nagy vihart kavart az internetes sajtóban egy az ÉS-ben - majd másutt is - megjelent petíció, melynek tárgya Vona Gábor Jobbik-elnök szereplése a Ma reggelben. A nyílt levelet, számos kiváló művész és tudós társaságában én is aláírtam. A reakciók - ha egyikük-másikuk színvonaltalan vagy alantas volt is -, nem mentesek némi tanulságtól.

A fenyegetőzésekről (lásd pl. Szentesi Zöld László, Magyar Hírlap) csak annyiban érdemes beszélni, hogy jelezzem: ezek a várható reakciók nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy hezitálásom ellenére csatlakozzam. Szégyellném magam, ha, nem lennék ennek a csatornaszózatnak én is célpontja. Ugyanakkor megfontolásaim arra is rámutatnak, hogy az ilyen és amolyan aláírók lépéseit befolyásolja valami nem csak jó értelemben vehető csoportszolidaritás is - amit, ismétlem, a Szentesi-féle urakkal szemben semmiképp sem kívánnék megtagadni.

Sűrűn elhangzó kérdés az aláírókkal kapcsolatban, hogy "kik ezek?". Ez a kérdés természetesen csak arra szolgál sokaknál, hogy helyreállítsák lelki egyensúlyukat, akik nem értenek velük egyet, senkik, hiszen ők sosem hallottak róluk, nem ismerik tevékenységüket. Felesleges elmondani, hogy kiváló művészek és tudósok számosan vannak az aláírók között, és csak sajnálhatják, akik nem ismerik például az aláíró nagyszerű magyar költők és írók műveit.

A "kik ezek?" kérdése viszont mégiscsak rámutat pár valódi problémára. Először az aláírásgyűjtés mint politikai megnyilvánulás elitizmusára. Olyan értelmiségi tekintélyre apellál egy ilyen petíció, amit immár nem birtokolunk és amit talán - így - nem is volna jó, ha birtokolnánk.

Nem gondolom a legkevésbé sem, hogy az értelmiségieknek csak azon szakkérdésekkel kéne törődniük, amikben képzettek, de azt sem, hogy elég, ha utasításokat adnak. Konszenzus esetén tán elég rámutatni a határsértésre, ám ha ez az egyetértés hiányzik - és a mostani honi helyzetről ez a legkevesebb, amit elmondhatunk -, akkor ez a rámutatás üres gesztus marad. Nem létezik továbbá az a tekintély sem, amely a kellő súlyt adna szavainknak. Megváltoztak a mediális viszonyok, szűkült az értelmiségi beszéd hatóköre, nemcsak a "liberális baloldaliaké", hanem általában.

A kommentárok legtöbbje az SZDSZ-értelmiség utóvédharcának tekintette a petíciót, ami roppant igazságtalan és pontatlan, de érthető. Oka alighanem abban keresendő, hogy az aláírásgyűjtés a létező szocialista rendszer egykori ellenzékének fontos fegyvere volt, és ezen levél aláíróinak némelyike, épp a legismertebbek közülük, e mozgalom bátor részesei voltak. (Konrád György, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós stb.). Továbbá a szélsőjobboldali nézetek elleni fellépés ügye sajnálatos módon összekapcsolódott az SZDSZ-szel és együtt járatódott le vele, s vált mára sokhelyütt szinte szalonképtelenné.

Hiába mondjuk, hogy sokan nagyon messzire távolodtak már az aláírok közül az SZDSZ-től, mások pedig sosem is voltak a közelében. Kemény István például egyfajta szolid konzervatív patriotizmus publicisztikai köznyelvét próbálja kialakítani a litera.hu-n megjelenő publicisztikáiban, egyelőre több őszinte és megindító jóindulattal, mint amennyi sikerrel. De nem feledhetjük el, hogy az ellenségképzésre amúgy is hajlamos politikai közegnek tálcán kínáljuk erre a lehetőséget, ha bizonyos kérdésekben egyenvéleményt mondunk. Még inkább így van ez, ha - mint erre a legkülönbözőbb fórumok felhívták a figyelmet - az, amit bírálunk, nem kizárólag a Ma reggel gyakorlata. A Nap-keltében szintén rendszeresen megfordult Vona Gábor éppen úgy, mint eszmetársai, ilyen csoportos tiltakozás (tudtommal) mégsem volt ellenük. A Nap-kelte eltüntetése a képernyőről és felváltása a Ma reggellel nyilvánvalóan előzetes politikai szolgálat a leendő kormánynak, mi pedig azért támadjuk, amit elődjének elnéztünk. Ez sem erősítette tiltakozásunk pártatlanságának hitelességét. A Nap-kelte ugyanis szervilis, rossz műsor volt, szolidaritásunkat egyedül megszüntetésének körülményei indokolhatnák, működése semmiképp.

Azt hiszem, ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnom: egyik műsorban sem akceptálható, ami meggyőződésünk szerint akceptálhatatlan. Az, hogy "követeljük" álláspontunk elfogadását, szintén arra vall, hogy nem vagyunk tisztában a helyzetünkkel és ennek a tiltakozási formának a lehetséges hatásaival. Noha - felettébb furcsa módon - a jobboldali sajtó rendkívüli intenzitással reagált tiltakozásunkra, az természetesen eredménytelen marad majd. Azaz, miközben a politikai cselekvés illúziójába ringatjuk magunkat, amit teszünk, alig több, mint névsorolvasás.

Ami viszont mindennél fontosabb, követelésünk egy ki nem fejtett feltételezést is magában foglal arról, micsoda a demokratikus nyilvánosság és ezen belül a közszolgálatiság. A kommentárok általában a szólásszabadságot szokták számon kérni, aminek mi, szerintük egységesen liberálisok, hívei volnánk, kivéve ha Vona Gáborról van szó. Ez persze tévedés, Vona szabadon kifejtheti nézeteit, a nézetek kifejtéséhez biztosított tévéstúdió azonban nem mindenkinek automatikusan járó szabadságjog. Ugyanakkor - és ez a valódi probléma - a Jobbikról nem lehetséges nem tájékoztatni, hiszen a magyar politikai életnek - a kormánypártok és az ellenzék közös, mérhetetlenül komoly, megbocsáthatatlan, folytatólagos felelőtlensége miatt - ez a párt immáron szereplője. A tájékoztatáson túli kötelessége is van azonban a közszolgálatnak és minden egyéb felelős médiának, az elektronikus médiának pedig még nagyobb a hatása és a felelőssége is. Az elektronikus sajtó munkatársainak egy része mintha nem ismerné, de a Jobbik nagyon is ismeri azt a médiaelméleti alapigazságot, hogy a média nem egyszerűen megmutatja, de teremti is a valóságot. Gondoljunk csak a Magyar Gárda nevű, páratlanul eredményes médiahackre. Mediális tudatosságban a Jobbik szörnyen rávert a magyar nyilvánosságcsinálókra. Állásfoglalásunk tisztában van vele, hogy az elektronikus tömegmédia roppant hatalom, de nem veszi figyelembe a helyzet bonyolultságát. Természetesen helyes a Ma reggelt figyelmeztetni felelősségére, különösen ilyen roppant médiatudatos képződménnyel szemben, amilyen a Jobbik, de nem helyes, hogy ezeket a bonyolult kérdéseket lényegében megválaszoltnak tekintjük. Persze ilyesmiről nem lehetséges tömegvéleményt kifejteni. De mégis feltűnő, hogy a nyilvánosság demokratikus és demokráciaerősítő működése tárgyában e honban szinte kizárólag György Péternek vannak javaslatai. A mi levelünk bizonyosan nem nevezhető javaslatnak.

Jó volna, ha a demokratikus politikai kultúra megújításáért kezdenénk dolgozni, együtt és külön-külön, megfontoltan és mérlegelve minden kijelentésünk súlyát, és nem csoportban, de egymással és másokkal beszélgetve megtennénk javaslatainkat. Annál is inkább, mert nehéz idők vannak mögöttünk és előttünk. Sok tekintetben súlyosan alkalmatlan kormányt búcsúztatunk nemsokára és olyan kormány váltja majd, melynek ténykedésével kapcsolatban szintén nincs túl sok okunk a bizalomra. Szükség lesz a tisztességünkre, minden kritikus és önkritikus okosságunkra és szerénységünkre is.
A szerző irodalomtörténész

http://nol.hu/lap/forum/20091027-a_felesleges_peticiokrol
http://nagylevin.freeblog.hu/

Rapai Ágnes: Szalonképes rasszizmus

2009-10-26T10:19:00.001+01:00

Viszontválasz Dobos Menyhértnek, aki reagált az És-ben megjelent Nyílt levélre.

Kedves Dobos Menyhért, (az MTV közéleti igazgatója)

a nyílt levelet az MTV alelnökének én írtam, ezért válaszolok az Élet és Irodalom-ban október 22.-én megjelent bejegyzésére.

A Magyar Televízió nem csak „közvetíti”, de csinálja is a politikát. Azzal, ahogy válogat a hírek, események és szereplők között. Azok, akik egyáltalán megszólalhatnak a tévében, nem maguk döntenek erről és nem is a nemzet (az MTV nem a magyarság televíziója, hanem a magyar állampolgárok adójából működő szolgáltató!). Gondolom, van a televíziónak műsorpolitikája, szerkesztési elvei, amelyek alapján a szerkesztők eldöntik, kit hívnak meg.

Amit a média nem mutat meg, az a magyar állampolgárok számára nincs!

A Jobbik szerepeltetése a közszolgálati televízióban, nem bűn, hanem annál több, hiba. Szerencsénkre a Jobbik egyelőre nem parlamenti párt, de ha az volna, akkor sem lenne kötelező megszólaltatni.

Azért mert:

1. Nem tartja tiszteletben a magyar Alkotmányt, hanem a Szent Korona-tanra esküszik.
2. A média hathatós segítségével meghonosította a „Cigánybűnözés” kifejezést, valamint
a Jobbik programjával összhagban Monokon bevezették a cigányok felett gyámkodó szociális kártyát.
3. A jogerős bírósági végzés ellenére újraalakította a Magyar Gárdát.
4. Újnyilas eszméket hirdet.

A szélsőjobboldali párt eszméi nem csupán egyszerű „hazugságok”, hanem olyan, - Pilinszky szavával élve – botrányos vélemények, amelyeket a világ legtehetségesebb riportere sem tudna megcáfolni. Vakhiteket ugyanis nem lehet cáfolni. A rasszista, emberellenes téveszméknek már a „közvetítése”, vitára bocsátása is romboló. Ilyen nézetekkel (zsidózással, cigányozással, buzizással) lehetetlen vitatkozni és éppen ezért nem is szabad! A Maga cinikus válasza, mi szerint majd a nézők átkapcsolnak egy másik adóra, ha nem tetszik nekik a műsor, azt válaszolom, a fasiszták mikrofonját kell kikapcsolni a Magyar Televíziónak. Németországban szigorú náciellenes törvények vannak, amelyeket betartatnak, és amelyek nem teszik lehetővé náci nézetek propagálását a médiában. A BBC-re és a nyugat-európai demokráciákra való hivatkozás helyett a német példát kell követnünk.

A szólásszabadság híve vagyok, és sose csatlakoznék olyan felhíváshoz, amely azt követelné, hogy tiltsák meg bármely vélemény kifejtését. De itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy a köz szolgálata felelősséggel jár: az MTV-nek a humanista értékeket kellene propagálnia, nem a neonáci eszméket.

A két nagy párt csak immel-ámmal határolódik el a rasszizmustól. Ha már a pártok tehetetlenek, úgy gondolom, az értelmiségnek kellene összefogni.

Sajnos nálunk még nem alakult ki a társadalom önvédelmi reflexe az ilyen kártékony eszmékkel szemben, ezért is olyan nagy a Magyar Televízió felelőssége.

Üdvözlettel:
Rapai Ágnes, költő

2009-10-22
ui. Eddig százötvenöt értelmiségi csatlakozott a Nyílt levélhez.

Írástudók felelőssége

2009-10-21T04:18:00.001+02:00

Kedves írótársaim,

szeretném megköszönni nektek, hogy ilyen sokan aláírtátok a Magyar Televízió elnökhelyettesének írt nyílt levelemet, amelyet nagyon gyorsan kellett megcsinálni, hogy az Élet és Irodalom e heti számába bekerülhessen.

Sajnos nem tudok csoportos mailt küldeni, ezért kettesével küldtem a leveleket. Remélem, ez semmiféle megütközést nem okozott.

Mindenkinek jó munkát kívánok: Rapai Ágnes

Nyílt levél a Magyar Televízió alelnökének

2009. október 12.-én a Ma reggel adásába meghívták Vona Gábort, a Jobbik elnökét. A műsorban Vona kifejtette szélsőjobboldali nézeteit. Az európai demokráciákban nem adnak teret a szélsőjobboldali propagandának, hanem igyekeznek elszigetelni a neonácikat. Követeljük, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati televízió ne terjessze a szélsőséges, rasszista nézeteket.

Budapest, 2009-10-12

Angyalosi Gergely
Dr. Ágoston Gabriella
Ágoston Zoltán
Ágoston Vilmos
Babiczky Tibor
Balla Zsófia
Bayer Anna
Balogh S. Éva
Balogh Róbert
Bauer Péter
Bán Magda
Bán Zsófia
Báthori Csaba
Békés Pál
Bódis Kriszta
Bodroginé Dévényi Krisztina
Bodrogi Tamás
Bojtár Endre
Borbély Szilárd
Böszörményi Gyula
Csallóközi Éva
Csáki Judit
Csontos Erika
Csordás Gábor
Csuhai István
Daróczi Anikó
Daróczi Ágnes
Dárdai Zsuzsa
Dobai Péter
Erdős Virág
Fabó Kinga
Farkas Zsolt
Fenyő Ágnes
Ferge Anna
Ferge Sándor
F. Liska Tibor
Flohr János
Fodor Tamás
Forgách András
Forgács Zsuzsa
Garaczi László
Garai Péter Sándor
Gábor György
Gál Zsuzsa
Dr. Gál Péter
Gáti Piroska
Dr.Genti György
G. István László
Grecso Krisztián
Gozlán Abdelali
Győri László
Gyukics Gábor
Havas Judit
Hajdu István
Harangozó Magdolna
Háy János
Heller Mária
Holics Klára
Horváth Dávid
Izsák Veronika
Ittzés Nóra
Jeney Zoltán
Karafiáth Orsolya
Kardos Julianna
Kálmán C. György
Kálmán László
Kántor Péter
Károlyi Csaba
Kemény György
Kemény István
Keresztes Mária
Keresztury Tibor
Kéri Piroska
Kolos Péter
Kolos Tamás
Komássy Ákos
Konczei György
Konrád György
Koszta Gabriella
Kovács Miklós
Kozmányi Tamás
Köteles Gyöngyi
Kőrösi Zoltán
Köves József
Ladik Katalin
Lakner Judit
Lángh Júlia
Mayer István
Mesterházi Mónika
Mészáros Sándor
Molnár György
Nagy Gabriella
Neményi Mária
Németh Gábor
Németh Zoltán
Nyerges András
Nyéki Károly
Onagy Zoltán
Orbán Júlia
Pálinkás György
Pályi András
Parti Nagy Lajos
Payer Imre
Petőcz András
Pécsi Katalin
Pohárnok Dániel
Polgár Ernő
Pop, Anamaria
Prinner Gábor
Radnóti Sándor
Rapai Ágnes
Rapai Márta
Rácz Péter
Révész Márta
Reich Ágnes
Salamon András
Sándor Iván
Schein Gábor
Surányi Vera
St.Auby Tamás
Szarka Zoltán
Szegedi Nikolette
Szepes Erika
Szijj Ferenc
Szilágyi Ákos
Szilágyi Sándor
Strelisky János
Szulyovszky József
Takács Zsuzsa
Tamás Gáspár Miklós
Tarján Tamás
Tarczali Andrea
Tábor Ádám
Thuróczy Katalin
Tóth Gábor
Tóth Krisztina
Török Tamás
Ujlaki Gábor
Ujlaki Tamás
Ujlaki Péter.
Ujlaki Péterné
Ungváry Rudolf
Vajda Mihály
Valachi Anna
Vas Gábor
Varga István
Vári György
Várnagy Tibor
Vető János
Villányi László
Vincze Zita
Visky András
Zádor Éva
Závada Pál
Zelki János

Kálmán Gábor: Amikor a háziasszony verset ír

2009-10-17T08:02:00.001+02:00

(KönyvesBlog)

(Rapai Ágnes: Mindenhol jó, Novella Könyvkiadó, 2007, 119 oldal)

Az egyszeri versolvasót akkor lehet igazán megizzasztani, amikor nem találja a megoldást. Széles körben elterjedt tévhit, hogy a költőnek kódolnia, az olvasónak pedig dekódolnia kell valamilyen tartalmat, mert attól szöveg a szöveg, meg az irodalomtanároknak is meg kell élniük valamiből.

Ebből sajnos következhet a fordítottja, hogy lesznek/vannak tollforgatók, akik összelapátolják a költői szövegekre jellemző stílusjegyeket, és úgy hiszik, ha nagy halomra hordják a tökéletes sületlenségeket, akkor kész is a műalkotás, hümmögjenek csak a hümmögni hivatottak, hogy akkor mi is van ezzel a szöveggel.

Nos, Rapai Ágnes nem tartozik közéjük. De (ez esetben nagy örömömre) az előző kategóriába sem. Rapainál ugyanis nincs szemfényvesztés és nincs rejtvény sem.

A Mindenhol jó versei megkapóan hétköznapiak, az általuk megteremtett hangulat pedig egészen őszinte és bensőséges, de nem annyira, hogy ne legyen átérezhető. Nincs mindent átfogó tétje a verseknek, szövegei pillanatnyi valóságban élnek, melyben olyan természetességgel fér meg a húsleves, meg a karácsonyi mákos bejgli a hagyományosabb "költői elemek" mellet, mintha eleve oda teremtették volna. Ráadásul a húsleves tényleg húsleves, a bejgli meg bejgli, nem valami körmönfont allegória. Mert költőnek, pláne költőnőnek lenni magasztos dolog, persze, de azért a családot is meg kell etetni.

BIO
Rapai Ágnes 1952-ben született, Szekszárdon. 1985 óta öt kötete jelent meg, először a Magvetőnél, legutóbb a Novella kiadónál Mindenhol jó címmel. Könyvei jelentek meg Svájcban, német nyelvre az ott élő magyar költő Sándor András fordította. A svájci orte irodalmi folyóirat többször megjelentette, valamint külünszámban is foglalkozott a költőnő verseivel. Sándor András szavaival élve Rapai az újszenzibilitás magyar képviselője, költészete emóciókból, asszonyi érzelmekből építkezik, nem filozofikus tartalmakból, s így az ún. új amerikai líra, a nem-költői költészet képviselője.

E kettőség (ön)iróniája is meglepő könnyedséggel jelenik meg Rapai szövegeiben, jól cserélgetve a költő, a háziasszony, a nő és (Láng Olivér álnéven írt versei által) a férfi (!) szerepeket.

A legfontosabb eleme e szövegeknek azt hiszem mégiscsak az egyenesség. A Mindenhol jó versei nem akarnak többet mondani annál, ami le van írva, és egészen egyszerű mindennapi igazságokat fogalmaznak meg, hol komolyabb, hol ráérősen filozofálgató, játékos stílusban.

Rapai versei könnyed, otthonos közeget alkotnak, pontosabban olyan közeget, melyben a versbéli én mindig igyekszik otthonosan érezni magát. Alkalmazkodó képességénél és könnyedségénél fogva Rapait olvasni is mindenhol jó. Akár negyvenkét fokban is.

Sándor András: E ruhátlan lét: a költészet

2009-10-17T07:55:00.001+02:00

Tekintet, 1995/5 6, 183. oldal

Részletek Sándor András kritikájából:

Rapai alapjában véve saját világának, és ez távolról sem véletlenül a miénk is, állapotát írja le szóról szóra. Szaggatott beszédmodorban ábrázolja a világot, és művészete által a részletekből létrejön korunk állagfelvétele: nem valamiféle vértelen felsorolás, hanem egy én megfigyelései, füstjelei, víziói, amelyekkel sikerül a világot egy darázs szemének 3000-facettás, mindig új töréseiben ábrázolnia

Máshol címen adta ki első verseskötetét 1985-ben, a másodikat, A darázs szemét 1990-ben, harmadik kötete készülőben van. Több mint háromszáz verse jelent meg folyóiratokban és antológiákban. Felesleges mondani, hogy költészetének Magyarországon mégsem az a visszhangja, melyet költői képessége szerint megérdemelne. Ennek magyarázatát talán leginkább abban lehet keresni, hogy a magyar költészet nemcsak nyelvi okokból zárt területének bizonyos törvényszerűségei vannak, melyek Rapait nem részesítik előnyben. Mivel annak következetes fejlődése a modern irányzatok felé még mindig hiányos (itt nem csupán fáziseltolódásról van szó; még az is vitatható, hogy Ady és követői kimerítően ápolták volna a Beaudelaire-Rimbaud-Verlaine irányzat újításait; annyi azonban bizonyos, hogy Mallarmé igen jelentős költészetének nálunk semmiféle párhuzama sincs; Kassák és körének század eleji avantgarde írásai sem hagytak közvetlen nyomot a magyar lírában), a kritika nem tud felkészülten értékelni egy költőnőt, aki verseivel minden nehézség nélkül beilleszkedik a modern költészet folyamatába. Egy magyar kritikusa, Pécsi Györgyi, ezt így magyarázza: Legközelebbi rokona talán Sylvia Plath; Mindez annyiban (lehet) fontos, hogy Rapai erős, szuverén, határozott karakterű költészete nem annyira az itthoni, néhány, szokásosan besorolható irányzat talajából nőtt ki, hanem egy életérzésben közeli, de megszólalásában elütő hagyományhoz kapcsolódik inkább:

Hát igen. Inkább.
Ha mindenáron be akarja sorolni az ember, akkor Rapai egyike az ún. Új szenzibilitás kevés magyar képviselőinek. (A posztmodern költészet egyik ágazatáról van szó; általam összeeszkábált rövid-definíció: A mindennapi lelki benyomások és a kézzel fogható valóság elvontan érzékletes költészete.) Finom ráérzéssel reagálva érzelmekre és eseményekre, szabadon asszociáló beszédfolyamatba ágyazza be azokat, melyek értelmi összefüggése nem okvetlenül töretlen. Nem szereti a bölcsességet a versben (Gyülekezet), hagyja, hogy az eszmék akadályain bukdácsoljon (Aranyeső) az mialatt mások még a gondolati líra mély komolyságát és a magyar költészet filozófiai karakterét ápolják. Nyíltabban beszél az asszonyi életérzésről, mint legtöbb kortársa, mintegy mellékesen utalva a női testi és gondolatvilágra.

(Zürich)

Kemény István: Száz év türelem

2009-10-17T07:02:00.001+02:00

...tévedés, hogy az emberek meg akarják érteni egymást, egyszerűen csak hörögni és morogni akarnak, hogy kitöltsék az űrt az életükben egész a halálig, és aki a Lényeget emlegeti, az beleköp a közös levesbe - Kemény István 2flekkenjét olvashatják.
Kemény István

(A következő verset én írtam, és tavalyelőtt jelent meg a Népszabadságban, a második verset pedig Rapai Ágnes, és két hete közölte az Élet és Irodalom.)

Szélsőséges dalocska

Fasisztát festesz a falra,
barnának és feketének,
gonosz és csúf az arca.
Fasisztát festesz a falra,
szinte lelép a hallba,
ügyes vagy, szívem, szép lett.
Fasisztát festesz a falra,
barnának és feketének.

Kicsit hasonlít hozzám,
bár nem vagyok fasiszta.
Nem baj, ilyen lett most már.
Kicsit hasonlít hozzám,
de főleg a kamaszlány-
os, vad túlzásaidra.
Kicsit hasonlít hozzám,
bár nem vagyok fasiszta.

Most várod, hogy megtagadjam,
meg is tagadnám, hogyne,
ha nem múlna semmi rajtam.
Most várod, hogy megtagadjam
a műved, szívem, na jó, de
majd mit tagadok, ha baj van?
Ha nem múlna semmi rajtam,
komolyan venném, hogyne.

Vicces vagyok

Azt mondja, nem olyan nagy a baj,
fölösleges még pánikba esnem,
sőt hiba, hogyha jól belegondol,
minek izgatni a népeket.

Majd ő szól, ne féljek, időben,
mert mindennek megvan az ideje,
az övéit jobban ismeri,
lazítsak, ne lássak rémeket.

Azt mondja, ő sem befolyásol,
higgyek, amiben hinni szeretnék.
Mindegy, mit beszélek, elfogad.
Szeret, és ennyi legyen elég.

Ne fessek fasisztát a falra,
rám ijeszt, azután felkacag.
Ti mindentől úgy megijedtek!
Néha olyan viccesek vagytok.

***
Kedves Ágnes, versedet köszönöm, azt hiszem, értem is. Ha jobban belegondolok, talán azért is írtam a veszekedős verset, hogy kiprovokáljak vele egy választ. Látom, hogy Te is érted az én versemet, fasisztának se tartasz, legfeljebb csak egy majdnem ártalmatlan seggfejnek, és csak arra figyelmeztetsz finoman, hogy úgy osztom az észt a versemben, mint a legrosszabb fajta férj.

És igazad van. Fasisztafalrafestős versem iróniáját a tehetetlenség szülte, mint minden iróniát. Az előzményekről annyit, hogy körülbelül harminc éve szerelmes vagyok a Lényegbe, kamaszkorom vége óta, amikor nagyjából eldőlt, hogy nem lesz belőlem semmi, mert abban az életkorban, amikor más nekilát valakivé lenni, én a Lényeget kezdtem keresni, verseket írtam, főleg arról, hogy mi miért megy tönkre ebben a vacak országban-kontinensen-bolygón, és több mint harminc éve leginkább a huszadik század történelme érdekel és azok a felfoghatatlan tragédiák, amik az előttem járó két-három generációval történtek meg, mert ott van valahol a Lényeg, legalábbis ott mutatkozik meg az egész emberi történelemben a legtisztábban, ott, a huszadik század közepén, márpedig én éppen a Lényeget keresem, akármilyen röhejes vagyok is ezzel, ráadásul sokszor épp csak az nem látja meg a Lényeget, aki keresi, mindenki más igen, és ettől tartok is nagyon, de néha-néha, tényleg csak a legjobb pillanataimban úgy érzem, na most mégis megláttam valamit a Lényegből, valami egészen kevéskét, azt például, hogy az új Auschwitzokat-Gulagokat-Szrebrenicákat legalább száz év türelemmel lehet csak elkerülni, lassan kitartóan tanítva meg a közös minimumra a teljes társadalmat, nincs-elveszett-lélek-alapon mindenkit, és mindenkinek a gyerekeit is és a gyerekei gyerekeit is kifogyhatatlan szeretettel tanítani, soha nem kioktatni, senkit nem körberöhögni, komplexust csak oldani, soha nem kelteni, saját nagyobb tudásunkkal soha nem kérkedni, és ez lehetne a mi nemzedékünk történelmi küldetése, bal- és jobboldali értelmiségé közösen: megszervezni ezt a száz év türelmet, és ez irgalmatlanul nagy és szép feladat lenne, szóval egyik legjobb pillanatomban ez jutott eszembe, hogy talán ez lenne a Lényeg, ez a száz év türelem, és ezt megpróbáltam elmondani Neki, aki a legközelebb áll hozzám, és úgy ismer, mint én saját magamat, és látja rajtam, hogy most pont olyan pofát vágok, mint amikor éppen megpillantom a Lényeget, vagy azt hiszem, hogy megpillantottam, és Ő tudja, hogy ezt most azért dadogom el neki, hogy mondja nekem azt, igazam van, vagy mondja azt, hogy István, ez hülyeség, naiv, lila fontoskodás, konkrétumokat mondjál vagy semmit, mi az, hogy száz év türelem, de nem baj, válaszolja csak ezt nekem, csak jussunk most ketten valamire, és akkor Ő, aki a legközelebb áll hozzám, így válaszolt nekem:

- Hát te tényleg nem látod, hogy az Orbán Viktor csak a hatalmat akarja?

És én tudtam, hogy nem azért válaszol nekem így, mert belém akarja fojtani a szót, hanem mert fél, és káosz van Benne, éppúgy, mint bennem, pedig Ő is minimum annyit tud a Lényegről, mint én, csak Ő kisbetűvel gondolja, mert nincs akkora arca mint nekem, és ráadásul a mienk az egyik legjobb házasság azok közül, amiket valaha láttam, a csodánkra járnak messze földről, és én ezért először nem válaszoltam Neki, hogy hagyjál már békén az Orbán Viktorral, hogy jön ide az Orbán Viktor, pedig tudtam ám, hogy jön ide, mert azért tényleg a Lényeget keresem harminc éve, és a Lényeghez hozzátartozik az is, hogy hogy jön valahova Orbán Viktor, hogy lesz a melléktémából főtéma és a főtémát hogy nyeli el a feledés, ilyeneket azért illik nekem tudni a Lényegről, ha már pont a Lényeg miatt nem lett belőlem semmi, de ekkor már mégsem a Lényeg járt az eszemben, hanem legjobb szándékom ellenére mégiscsak elborult aggyal üvöltöttem, hogy hogy jön ide már megint az Orbán Viktor, és azt kezdtem bizonygatni, hogy nem vagyok fideszes, de ezzel egyúttal már azt bizonygattam, hogy fasiszta se vagyok, és már megint nem értettem, hogy kerülünk már megint ebbe az idióta helyzetbe pont mi, és tehetetlenségemben azt üvöltöttem, hogy a mi vitáink soha nem a Lényegről szólnak, semmi közük a megoldáshoz, hanem csak közös időtöltés az egész, játszma, és egyáltalán az emberi viták sem a megoldásról szólnak, mért szólnának pont a megoldásról, tévedés, hogy az emberek meg akarják érteni egymást, egyszerűen csak hörögni és morogni akarnak, hogy kitöltsék az űrt az életükben egész a halálig, és aki a Lényeget emlegeti, az beleköp a közös levesbe, mert talán tényleg csak ennyi a Lényeg, a közös űrkitöltés, és ezt mindenki tudja, csak pont én nem, és ezzel a hörgés-morgással tesszük tönkre egymást ebben a vacak országban-földrészen-bolygón, mert igazából minden ember azt akarja, hogy legyen már vége ennek a földi bohózatnak, úgyhogy jöjjenek csak a goj motorosok, vagy a pincérnek öltözött munkásőrök, vagy az alkaida, jöjjön az összes elmebeteg, és foglalja el méltó helyét, a miénket, működésképtelen balos és jobbos magyar értelmiségiekét, mert mi festettük őket a falra az elmúlt tizenöt-húsz év során, ők csak lejöttek onnan, hogy rendet tegyenek, mert nekik ez a dolguk a világban, és ők tudják a dolgukat, ellentétben velünk, mert nekünk úgy látszik, tényleg nincs semmi dolgunk sehol, nem is kell nekünk se cél, se feladat, pláne nem történelmi küldetés, nem kell nekünk semmi, hadd tűnjünk el nyomtalanul, az való nekünk.

Száz év türelmet szerettem volna, de egy türelmetlen, kioktató verset írtam a végén, mert én se vagyok kivétel, valahogy így történt, Ágnes.

Szeretettel: István

http://kemeny.irolap.hu/hu/szaz-ev-turelem

Lengyel Balázs: Amit az Arc poétikáról tudni kell

2009-10-08T07:47:00.001+02:00

Arc poétika, (versek, Novella Kiadó, 2006)

Ez a gúnyoros, szellemes versszövegezés olyan mai Így írtok ti. Azt igyekszik a különböző verseket imitálva karikírozni, hogy mifélék ma a költőink. Az idősebbek, Somlyótól, Rábától, Latoron, Juhász Ferencen át a középkorúak Utassytól Kukorellyn, Parti Nagy Lajosig és így tovább. Egyetlen kivétel a húszas éveiben járó Varró Dániel. De az ismert fiatalabb korosztály, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina vagy Lackfi már nincs jelen könyvünkben.

Karinthy Így írtok tije, jól tudjuk, zseniális és kegyetlen. Micsoda óriások jegyeit tudta kíméletlen tudatossággal felidézni. Ady Moslék országát, Kosztolányi átformált impresszionizmusát! "Mint aki halkan belelépett", ( a fiatal Babits végletes szecesszióját ) "Plutó e torzót márványból szoborta - Ó, torzók torza, börző Dunakorzó - Ó korzók korza, őrző dunnaorzó" - nem idézem tovább úgyis tudja mindenki. Azt írta Kosztolányi a Még mindig így írtok ti első kiadásának bevezetésében, hogy Karinthy a rendszeres bírálat hiányát pótolta! Ez messzemenően igaz. A tónus felismerésében döbbenetes. Számomra - ha ugyan szabad itt észrevételt tennem - az Így írtok ti a nagyok örömteli felfedezésére vezetett. Réges-régen, úgy a tízes éveim elején, előbb olvastam az Így írtok tit, mint a bírálva kigúnyolt nagyokat. Csak Karinthy után gyönyörödtem beléjük, lettem boldog olvasójuk.

Rapai Ágnes szellemesen, a vershallásmódot felismerve, igyekszik valami hasonlót csinálni. Nemcsak bírál, negatív panegiriszt ír, henem mély érzékkel rátalál a költők jegyeire. Az ő szövegéből az olvasó nem fog ugyan fellelni annyi klasszikust, de a jövendő, az elképzelt maradandók mellett, ott vannak kötetében a sokféle változatok. Egy újabb és újabb verstílus, amely alakításában, nyelvhasználatában már észrevehetően más mint a Nyugat. Rapai Ágnes mély figyelmet kívánó, úgy mondhatnám a jelen hangnem következtében szinte nehezebb helyzetben volt, mint a zseniális nagy előd. Az eredeti vershangot olykor nehezebb volt létrehoznia. Olyan feladatot vállalt, amely egy ügyes trükkel csaknem azonos lett az eredetivel. Mintha maga a költő írta volna. ( Tandori, Székely Magda ).

Végül azt gondolom, hogy ez az Arc poetica épp úgy hasznos a kritikában is. Hogy olykor maradandó olvasmány. Tudatja - elég részletes gazdagsággal , hogy milyenek élő költőink. Az ismertek. És közben örömmel jelezni bennük a paródisztikus elemet. A végül is kipattanó, nevetést keltő szellemességet.

Jó tehát a költőket szerető olvasónak néha alaposan odafigyelnie és akkor lesz meg a mulatsága. Az Arc poétika jó mulatsága. És azon is érdemes elgondolkoznia, azt magában latolnia, hogy vajon a sok költő közül - Rapai Ágnes által is, meg a jövendő által - kik lesznek a maradandók a sok közül. Sejtjük, de végül ki tudhatja?

Kálmán C. György: Női test, férfi teszt

2009-10-07T09:45:00.002+02:00

És. 2007. december 14.

Szomjas oázis. Antológia a női testről. Anyaszerkesztő Forgács Zsuzsa Bruria. Jaffa Kiadó, Budapest, 2007. 589 oldal, 3490 Ft
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az Éjszakai állatkert című antológia, a Kitakart Psyché sorozat első kötete, igen jelentős esemény volt; ahogyan ez a kötet is az - és ez már önmagában is komoly teljesítmény, hiszen a sikert ritkán sikerül megismételni vagy akár túlszárnyalni. Nagyrészt irodalmi sikerről van szó, de azért nemcsak arról. Az a gesztus, hogy a szerkesztők (az "anyaszerkesztő" Forgács Zsuzsa Bruria, meg az "artizánok") súlyos, vastag kötetet tettek oda az asztalra, és kellő nyilvánosságot harcoltak ki neki, nagyon fontos (és ugyancsak sikeres, mert figyelemfelhívó) része volt a fogadtatásnak. Ne méricskéljük, hogy a "tartalomnál" fontosabb-e; mindenesetre az Éjszakai állatkert (és a Szomjas oázis kötet is) az állóvizet akarta megzavarni, a "női irodalomra" vonatkozó előítéleteket megpiszkálni, s mindenekelőtt: izgalmas írói teljesítményekre (irányokra, személyiségekre) irányítani az érdeklődést.
Függetlenül minden, a női írás és férfi írás különbségére vagy a női irodalom létére vonatkozó kérdéstől, az nyilvánvaló, hogy a női és a férfi test megtapasztalása, átélése igencsak különbözik egymástól. Persze ha megpiszkáljuk a dolgot, ezt igazán csak az állíthatja, aki mindkettőt próbálta már; vagy akinek mindkettőre egyformán és semleges módon rálátása van. Meg még, többek között, jól megírt irodalmi szövegek hitetik el ezt velünk. Ezért a kötet kulcs-szövege lehetne Forgács Zsuzsa Bruria novellája, amelynek hőse - afféle Jekyllként és Hyde-ként - ide-oda változik, férfiból nővé és vissza: mulatságos és érzékletes bemutatása a két nem különböző test-élményének. De azért a súlyosabb - érzékenyebb, fájdalmasabb - különbségek a női test nyitottságában, életadó képességében, sérülékenységében mutatkoznak meg. Vagy egyszerűen a test serdülőkori megváltozásában (Babarczy Eszter: Mellblog). A kötet számos kiváló írása foglalkozik azzal a kiszolgáltatottsággal és fizikai fájdalommal, amely a szüzesség elvesztésétől az abortuszon vagy az orvosi vizsgálaton át a szülésig vár a nőre. A kötet írásait akár csoportosíthatnánk a fenti testi változások, beavatkozások, történések, katasztrófák alapján is. De a betegség például a férfiakat is eléri - mégis más, ha nő ír róla, például Rapai Ágnes, a kötet egyik legjobbja. Az öregedés férfi és nő közös tapasztalata, s a Polcz Alaine naplóiból összeállított szöveg természetesen éppen a női test romlásáról szól - így férfi biztosan nem írna a testéről.
Egészen kiváló szövegek születtek a szülésről meg az abortuszról: Bódis Kriszta Nem című igen sokrétű, költői monológja szépen vetíti egymásra a szülés, születés, szeretkezés, halál motívumait, a fájdalom, az undor, a kéj és az öröm érzéseit. Forgács Zsuzsa Bruria szürreális és ördögi humorú elbeszélésének hőse Amerikában tapasztalja meg az abortusz tortúráját. Kiss Judit Ágnes (akinek még két ragyogó írása van a kötetben) elbeszélésében úgy távolítja el - olvasójától és elbeszélőjétől egyaránt - a szörnyű élményt, hogy hangot váltogat; a keserűség és fájdalom így öniróniával és beletörődéssel itatódik át.
De azért a kötet koncepciója nem nagyon szigorú. Vagyis a test olykor mindössze ürügye a szövegnek, esetleg még csak az sem. A női tapasztalat általában talán a test feletti rendelkezés megvonásával írható körül: ahogyan a nőt (a nő testét) ágyra lehet kötözni a nőgyógyászati rendelőben vagy a szülőszobában; ahogyan a férfi saját használati eszközévé alakítja (így Lovas Ildikó kissé modoros regényrészletében Csáth teszi); ahogyan a nőnek saját testét a férfi kedve szerint kell(ene) alakítania (mint Orsós Viola Habfürdő című írásában). De eszembe nem jutna például a "test" témakörébe sorolni Szécsi Magda Dzsendzsi Mandalák című, egy regény tágasságával és elbeszélő kedvével, üdén áradó nagyszerű szövegét. Nem elég jó Kapecz Zsuzsa írása, de hogy a testhez mi köze van, azt végképp nem értem.
A kötet utolsó fejezete mintha a rossz lelkiismeret fejezete volna: azokat a szövegeket gyűjti egybe, amelyek "hivatalosan", "hagyományosan" nem férnének bele egy alapvetően hivatásos írók prózai műveit tartalmazó antológiába (csak Erdős Virág szerepeltetése mond ennek ellent). Pedig lehet, hogy ha e fejezet írásai szétszóródtak volna az amúgy eléggé szeszélyes szerkezetű kötetben, ez a két szempont az olvasónak eszébe sem jutott volna. A filmrendező, a blogger vagy a színész csak annyira nem "hivatásos", mint a kiadói szerkesztő, a festő vagy az esszéista-kritikus; sok írónak van "polgári" foglalkozása (vagy legalábbis csinál mást is az íráson kívül), és persze, hogy sokan írnak, akiket nem szoktunk írónak nevezni. Ami pedig a műfaji kérdést illeti - ha van az itt közölt szövegekkel probléma (mondom, nem baj: probléma), akkor az nem a műfajjal, hanem az olvasással függ össze. Ágens szövege csak annak mond bármit is, aki a szerzőt hallotta már, és el tudja képzelni, hogyan szólalna meg az, ami le van írva; Gordon Agáta himnusza, katalógusa, litániája, zsolozsmája ugyancsak sokat veszít az erejéből egy vastag könyvben: elmondásra született, vagy legfeljebb nagyalakú folyóirat-oldalra. A tequila rapido nevű bloggerina szövege nagyon jó (igaz, sok jó blogot olvastam már, s nem biztos, hogy tequila rapidóé nem csak egy jó a sok között); de a blogok lényegéhez tartozik, hogy többnyire nem egyszerre olvassa el őket az ember, van egy ritmusuk, érzékeljük a sűrűsödéseket és kihagyásokat, valamint elolvassuk mások megjegyzéseit, amelyekre egyébként a blogger is reagál(hat). Tehát: legnagyobb sajnálatomra kétségeim vannak a blogok nyomtatásba történő áthelyezésével (s így hagyományos irodalmi műfajjá-alakításával) kapcsolatban. A zseniális luddita rapper, Fiáth Titanilla igazi verbális gyönyörűségekkel ajándékoz meg szövegében - de hiába ügyeskedem, nem tudom úgy olvasni, ahogyan ő mondaná el. A történet megértéséhez így nemigen lehet eljutni (már ha ez egyáltalán cél volna), viszont a nyelvi-ritmikai virtuozitás sem érvényesülhet eléggé. (Vagy: tessék Ágens, Tita és mások kedvéért CD-t mellékelni legközelebb!)
A kötet egyik legjobb írása Szabó Ildikó (a filmrendező) beszámolója szüléséről, napló formában. Végtelenül elkeserítő és mulatságos, szívszorító és vicces, rémületes és humoros szöveg: s a szerző valami olyan természetes hangon szólal meg, minden önsajnálat és didaxis nélkül, hogy úgy érezzük: itt ül a szobában, kávézgatunk, és mondja, mondja... Ha vannak olyan férfiak, akiket idegesít, hogy a nők túl sokat beszélnek a szülésről, vagy hogy kedvüket lelik minden részlet alapos elmesélésében - olvassák el Szabó Ildikó írását, és azt fogják akarni, meséljen még, mondja tovább, vagy egyáltalán: beszéljen akármiről. Ő ne volna "profi"? Kevésbé (de majdnem ugyanilyen jól) sikerült Malac (Balog Judit) betegség-beszámolója; ugyancsak a "normális hang" diadala, a szabad fecsegés élvezetéé, a kidolgozott (vagy spontán beugrott) poénoké.
Egyébként: a borító (kemény fedél) két és fél oldala (a négy közül) teli van írva, a kötetet ajánló-hirdető-magyarázó szöveggel; a cím és alcím mellett van egy sorozatcím (Kitakart Psyché), egy mottó az első szennylapon ("a nő teste a nő szeme"), ugyanitt ismeretlen funkciójú (ajánló-?) szöveg ("A kötet szerzői felkutatják a Szomjas Oázist"), valamint egy másik sorozatcím-szerűség ennek túloldalán ("A tiszta ész kritikája"). A jegyzetekben olvashatunk a szövegek első megjelenéséről (ha volt korábbi publikáció), valamint az utalt és idézett szövegek forrásairól; a szerzők pedig nyilván magukról írták a hosszabb-rövidebb bemutatásokat (az informatívtól a rejtélyesig). Nem sok ez egy kicsit? A szövegek efféle körbevevése meta- vagy paratextusokkal szorongást érzékeltet: mintha a kötet "szülői" túlságosan nagy aggodalommal (vagy aggodalomteli büszkeséggel?) bocsátanák útjára a jövevényt; idegesen mutatják neki (vagy nekünk, a jövevényre kíváncsiaknak) az utat, figyelmeztetnek több ízben is a teljesítményre (56 írás, 33 szerző és 36 írás "kifejezetten a könyv számára íródott"), nem bízzák a véletlenre, hogy jó helyre érkezzen (s hogy jól fogadjuk mi, a jövevény iránt érdeklődők). Pedig fölösleges. Ha nem tetszik is minden ízében, hát annyi baj legyen: a szabálytalan szépség a legszebb. Ha néha furcsa, hát majd kiismerjük. Itt van, örülünk neki.

http://a-szomjas-oazis-szerzoi-bemutatkoznak.blog.hu/

Kapecz Zsuzsa: Láng Olivér tündöklése és bukása (Rapai Ágnes: Mindenhol jó)

2009-10-07T09:38:00.001+02:00

Ötödik kötet. Folyamatosan írt netnaplók. Frissen elkészült honlap. Rapai Ágnes dolgos asszony, nem tétlenkedik.
Az ötödik kötet karcsú, csinos könyv, tenyérbe simuló. Már az egyszerű, mégis elegáns borítóra is jól esik ránézni. Egyaránt könnyen vihető zsebben, táskában, elfér az autó kesztyűtartójában, bármikor előhúzható, fellapozható, barátoknak bátran ajánlható. Az utóbbi tíz év verseit adja az olvasónak, és nem okoz csalódást.
Kezdjük a végével (hiszen sokan haladnak így, hátulról előre), és akkor rögtön Láng Olivér költeményeivel találkozunk. Azok, akik edzett Rapai-olvasók, aligha csodálkoznak, a többiek valószínűleg felteszik maguknak a kérdést: kicsoda ez a Láng? „ A könyvbe az 1996-ban Láng Olivér néven írt verseimet is beválogattam, de a fiúszerepet hamar meguntam, és visszatértem magamhoz” – írja Rapai a fülszövegben. Az egyik netnaplójában bővebben vall arról, miért érezte fontosnak, hogy egy férfi bőrébe bújjon, ha rövid időre is :”… népiesek és urbánusok rögtön közös nevezőre jutottak mindig nőügyben, évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk: megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk…próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel…jól kiélveztem…, amíg senki nem tudta, ki is lehet Láng Olivér…” Olivért a szerkesztők nem szerették, ízlését provinciálisnak tartották - , nem az irodalmi választásait, hanem a párválasztását . Valószínűleg ( ha türelmesebbek vele), boldogult volna, mint költő, de rögtön az elején elbukott előttük, mint férfi…
Elgondolkodtató, miért váltott ki Olivér ilyen heves bírálatot a pályatársakból. Talán Rapai meg is ijedt kissé a sokféleképpen markáns, de egyformán elutasító véleményektől, hiszen nagyon kevés időt szabott ki férfi alteregójának, Láng Olivér csak 1996 február közepétől március közepéig, tehát egyetlen hónapig működhetett. A pikantériára fogékony olvasó igencsak bánhatja ezt a rövidke jelenlétet, mert Láng Olivér versei groteszk tükörben mutatják a férfi-nő kapcsolatot, és roppant szórakoztatóak. A Jaj,Máriával! könnyedsége például Weöres Sándor Psyché-verseit idézi meg, a Mikor megszerettem éppen annyira mulatságos, mint a hozzáfűzött lábjegyzet, a Latinos epizód halandzsája nyelvi bravúr, a Jelek a vájtfülűeknek ad többletet, akik ismerik és kedvelik Hölderlint, a Se nagy láng, se kis láng antropomorf bojlerének és a hozzá hívott álomkóros gázszerelőnek kettőséből kiderül, hogy miért nem szabad hirtelen elzárni semmilyen csapot. A Szűk helyen a Láng Olivér-versek utolsója, s egyben a kötetet lezáró szonett. Tréfás hangütése ellenére véresen komoly helyszűkéről-életszűkéről mesél, eszünkbe juthat, Bereményivel szólva, az ötvenes évek szűk levegője, amiből még mindig itt rekedt némi áporodottság, és eszünkbe juthat Örkény ismert egypercese a lakáscsere, azaz a változtatási kísérlet lehetetlenségéről. Ez a vers finoman fanyar, és ettől hangsúlyos befejezés, a kötet címeként választott Mindenhol jó megkérdőjelezése. Rapai a szűk helyen való mozgás avatott feltérképezője, legyen szó egy íróasztal átpakolásáról, költözésekről, az értelmiségi létformáról a közép-európai térségben - , ezt a korábbi írásaiban, főként a Zadarnál a tenger letisztult verseiben már bizonyította.
Láng Olivértől elbúcsúzva, a kötet első, terjedelmesebb részében a költő elmúlt tíz évének összegzését kapjuk. Olyan érzésünk támad, hogy egyszerre vagyunk kukkolók és meghívott vendégek, Rapai nagyvonalúan megosztja velünk a legszemélyesebb hétköznapi gondjait, a rá jellemző kíméletlen, csípős humorral. Erőssége az élőbeszéd, de sohasem pongyola vagy közönséges módon, mindig a lírai formáknak alárendelten alkalmazza a ki- és beszólásokat. A közvetlenségnek köszönhetően ott vagyunk a költővel az emlékek helyszínein, váltakozik a tág és a szűk tér, de a nézőpont ugyanaz, Londonban, Velencében, Frankfurtban, Pécsett, a pesti belvárosban, a Lago Maggiore partján, Óbudán, Barcelonában, a Hold utcai piacon, Balatonszentgyörgyön. Úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol jó, de hirtelen az Önáltatás megkérdőjelezi a kiegyensúlyozottságot : „…a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben…A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek…Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre…De út közben sem jó…” Ugyanez az életérzés mutatkozik a Menni, menni cipőkhöz fűződő visszaemlékezéseiben, az Ajándék ünneprontó fanyarságában, a Térdeplőszéket kéne venni öniróniájában. Az ironikus hang alapeleme Rapai világának. Egyes méltatói szerint ez a világ asszonyi érzékenységből táplálkozik, és az amerikai lírikusok, főképpen Sylvia Plath képeit juttatják eszünkbe. Bevallom, nem nagyon értem a női szenzibilitás egybemosását Plath hűvös távolságtartásával. Nem véletlenül neveztem Rapait dolgos asszonynak, ez a jellemzés, szelíd gúnnyal, a Rapai-versekre olykor ráfogott feminin sajátosságokat óhajtaná fricskázni. Rapai ugyan folyamatosan használja a női lét szerepeit és kellékeit egy-egy élethelyzet bemutatására, de szigorú, pontos fogalmazása, képeinek szikársága megóvja a könnyű megoldásoktól. Verseiben gyakran felbukkannak a színek, érdekes módon, legtöbbször a sárga.” Vágyam az okker” , írja , holott úgy hírlik, egyébként utálja a sárga színt.Talán mégsem véletlen a sárga favorizálása, pszichológiai tesztek bizonyítják, hogy a sárga az elvágyódás színe. Megint csak visszaérkezünk a „mindenhol jó, de útközben sem jó” életérzéshez.
Ez a többszörösen megkérdőjelezett nőies-derűs környezet, ahol Rapai versről-versre körbevezet minket, érdekes módon, a kortárs képzőművészetből ismerős. A cseh-amerikai Barbara Benish rajzai, szobrai, Radák Eszter képei, de leginkább Drozdik Orsolya munkái mutatnak a kezdetben gyanútlan szemlélőnek olyan harmonikusnak álcázott élethelyzeteket, amikor bárhogy ügyeskedhetünk, sem közben, sem a végén nem lesz jó sehogy. Drozdik a legkülönbözőbb műfajokat vegyíti, köztük irodalmi szövegeket, és ugyanúgy kedveli a női szerepek bemutatását, vizsgálja a szerepvállalás lehetőségeit és határait, mint Rapai. Egyik fotósorozatában táncosnő bőrébe bújik, később megteremti Edit Simpsont, aki tudós-kutató státusz birtokosa, és a férfiaknak fenntartott közegben sikereket ér el. Drozdiknál is, Rapainál is, az úgynevezett női szemszög csupán cselfogás, egyfajta szellemi játék a szűkös tér és a szűkre szabott idő keretei között. Miként Drozdik porcelánfiguráinak biedermeier édessége egyszerre több párhuzamos értelmezést kínál, Rapai tűsarkú cipőinek, ruhadarabjainak, kis női holmijának mindig sokrétű mögöttes jelentése van. Nem véletlenül hasonlítom össze a munkásságukat, hiszen Drozdik sok verbális anyagot alkalmaz a tárgyegyütteseihez és az installációihoz, Rapai pedig gyakran verset „fest”, színek, formák tobzódásával. S mindketten mesterei az iróniának.
A Mostan csak talán az egyik legérdekesebb vers a kötetben. „Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. „(Rapai gyakran tekinti élőlénynek a bútorokat, a mindannyiunk által felhalmozott kacatokat -, nincs ebben semmi különös, minden szenzitív ember tudja, hogy a tárgyaknak is van lelke.) Megint csak az irónia … Az elidegenedett világban, a könyv, mint szerető, új távlatot nyithatna a párkapcsolatokban, és mindenki az ízlésének megfelelően választhatna társat. Ha innen nézzük, Rapai ötödik kötete bízvást beválna amorózóként, az érzelmesség, a távolságtartás és a fekete humor tökéletes arányérzékkel váltakozik a csaknem száz versben.

Élet és Irodalom

Bodor Béla: Mindig máshol jó

2009-10-06T09:25:00.000+02:00

Rapai Ágnes: Mindenhol jó

Az 1985-ben kiadott Máshol óta a Mindenhol jó Rapai Ágnes ötödik verseskötete. Ha végigtekintünk azon a folyamaton, amely ezekben a kötetekben/költeményekben kirajzolódik, érdekes kettősséget figyelhetünk meg.
Az a vérmérséklet, mely a versek beszélőjét jellemzi, kötetről kötetre változik: az első két kötetben érzékeny, regényes lélek szólal meg, aki a Másholban szertelenül szenvedélyesnek mutatkozik, és ilyesmiket gondol magáról: „Lüktető folyammal bolyongó csodában, / fenyők levelén, kiszolgáltatott tölgyek / sebe vagyok s a harkály nyelve, füvek / illata és megújulásba lengető fény, a / néma zene szava, egy parttalan haza.” (A nimfa éneke), míg a második, A darázs szeme verseit inkább a melankólia, sőt olykor talán a depresszió hatja át: „A valóság érzékelése: öröm, / Mondta a szent. / Téged azért visszataszít // Egy ragacsos / Joghurtosdoboz. / Az egyre barnább almacsutka. // Hártyás margaréta / Hasztalan virít. / Képzeletedben elvirított. // A hamutartó majd / Megtelik csikkel. / És rongy dermed az út sarában. // És árnyas konyhaasztalon / A nagyapád. / Közel hajoltál.” (Negatív) A Zadarnál a tenger és az Arc poétika beszélőjének karakterét egyfajta fölény határozza meg, távolságtartó, ironikus, mondhatni, epés megnyilatkozásai szellemesebbek, néhol egyenesen nevetésre késztetők. Az Arc poétika stílusimitációi pedig voltaképpen paródiák, így ez el is várható tőlük; a helyzet azonban egy kissé bonyolultabb, mert bár a versek karikaturisztikusak, mégsem karikatúrák. Illusztráció gyanánt egészében idézek egy rövidet: „Létemet, mint egy hátizsákot / cipelem. Mennyi pillanat van! / Súlyos filmekkel megrakottan / megyek. Én már senkit se várok. // Túl sokat tudok. Szinte éget. / Lelkemben csupa iszonyat van. / Parázsló tél, hófútta katlan. / A verstan meg a vereségek.” (Székelymagdásan) Rapai persze karikíroz, de a vers inkább hommage, mint paródia, és csak nagy elszántsággal fedezhetnők fel benne a gúny vagy akár csak a csipkelődés mozzanatait. Igaz, mások verslábaival csámpásabban lépked, a könyv egészét mégsem annyira Karinthy, mint inkább Kovács András Ferenc stílusjátékai felől látom megközelíthetőnek.
A Mindenhol jó verseinek hangját a rövid fülszövegben maga a költő mondja távolságtartónak, gyakran ironikusnak. Ebben azonban nem tudok maradéktalanul egyetérteni vele. A versek tárgyának szemléletére ez csakugyan igaz, a költői nyelv azonban érzésem szerint éppen ellenkezőleg változott: közvetlenebb, oldottabb, keresetlenebb most, mint korábban, legalábbis azokban a versekben, amelyeket a legjobbaknak találok. És ezek majdnem mind személyes természetű, nemcsak egyes szám első személyben beszélő, hanem csakugyan egyéni benyomásokat, élményeket, érzéseket megfogalmazó darabok (a Balatonszentgyörgyi lapok vagy a „költözés-ciklus” versei). Az irónia éle egyfelől a tradicionális „női tulajdonságok”, a feledékenység, a „konyha-horizont”, az ügyetlenség, másfelől az emberi kapcsolatok hazugságai, a képmutatás, a szerepjátszás visszásságai felé vág; és persze nem feledkezhetünk meg arról az öniróniáról sem, ami a nőket a férfiaknál hasonlíthatatlanul nagyobb részben jellemzi, megkockáztatom, hogy műveltségtől, iskolázottságtól és talán társadalmi helyzettől függetlenül.
A modor, a hangvétel, a versek beszélőjének karaktere, a lírai beszéd hogyanja tehát jelentős elmozdulást mutat a pálya eddigi szakaszán végigtekintve. Ezzel szemben a motiváció, a dolgok iránti érdeklődés meghatározottsága, a gesztus, amivel a költő világa dolgai felé fordul, ahogy megérinti őket, vagy egyáltalán, ahogyan felkeltik az érdeklődését és figyelmét, az érzékenység és érzékiség, amivel kiválasztja, megközelíti és érzékeli leendő verse tárgyát, ez az alapvető beállítottság semmit sem változott.
Az 1980–90-es évek fordulóján néhány írásomban ezt a valamit, ami érzékelésmódot, tendenciát és beszédmagatartást egyaránt, illetve együttvéve jelent, új szenzibilitásnak neveztem, elsősorban az amerikai költészet hasonló tendenciáira s képzőművészeti analógiákra hivatkozva. A magyar költők közül Rapai Ágnes mellett Fabó Kingát, Greguss Sándort, Pálfi Ágnest, Schein Gábort és másokat soroltam ebbe a kategóriába; nem azért, mert bennük valamiféle költői csoportosulást ismertem volna fel, vagy megfordítva, mintha ezt a látás- vagy érzékelésmódot az ő privilégiumuknak gondolnám, nem, szempontjaim gyakorlatiak voltak: azokról akartam valami jellemzőt mondani, akiknek a könyveit alkalmam nyílott ismertetni. Ha meggondolom, még csak a lírára sem szűkíteném le ezt az írásmódot. Így, az érzéki benyomásokra alapozva ír Nádas Pétertől Kőrösi Zoltánon keresztül Bartis Attiláig számos prózaíró is. Csakhogy időközben tőlem (és egymástól) függetlenül többen kezdték használni ezt a terminus technicust, egészen más értelemben, mint én. Ezek a részben (Uszpenszkij és az orosz formalisták szóhasználata értelmében) ideologikus megközelítések, részben a későmodern/posztmodern korszakküszöb művekben kimutatható megjelenését vizsgáló teóriák egészen másról szólnak, mint amiről én beszéltem.
Tehát ma is úgy látom, hogy Rapai Ágnes költészetében a nyelv önmagát teremtő energiájánál és a gondolati késztetéseknél meghatározóbb tényező az érzékszervek (valamennyi fajtája!) által közvetített benyomások és az érzelmek megfogalmazása. Ezt a fogékonyságot és az ebből következő poétikai-retorikai sajátosságokat természetesen nevezhetjük szenzibilitásnak, és ez a szenzibilitás annyiban feltétlenül új, hogy az 1960-as évek lírai devalvációja után következő költői beszédfordulatok nem ilyen fogékonyságokra támaszkodtak, hanem egyrészt magának a nyelvnek az önépítő játékaira, másrészt a nyelv társadalmi meghatározottságára, a nyelvhasználati közmegegyezés felforgatásában és mindenfajta ellenbeszédben rejlő energiákra. Rapai nyelve is játékos nyelv, olykor a jelentéstorzítások vagy hasonló hangzásban rejlő jelentéstágítás vagy -áthelyezés mozzanatai is megjelennek benne, de elsősorban nem erre fordítja a figyelmét: „Midőn ezt írtam, / téli nap volt, / rántott hús ebédre, / vasárnap délután, / a szentgyörgyi kerteken / fény hevert, / semmi nem zörgött, / csak egy szürke nejlont / fodrozott a szél / a sárgás füvön, / midőn ezt írtam, / nagy volt / a / csönd.” (Balatonszentgyörgyi lapok 10.) A fények, a látvány, a hangok, a fodrozódó nejlon tapintása és a rántott hús illata érzéki benyomására épül a vers, ebben a tekintetben a nyelv csak közvetítő közeg. Az impulzív jambikus lüktetés, az intenzív hangzójáték, a magánhangzók hangrendjében érzékelhető hullámzás a művészien megmunkált nyelv fakturális szépségét adja, míg a kezdés és befejezés Vörösmarty-áthallásai nyilván a hagyomány termékeny provokációjának minősíthetők.
Már-már gyanakvást keltő az életmű „fejlődéstörténetében” az a körülmény, hogy mennyire töretlen ívet követ az idegenségből a távolságtartás fázisán át a közvetlenségbe való megérkezés; már abban is, hogy az első kötet címe Máshol, a legutóbbié Mindenhol jó. Az elvágyódás mint idegenkedés és mint nosztalgia az életmű első periódusában szinte minden darabra jellemző, és ugyanilyen programszerűnek tűnik a legutóbbi darabok otthonossága, nyugodt világértése. Lehetséges lenne, hogy az a világérzékelés, amit az új érzékenység fogalmával igyekeztem leírni, nem az ösztönösség és a spontaneitás attitűdjét indukálja, hanem nagyon erős tudatosság és önkontroll társul hozzá? Úgy gondolom, hogy egyrészt ez a két dolog nem zárja ki egymást; másrészt pedig itt érhető tetten az a jelenség, amit Barthes, Foucault és mások nyomán úgy szoktak zanzásítani, hogy a nyelv, az irodalom, a hagyomány „önmagát írja”. A költői tehetség nem a lírai narratíva uralását jelenti, sokkal inkább egyfajta készenlétet, nyitottságot, érzékenységet az iránt a működés iránt, ami az irodalom önfejlődésében, a hagyománytörténés és a nyelv vegetatív burjánzásában megjelenik. Vagyis a konkrét esetben a költői piknikhez Rapai Ágnes a maga kifinomult érzékiségét és érzelmességét adja, a nyelv a játék lehetőségét, a formálódó mű pedig az otthonosság komfortját és teret az önszemlélethez. Vagyis a Rapai-életmű akár lelki fejlődésregényként is olvasható, melynek legutóbbi fejezete humorral átjárt epizódokban vonultatja fel a városi ember faluélményét (igaz, Balaton-felvidéki1 üdülőfaluról van szó, de maga a település szerkezete átörökíti az új tulajdonosokra az emberi viszonyokat, melyek leképeződnek benne), az ahasvérusi vándorlást egyik lakásból vagy házból a másikba, egyik élethelyzetből a másikba, illetve megérkezését és végre megnyugvó lakozását önmagában, abban a lényben, amely már nem falakból és tárgyakból akarja megteremteni az otthonlét érzését, hanem magában az életében talál rá.
Fontos szempont Rapai Ágnes lírájában a versek beszélőjének nemi meghatározottsága. Természetesen ez a költészet kezdettől fogva női témákat, szerepeket, érzéseket fogalmazott meg. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Persze bizarr dolog olyan irodalomban nőként verselni, melynek leghatározottabb feministái – férfiak voltak. (Weöres Psychéjére, Esterházy Csokonai Lilijére gondolok, és a sor folytatható.) Vagyis a mintaként a legerősebben ható nőköltő-alakok egyfelől a ledér erkölcsű citeráslányok, másfelől a Nemes Nagy Ágneshez hasonló, majdhogynem nemi jelleg nélküli, elsősorban gondolati lírát művelő alkotók. Ismeretes, hogy Nemes Nagy és kortársai kezdték kikérni maguknak a „költőnő” titulust, mondván, hogy a költő az költő, akár nő, akár férfi. Nos, Rapai nem hagy kétséget afelől, hogy nőként él, érzékel, gondolkodik és alkot. Figyeljük meg ezt a néhány sort: „Mert március van, és nő a fű. / Azt mondhatnám, hogy ő a főnök. / Mi vagyunk a kirakott ruhák, / mángorol széllel és esővel // az idő, akár egy mosónő.” (Mángorol széllel és esővel) Nem az irónia a meghatározó itt: az első két sort Kukorelly is írhatta volna, a mosónő-hasonlatot pedig Parti Nagy. A metonimikus megszemélyesítéssel való azonosulás az, ami tipikusan női gondolat. Nagyon sok a tárgyi fixáció is: ruhadarabok, cipők, bútorok jelennek meg, nem is csak mint versek tárgyai, hanem mint érzéki vagy érzelmi állapotok metaforikus vagy metonimikus kifejezői, és sokan ezt is a női mentalitás jellemzőjének tekintjük. Ez persze gyakran önironikus gesztus: „Mindig bajom van a cipővel. / A tűsarkú, bordó műbőr immár / múzeumi tárgy. Egy-egy költözésnél, / a nejlonzacskóba tekintve, / rácsodálkozom a kecses darabra, / és eszembe jut a szörnyű út, / amit kínlódva megtettem a Lajos / utcától a Kongresszusi Központig. / Isaac Stern hegedült azon az estén, / s amint kihunytak a nézőtéri fények, / megszabadultam kínzóimtól. / Kéjes érzés fog el azóta is, ha / meghallom Isaac Stern játékát.” (Menni, menni) Az anyagok iránti fogékonyság, a gyümölcsök, ételnyersanyagok, kerti növények és más hasonlók megjelenítése a versekben talán szintén (Sándor András szóhasználata szerint) az „asszonyi érzékenységek” közé sorolható, de ez kissé más, mint amiről beszélek, bár szintén a társadalmi nem sajátossága, amennyiben hagyományos női szerepek – vásárlás, főzés, varrás, takarítás, mosás, kertészkedés – attribútumai.
De van még egy, ebből a szempontból nagyon érdekes ciklus a kötetben. 1996-ban Rapai unta magát, és kitalált egy Láng Olivér nevű alteregót, akinek a nevében kéttucatnyi verset írt, és ezek közül sokat meg is jelentetett. Ez az olykor körülményesen, máskor mulatságos esetlenséggel verselő hasonmás azért különösen figyelemre méltó, mert kifejezetten női módon ír. Az aprólékosság, ahogyan az egyik vers mesterembere elmagyarázza a tapéta felragasztásának rejtelmeit, a legnagyobb mértékben nőies, és ez akkor is így van, ha maga a mesterség egyértelműen férfimunka. Aztán a kötet is idézi azt az ingerült glosszát, amit „Sipulusz” fűzött a Mikor megszerettem című vershez a Beszélőben. A megjegyzés lényege, hogy a vers szerzőjének fogalma sincs a női ruhadarabokról és a sminkelésről. Ez persze nem így van, de nyilvánvaló, hogy a kritikus disszonánsnak találta azt a módot, ahogyan a vers beszélője a női dolgokról beszél. Az észrevétel indokolt: Láng Olivér stílusa nőies; még akkor is az, amikor nőkkel folytatott szerelmi élményeiről számol be. „Láng Olivér” versei magukat és szerzőjüket leleplezően „női nyelven” íródtak. Részletesebb vizsgálatuk tehát haszonnal járna azok számára, akik a társadalmi nem irodalmi megjelenéseit vizsgálják, illetve „gender-nyelvészettel” foglalkoznak.
Szép sorozatot alkotnak Rapai munkásságában azok a versek, amelyek klasszikus vagy megreformált antik metrumban íródtak, olykor ironizálva, máskor az eredeti tematikát (persze mai módon) újra stilizálva. Ilyen volt jó másfél évtizede a De finom a szapphói című időmértékes étlap. Ebben a kötetben a Hiába száll vörösbegy című rímes anakreóni dal a legszebb ezek közül. És persze folytatódik az hommage-ok sora, olykor megnevezve (Tandori, Tóth Krisztina), máskor csak a stíluselemek alapján azonosítható módon (Fabó Kinga a Kell egy nőben, Kosztolányi a Mostan csakban stb.). Remek stílusérzéket tükröznek a stílusimitációk, parafrázisok. És némi slendriánságot a pontatlan idézetek. (Mint az Ivasivka tanár úr éneket tanított-ban a Berzsenyi-részlet: „Forr a világnak / bús tengere…”. A betű- és írásjelhibákat pedig lassan már említeni sem fogjuk, nem azért, mert a komputeres szedés jóvoltából eltűnnek, hanem mert megszoktuk őket. Pedig nem lenne szabad.)
A kötet fülszövegében rövid idézet olvasható Bella Istvántól és Lukácsy Andrástól. Előbbi Rapai Ágnest „költői költőnek”, utóbbi a „nem-költői költészet képviselőjének” látja (illetve ezt a titulust idézi másoktól). Ez persze álprobléma. Mégis találó gesztus volt a két véleményt egymás mellé állítani, mert kiemeli, hogy Rapai Ágnes költészete sokféle hagyomány felől megközelíthető és élvezhető. Akár még a referenciális olvasásmód is gyümölcsöző lehet, de csak bizonyos határig. Van például a kötetben egy vers, Térdeplőszéket kéne venni a címe. Így kezdődik: „Van lila, bordó, zöld és fehér. / Vágyam mégis az okker.” Egy felolvasóesten a költőnő nagyon határozottan megkérte hallgatóit, legyenek bár ismerősök vagy bútorkereskedők, hogy ne üldözzék okkerszínű térdeplőszékekkel, mert erre nem ő, hanem versének narrátora vágyik, és ő nem azonos vele. Kérését ezúton is tolmácsolom; aki hallja, adja át. (Novella Könyvkiadó, 2007)

Boldog Születésnapot!

2009-03-04T09:41:00.000+01:00

Ez a bejegyzés nem igazi bejegyzés, csak az ajándék mellé járó jókívánság.
Boldog születésnapot kívánok, kedves édesanyám!
Add át üdvözletem édesapámnak is.
Csókol menyed és fiad.